10

Aznap délelõtt Jancsit a konyhára osztották.

Jakab nem volt vele. Jakabnak tanulnia kellett. Ott volt azonban Máté, az álmos szemû, lassú mozgású fráter, továbbá az a barát, aki az elõbbi napon hordozta a tálat Mátéval: egy másfél fogú, száraz, meredt derekú barát, idõses. Azt Tádénak szólítgatták.

A szakács, Jancsinak nem csekély elámulására, Julián fráter volt. Nyakig érõ fehér kötényben járt-kelt a konyhán és a kamarában. A járása bicegõ volt, és a fejét gyakorta a jobb vállára csüggesztette.

Látszott rajta, hogy sokat szenvedett ember. De mikor megszólalt, mindig mosolygott.

Jancsi vígan sürgött-forgott a tûzhely körül. Többnyire aprófát hordattak vele, meg vizet.

Aznap sóskát fõztek. Julián barát ujjnyi vastag tésztát gyúrt, és késsel négyujjnyi széles kockákra metszette. Máté sóskát aprított. Tádé gombát tisztított. Közben beszélgettek.

- Mink - beszélte Tádé - egyszer pisztrice gombát tettünk fel, oszt olyan keserû vót, mint az átok. De azért nem szólt senki semmit. Mondok magamban: valami hibát követtünk el, egye meg a siket tyúk. Mer az olaj is jó vót, a petrezselymet is aznap szedtük. Ebéd után mondta Imre barát, hogy aszongya: Nem facsartátok ki a levét a gombának.

Erre Tádé nevetett, és sípolva nevetett. Mert a csorba fogán át mindig sípolva szállt a nevetés.

Julián azonban csak mosolygott.

- Hát aki nyersen eszi a gombát... Csak éppen megsózza.

- Egyszer meg - folytatta Tádé - a provinciális toppant be hozzánk. Tudjátok, hogy milyen sokat vélt szegény a szakácssága felõl. Hát tanakodtunk, hogy mit süssünk, fõzzünk olyat, amit még nem evett. - No, aszongya Ambrus fráter, sütök én neki olyat. Avval meghámoz egy keményre sült cipót, beleforgatja a héját a mézbe; morzsát rá, és rántja vajba. Mindenki elbámult rajta, hogy micsoda jó étel, de senki se tudta, hogyan készült.

Julián fráter fölvett egy bögrét, és Jancsihoz fordult.

- Eszel-e mézet? Nesze, van még a fenekin. Kotord ki, aztán mosd meg a bögrét a kútnál.

És egy nagy késsel hagyma-aprításba fogott.

- Mink bezzeg a nagy úton - mondta - egyszer hetekig nem láttunk egyéb eledelt, mint gombát. Az volt a szerencsénk, hogy sót vittünk magunkkal. A gombát nyársra húztuk, megsütöttük, megsóztuk. Ittunk rá nagyot valamely forrás vizébõl. Egyszer erdei méhekre akadtunk. Szegény Bernát fráter megkívánta a mézet. Mondok, drága lesz az a méz, Bernát. Aszongya erre, egy-két csípésre oda se nézek. Avval fogta a poharát, ráköti hánccsal a botja végére. A csuklyát jól a fejére húzza. Felmászik a fára: belekurkász a pohárral az odúba. A sok méh ki: rá Bernátra. Bezzeg szaladtunk, ahogy a lábunk bírta. A méhek rajban utánunk. Jaj, Uram, segélj! Bernát eldobta a botját poharastul. Csak belerohantunk egy patakba. Abban bukdá­csoltunk, míg csak a méhek el nem szállingóztak.

Tádé hosszan sípolt a fogaival. Máté is derekát tekergette nevettében. Jancsi is vidámult.

Az ázsiai magyarokról is mondott egyet-mást Julián fráter. Csakúgy magyarok, mint a Duna-Tisza tájain. De sátorban laknak, nem házban, és nincs királyuk, hanem minden családban az öregapa a kormányzó. A beszédük valami keveset különbözik a miénktõl. Nem értik, mi az ablak, mészáros, istálló, kályha, kalács, sógor, táska, talicska, és más efféle szavakat. Ellenben sok olyan szóval élnek, amiket nálunk nem értenek már, mint amilyen sógor helyett a rér, tigris helyett a barca, láng helyett a tuli, orvos helyett imecs. A mészárost kaszab-nak mondják.

Közben a konyha megtelt meleg ételgõzzel és füsttel. Julián fráter kiküldte Mátét az udvarra, hogy nézze meg a napórán: egyezik-e az idõ a vízóráéval? Jancsi csak akkor látta, hogy vízóra is van a konyhában. Olyanforma, mint az apácáké, csak avultabb.

Aztán asztalt terítettek, Jancsit is oktatták, mit hogyan tegyen. A kést és a kanalat keresztbe rakja. A fráterek poharát töltse meg a kútnál vízzel. Csak ónpoharuk volt a frátereknek. De mindeniken volt valami jegy, vagy valami betû. Máté ismerte már valamennyit.

Délben, mikor a kápolna harangja megcsendült, a három konyhai barát rákezdte az imádkozást latinul: Oremus: Benedictus Dominus... Per omnia secula seculorum... Mondogatták fel­váltva. Julián fráter buzgón kevergette közben a sóskát.

Behordták aztán hárman a levest, és Tádé kimeregette a tányérokba. Mikorra a fráterek a kezüket mosták, már ott várta õket az elsõ étel az asztalon.

A délelõtt igen kedvesen telt el Jancsinak. De délután ismét tanulnia kellett a házirendet, bûnök nemeit és meghajlásokat. Jakab már azt is kívánta, hogy emlékezzék mindarra, amiket elõtte való nap mondott neki. S bosszankodott, hogy nem emlékezik.

- Majd meglátod, mi lesz abból, ha nem tartogatod a fejedben, amit egyszer hallasz!

Két órakor megint a templomba mentek, és zsoltárokat mondtak a szokott két rendben felváltva, diákul - hol énekelve, hol csak úgy szárazon. Elhúzódott egy óra hosszáig.

Hat órakor megint ismétlõdött az ájtatoskodás. Prédikáció is volt közben. Világi hívek sokan hallgatták.

- Mindennap kétszer van-e litánia itten? - kérdezte Jancsi.

- Mindennap - felelte Jakab elmosolyodva. - Csakhogy az elsõt nem litániának hívjuk, hanem nónának. Meg a másikat sem mondjuk litániának, hanem vesperásnak. Egy éjjel meg kell nézned még a beöltözésed elõtt a matutinumot is. Ajánlom, hogy az éjjel nézd meg, mert kapitulum lesz utána.

- Mi is az a kapitulum?

- Éjféli gyülekezés a kapitulum-házban. Nekünk nem kötelezõ. Az éjjeli fölkelés se kötelezõ. De megkértük a mestert, hogy hetenkint legalább egyszer engedje meg.

Hát Jancsi föl is kelt velük az éjféli harangszóra.

Nehezen kelt fel pedig. Fáradt volt, és a fejecskéjében a sok ismeretlen klastromi szó kavargott.

A négy novícius tekercs alakú viaszgyertyát gyújtott. Neki is adtak egy olyan tekercset. Jancsi bámulva látta, hogy mindenik leveszi a szögrõl a korbácsot, és az övszíjába akasztja. Jaj, mi lesz itten! Jakabra nézett, de tudta már, hogy nem szabad szólania. Kiléptek. Megálltak a kapitulum-ház ajtajában.

A ház csendes volt és sötét. Csak egy egér porcogott valahol. De aztán vöröses világosságok jelentek meg az ajtókban, égõ gyertyák közeledtek mindenfelõl. Gyertyák világánál csuklyás, álmos arcok.

Szinte egyszerre érkezett velük a prior, s mellette Marcellusz fráter. A kántor akkor megkezdte a misereré-t, s megindultak a folyosón párosával a templom felé. A novíciusokat a mester vezette leghátul.

Az éj hûvös volt. A folyosó falára mozgó világosságot árasztottak a gyertyák. A levegõben viasz-szag érzett.

Jancsi bámulva látta, hogy János fráter is ott van a fekete skapulárésok között, s vastagon bõgicséli az éneket. Hogy kerül ez ide a szigetrõl?

Beültek a templomba az oltár köré. A gyertyát mindenki maga elé helyezte. S mondtak ismét mindenféle latin imádságokat és énekeket. Berbikéltek, hol együtt, hol váltakozón, két csoportban. Volt úgy, hogy el is hallgattak kis idõre. Olyankor csak a gyertyák halk sercegése volt hallható.

Jancsi persze nem imádkozott velük. Neki csak a miatyánkot kellett ismételgetni magában mindvégig.

A novíciusok is csak olykor bakkantottak bele az öregek istentiszteletébe, mikor azt mondták, hogy Dominus vobiscum, vagy Per omnia secula seculorum. Olyankor a novíciusok feleltek leghangosabban.

Visszatéret ismét énekeltek, de nem a misereré-t, hanem a De profundis-t. Betértek mindnyájan a kapitulum-házba.

Az egyik fráter két vastag viasz-szövétneket gyújtott, és a nagy feszület alá tûzte jobbról-balról a karosszék mellé.

Nagy viaszgyertyát is gyújtott egy másik szék mellett a fakandeláberen.

A lektor a mellé a nagy viaszgyertya mellé állt, és könyvbõl latinul olvasott valami keveset. Aztán leültek. A prior a karosszékbe a nagy feszület alá. A többi két félkörben a szalma­székekre. Imádságok következtek, és két zsoltár; majd a prior mondott valamit háromszor is, és csendben imádkoztak rá.

Jancsi mindebbõl nem értett semmit. Csak mikor a prior magyarul szólalt meg:

- Kedves testvéreim - mondotta bágyadt, üveges szemével körültekintve -, a mai nap Szent Jób prófétának van szentelve. A mi szerzetünk meg kiválóképpen tiszteli õt. Nagy világosságot gyújtott õ a tökéletességre törekvõ embereknek. Isten markában van a földi ember mindenkor - ez az õ gondolkodása -, ha büntet is bennünket, sosem azért büntet, hogy ártson vele, hanem hogy javuljunk, tisztuljunk, lélekben hozzá közeledjünk. Jób az engedelmességnek nagyszép példája. Isten akaratának engedelmese maradt. A legnagyobb próbát állta meg. Okuljatok!

- Ámen - zúgták rá a barátok.

A novíciusok akkor kivonultak a terembõl.

Az ajtó elcsöndesült. A folyosó is csöndes volt, mint a sír. Csak az egér porcogása hangzott olykor ismét.

A nagy csöndességben kihallatszott a prior szava:

- Akik bûnösnek érzik magukat, tegyenek véniát.

Tompa zuhanások hallatszottak.

Jancsi Jakabhoz fordult. Jakab a szájára tette a kezét. Timó intett nekik, hogy vonuljanak hátrább.

A folyosó túlsó sarkába álltak. A kapitulum-házból komor férfihang hallatszott. Mintha valaki hangosan gyónna. Aztán a hang elhallgatott. A prior beteges, nyugodt hangja felelt rá. Hogy mit beszélt? Nem volt kiérthetõ.

Kis csöndesség következett, aztán az elõbbi hang kezdte a misererét, de nem énekelve, csak szóval, és tompa csattogás hallatszott.

Jancsi összeborzongott, s Jakabra bámult.

Jakab mosolygó szemmel fülelt, s az ujján olvasta a csattanásokat.

A tatár is.

Ismét beszéd következett, de másnak a hangja. Ismét a prior néhány mondata. Ismét miserere és csattogás.

És ez a valami három ízben még.

A novíciusok megunták az egy helyben való álldogálást: fel-alá sétáltak a folyosón.

Jancsi is, Jakab karjába öltekezve, de mint a félõ gyermek, aki az anyjával este megy át az erdõn.

Egyszer, hogy az ajtó felé sétálnak, kihallatszik az ajtón át Marcellusz fráter érdes, erõs hangja:

- ...áthívat a priorissza a vasablakra, s azt mondja... valami hibát követtek-e el a cselédek?... Dehogyis, felelem, tudhatjátok, hogy mi nem élünk hússal...

A szavak érthetetlenné váltak. A novíciusok megálltak, és füleltek.

Marcellusz folytatta:

- A fráter elsõ pillanatban azt mondta, hogy a húst a fiúcska költötte el. Aztán megvallotta, hogy õ is evett belõle. Elvégre a fiúcskát nem szólíthatjuk tanúságtevésre...

János fráter hangja szólalt meg:

- Hiszen én nem titkolok semmit. Isten õrizzen. Az ördög annyira ingerelt a hús szagával. Tizenöt éve nem ettem...

Timó elrántotta társait az ajtótól.

Néhány perc múlván õk következtek. A fráterek bent ültek a helyükön, mintha semmi se történt volna. A prior is ott ült nyugodtan, szinte álmos szemmel a helyén. Csak éppen hogy a korbácsán nyugodott a keze.

Jakab Jancsival a mester székéhez ment. A mester megfogta Jancsi kezét, s maga mellé vonta. Átölelte a vállán, mintha fia volna.

A négy novícius véniába terült a prior elé.

A prior szavára Timó emelkedett föl térdre elsõnek. És szólt nyugodtan:

- Vádolom magamat elõtted, prior atyám, és a szerzet elõtt, két rendbeli vétséggel. Az egyik ez: Mikor reggel a misérõl kijöttünk, egy asszony-személy a prédikálószék közelében térdelt, és mikor fölkelt és kiment, utána bámultam. A másik vétségem az, hogy a csendet megszegtem. Reggel ez a kisfiú (Jancsira mutatott a hüvelykujjával) megszólalt a hálóházban, és én a szájára csaptam.

Elmondta, ami Jancsival történt, aztán üdvös büntetést kért, és véniába terült.

- Az asszonyért - mondotta a prior - verj magadra tizenkettõt, a szilencium megszegéséért hatot. A Boldogságos Szûz oltáránál meg holnap, kompletórium után, tizenkét véniát teszel.

Timó két rántással megoldotta a nyakán a csuháját, s lebocsátotta övig, aztán a miserere-zsoltárt éneklõsen szavalva vert a korbácsával, a vállán át, a meztelen hátára, de oly erõvel, hogy majdnem kihasadt a bõre.

A csapásokat senki sem olvasta. Nem is kellett. A miserere mondása éppen száz csapásra van osztva. A szerzetesek tudják, hogy hány versre terjed a tizennyolc csapás.

Jancsinak azonban minden csapásra megrándult a bõr a hátán. De bolond, hogy olyan nagyokat csap a maga hátára.

A korbácsolás végeztével Timó a prior elé térdelt, és megcsókolta a prior skapuláréját:

- Köszönöm, prior atyám, a büntetést.

Máté következett.

Szintén a szilencium megszegésével vádolta magát, továbbá hogy eldugott délben egy pogácsát, és titkon megette a nóna után.

- A minap almát dugtál el - szólt rá a prior. - Hát nem bírsz uralkodni a gyomrodon? Hogyan szegülsz ellene majd a nagyobb kívánságoknak, ha ily csekélységeket se bírsz legyõzni? Végig­vered a zsoltárt, holnap pedig tizenöt véniát teszel Szent Domonkos oltára elõtt, és kenyéren böjtölsz.

Hosszan tartott, míg Máté elmondta a zsoltárt. A harmadik versnél már gyengült is a keze. Odanyújtotta a korbácsot Timónak. Timó folytatta rajt a verést.

Jancsinak a foga vacogott féltében. Bámulta Mátét, hogy meg se jajdult.

A tatár szintén szilencium-szegéssel vádolta magát, továbbá hogy egy könyvet elejtett, hogy vesperás alatt körülnézett, és hogy rosszat mondott valakirõl, holott az nem volt jelen.

Szenvedett harminc korbácsot, vagy mint õk mondták: ostort.

Jakab következett.

Szintén a szilencium megszegésével vádolta magát, továbbá hogy egy fráternek a nevét fráter szó nélkül mondta ki, és a rábízott fiúcska elõtt több ízben nevetett.

Jancsi elbámult ezen a vallomáson. Hogy valaki magamagára árulkodik! Hiszen senki sem tudta volna meg! Jakabra negyven ostort szabott a prior, s hogy a jelenvaló fráterek verjék rá. Mert egyik vétsége tiszteletlenség volt a szerzet iránt. Kötelezték, hogy ahányszor nevet, menjen be a kapitulum-házba, és vegyen diszciplínát.

Jakab arcán mégis szorongás látszott. Elsápadt, mikor a csuháját lebocsátotta. A fejét mélyen lehajtva térdelt a prior elõtt. Meztelen, sovány hátán kékes vonalak látszottak a két szövétnek világánál, bizonyára az elõbbi büntetés nyomai.

A prior csapott rá elõször, aztán Marcellusz fráter, aztán a mester. Jakab vontatottan mondta a zsoltárt, s egy elhibázott korbácsütésre, amely Dezsõ lektor kezébõl eredt, s bizonyára a vékonyát érte, olyat nyikkant, mint kutya szokott, mikor megdobják.

Jancsi szûkölt, hogy õrá is kerül sor. Furcsa szokások vannak a klastromban! Mégis jobb lenne otthon Fejérvárott.

De senki se ügyelt reá.

A kántor fráter rákezdte az éneket: Laudate Dominum omnes gentes. (Magasztalja az Urat minden nemzet.) Végül a prior fölnézett a mennyezetre és szólott: Ad jutorium nostrum in nomine Domini! (Segedelmünk az Úr neve) - s ezzel a kapitulum elvégzõdött.

Jancsi másnap délben csodálkozással látta, hogy Ábris fráter mellett János fráter is ott ül az ebédlõ közepén, a földön, és nem ebédel egyebet, csak kenyeret és vizet.