Tán a tizedik
napon: vasárnap, mise után, a prior magához intette Jancsit:
- Lemégy
Szikárdusz fráterrel anyádhoz.
A tót fráter már
ott állt botra támaszkodva, köpönyegesen az udvaron. A prior áldást vetett
rájuk. Megindultak.
Szeles májusi nap
volt, s bizony hidegecske. A templomból kiözönlõ nép felsõruháját oldalt
kapkodta a szél, s a budai úton is fehér porfelhõket emelgetett.
Jancsi mégis
boldog volt, hogy lemehetett a szigetre. Mióta beöltözött, elõször engedték
meg, hogy kilépjen a falak közül.
A szél nem
bántotta õt, hiszen a fején volt a csuklya; az meg, hogy a szél lebegteti a
kápáját, tetszett is neki. Egyáltalán tetszett neki a szerzetes ruha a
csuklyától a saruig: puha volt és meleg, hiszen tiszta gyapjúból készült.
Szikárdusz
szótlanul ballagott a hegyrõl lefelé. Csak akkor szólalt meg, mikor Jancsi
visszapillantott:
- Miért nézted
hátra?
- Azért - felelte
Jancsi nyílt szívvel -, hogy néznek-e utánam.
- Nem szabad, nem
szabad. Jelenteni megfogsz mester fráternek.
Jancsi
megszeppent. Elszontyolodva lépegetett tovább Szikárdusz mellett, s még arra is
alig pillantott fel, hogy két gyerek sárkányt eregetve száguldott el mellettük,
le a hegyen.
Csak arra
vidámult meg, mikor azt látta, hogy egy potrohos, részeg nemes tántorog
elõttük. Veres nadrág van rajta, és fehér posztódolmány. A süvegét már lefújta
valahol a szél. A kardjának is csak a hüvelye van meg. Szüntelen botladozik
benne; de azért hujángat. Végre el is bukik egy házikó elõtt, mintha csak
kiválasztotta volna az egyetlen sáros helyet az utcában: esõvíz felfogására
volt ott egy lepedõnyi széles, ásott gödör. Bizonyára kacsák kedvéért ásták. Térdig
süppedt belé.
Jancsi röhögött.
Szikárdusz fráter megállt, és hátratekintett. Bizonyára azt nézte: van-e
valaki, aki az emberen segítsen? De csak egy nyolcéves forma leánygyermek
futott elõ az udvarból cseresznye színû szoknyában egy nagy cirokseprûvel. Szikárdusznak
a kezét rohanta meg egy csókkal, s bámulva meresztette a szemét Jancsira.
A részeg jókedvét
nem zavarta az esés.
- Kik vagytok? -
kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem
tudjátok, mi a jó!?
- Hogyne -
felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sarban heverni a jó!
S odább lépett.
- Látod - mondta
Jancsinak -, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek
rabja.
Egy csoport
fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház elõtt, amely beljebb épült,
mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a
fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A
köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem
mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús
sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó,
kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan
fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették.
A csoport közepén
egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott
három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.
- Látod: pénz
rabjai.
És szótlanul
haladt tovább.
Lenn a hévizi
malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak
sörényét halról-jobbra borzolta.
Ragyogott rajtuk
a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is
csillogott a kövektõl.
- Látod - mondta
Szikárdusz -, pompa rabjai.
Jancsi utánuk
bámult.
- Mindenki rab-e?
- kérdezte félénken.
- Mindenki
- bólintott Szikárdusz.
- A király
is?
- Király
is.
- Kinek
rabja a király?
- Nemzet rabja.
- Mink is rabok
vagyunk-e?
- Mink is.
- Mink kinek a
rabjai vagyunk?
- Isten rabjai,
fraterkám.
Szótlanul mentek
tovább.
A révhez értek.
Szikárdusz ottvártukban rámosolygott a fiúra:
- Vajon mit
gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtoknak-e?
pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek?
A hidas átvitte
õket a szigetre.
Jelentkeztek a
kapus apácánál. Koros apáca volt az, hosszúkás arca oly vörös, mintha égõ
kályhából húzták volna elõ.
- Vannak bent -
mondotta, a társalgóra pillantva -, de azért csak menjetek be. Épp most
küldöttünk az orvos fráterért. Budán van-e?
S a földre
nézett.
- Nincs ott -
felelte Szikárdusz. - Beteg megvan valaki nalatok?
S õ is a földre
nézett.
- Az öreg
Erzsébet szóror - felelte panaszosan az apáca, s a szemét el nem vette a
földrõl. - Mióta megjöttünk, ki nem állt a fejébõl, a hátából a fájás. Azt
mondta, hogy kérjük be az orvos frátert, vagy ha nincs honn, gyóntatót kérjünk.
Szikárdusz abba a
szobába vezette be Jancsit, amelyik a királyterem mellett volt, s amelynek
vasrácsos, alacsony ablakán annyira elbámult, mikor a máriakõ elrejtésén
gondolkodott. A szoba téglával volt pádimentomozva, és a szag is téglaszag volt
benne.
Aznap súrolták. A
téglák széle még nedves volt.
A vasablaknál egy
világi pap állott, egy Krisztus szakállú, komoly kis ember. Új reverenda volt
rajta, s fekete köpönyeg a fél vállán. Fekete csizmája csupa por. S beszélt. De
nem lehetett látni, hogy kivel beszél, mert az ablak rostélyát belülrõl fekete
vászonkárpit takarta.
- Az öcséd azt
izeni - folytatta a pap hangosan -, hogy az õsszel megházasodik.
- Piroskát veszi
el? - kérdezte belülrõl a kárpit mögül egy csodálkozó nõi hang.
A pap a fejét
rázta:
- Keskeny Bernát
lányát veszi el, Kingát.
- Azt a
koldust! Azt a szájanyaliskát! Azt a...?
Jancsi
körülpillantott a szobában. Nem volt ott semmi bútor, csak egy hosszú pad az
ablakkal szemben, a fal mellett, s a vasablaknál, a fal mellett, egy
tölgyfa-szék. A falon kereszt
függött, éppolyan, amilyen a cellákban is.
Szikárdusz leült
a padra, Jancsi is melléje telepedett.
És hallgattak.
A pap folytatta a
családi ügyek tárgyalását. Közben ásított is. A reverendája és köpönyege
aljának porosságán látszott, hogy messze útról érkezett a klastromba.
Jancsi hallgatta
néhány percig a beszélgetést, de aztán arra gondolt, hogy az anyja meg se
láthatja õt a kárpit miatt. Ez a gondolat elkedvetlenítette.
A szögletbe
nézett. Valami nagy zöld-arany bogarat látott mozogni ott.
Megismerte, hogy
rózsabogár.
- Szikárdusz
fráter - szólott halkan -, megfoghatom-e azt a bogarat?
A pap akkor
elköszönt az ablaktól. Szikárdusznak is bólintott.
Õk következtek.
- A fiam? -
hangzott belülrõl Julis asszonynak örömtõl forrongó szava - hol a fiam?
A kárpit
félrerándult, és a rostély mögül elõpiroslott Julis asszonynak az arca.
De Jancsi csak
elhõkölt tõle: az anyja apáca-ruhában...
- Ó, lelkem,
szerelmes fiacskám! - harsogta az asszony örömtõl lelkendezve. - Micsoda
helyeske kis barát lett belõled! Jaj, meg se csókolhatlak, egyetlenem!
- Ne kiabálj -
hangzott egy halk nõi hang Julis asszony mögött. - Csak susogva szabad...
De Julis asszony
soha életében nem susogott. Ha egyszer szóra nyílott a szája, oly hangosan
kotkodácsolt, mint a fészkérõl fölkelt tyúk.
- Ó, lelkem,
fiacskám, mennyit sirattalak! Az éjjel is felõled álmodtam. Azt álmodtam,
hogy... Nesze egy kis mákos rétesvég... Vedd el, no, bátran. Nem szabad? Ki
mondta, hogy nem szabad? Ki az a regula? Ó, bizony ezt megeheted regula nélkül
is! Jaj, hát még egy darabka rétest sem adhatok a fiamnak! Istenem, Istenem!
Nem elég, hogy elragadják... nem bornyú ez, hogy elragadják... Hogy vagy, édes
lelkem? Kapsz-e eleget enned? Nem kemény-e az ágyad? Nem vertek-e meg? Ne
tagadd! Nekem megmondhatod! Itt jó volna az élet, tejben-vajban fürdünk, csak
kimennünk nem szabad. Úgy élünk, mint valami börtönben. Mindjárt az elsõ nap,
hogy mosogatok, nagy elbúsultomban rákezdtem, hogy: Az én rózsám recefice... hát csak rám robban mind a szerzet, hogy
aszongyák, megbolondultam-e...
Az elõbbi hang
újra rendre igazította Julis asszonyt:
- Nem szabad itt
nótákról beszélned. Inkább imádságról beszélj a fiadnak!
- Imádságról?
Jaj, édes fiam, mennyit imádkozunk. Az úri kisasszonyok még éjjel is... Látnád
a kis királyleányt; úgy megtérgyepöl a kapitálionyba vagy minek híják itt a
kápolnát. Oszt olyan édösdedön seppög avval a csöpp kis szájával... Hát még ha
olvasni látnád! Hogy ösmeri a bötüket! Csak ránéz a könyvre, oszt egyszerre
megmondja: iksz, piksz...
E végevárhatatlan
szóáradatnak a barát vetett zsilipet. Fölkelt a székrõl, és megfogta Jancsi
kezét.
- Elég volt.
- Még valamit
hadd kérdezzek - esengett az asszony. - A szekerest nem láttad? Miklós bácsit,
a szekerest. Nem találkoztál-e vele véletlenül?
És búsan
pislogott a fiára.
De az apáca
elbocsátotta a kárpitot. A látogatás véget ért.
- Gyerünk -
mondotta Szikárdusz.
Az ajtón azonban
Marcellusz fráter nyitott be.
- Gyertek be
velünk - intett fejével Szikárdusznak -, egy beteg szórorhoz hívattak.
A folyosó-rácsnál
Rudolf fráter és két öreg apáca várta már õket.
A regulák
szerint másodmagával mehet be az orvos is, de jobb, ha hárman vannak.
Így jutott
be a kis új fráter is velük.
Sietve
lépkedtek át a kisudvaron. (Ni, a tulipánok mind kinyíltak!) A vasajtón át a nagyudvarra. (Ni, a
fácskák mind kifakadtak!) Az orvos hóna alatt ott feketéllt a duzzadt bõrtáska.
(Hol van hát Margit?)
A kórházból egy
fiatal apáca lépett ki. A barátok láttára alázatosan meglippent, s a szemét
lesütve jelentette, hogy a beteghez be lehet menniük. Az egyik öreg apáca már
tárta is az ajtót, de õ maga kívül maradt.
Szikárdusz is ott
maradt a kórház tornácán. Letérdelt. A két öreg apáca is letérdelt. Jancsi is
követte a példát.
És míg bent az
orvos a beteget kérdezgette, halkan miatyánkoztak.
Az ajtó tárva
maradt. Ez is regula. Kívülrõl lehetett látni, hogy az orvos nem vizsgál
egyebet a betegen, csak a nyelvét. Megérinteni apácát orvosnak se szabad.
S az imádkozók
egyre szaporodtak.
A házból
lassankint mind többen gyûltek oda az apácák. Letérdeltek azok is.
Az orvos az ápoló
apácára fordította összevont szemöldökû arcát, de mégis nyájasan kérdezte, hogy
van-e patikájukban borsolaj.
- Nincs.
- Hát
szarvas-gyökér fû?
- Bizony az
sincs. Amink van, itt van a polcon.
És a szoba egy
kis polcára mutatott. Valami harminc csupor állt ott, kisebb-nagyobb. Tintával
jegyzett cédula volt a csuprokra kötve.
- No, majd küldök
át - mondotta az orvos. - Borsolajjal dörzsöljétek esténkint a beteg hátát, és
igyon a fûnek a fõzetébõl azon keserûen egy-egy kanálnyit, reggelenkint. És nem
szabad minden kis betegségtõl megijednetek. Ti, ha egyet prüsszentetek, azt
hiszitek: már itt a halál.
Míg bent beszélgettek,
Jancsi oldalt pillantott. Boldogan rezzent össze, mikor a négy kis leányt is
meglátta az imádkozók között.
Elõször csak a
szeme szögletébõl láthatta õket, de aztán igazodott egyet a térdelésben, s
láthatta az arcukat is. A leánykák is érdeklõdéssel pillogtak rá. (Micsoda apró
barát!) Csak Margit imádkozott köztük szeme hosszú pilláit lesütve, ájtatosan.
De még Margit is - szíve nagy megrezzenésére - rápillantott egyszer.
- Csak feküdj
nyugodtan, szóror - mondotta végül az orvos. - Néhány nap múlván megjavulsz.
Akkor õk is
felkeltek. Jancsi Szikárduszhoz húzódva bámulgatott Margitra.
A kis királyleány
éppoly fehér ruhában volt, mint megérkezésekor, a haja is éppúgy vállára
lebegõn, csak éppen hogy egy melles gyolcskötény takarta elöl. Áhítattal bámult
õ is Jancsira. S egyszer meg is fogta annak az íves szemöldökû apácának a
kezét, akik megérkeztükkor a poharas zacskót hordozta. Kérdezett tõle valamit.
Jancsi nem
értette, hogy mit. Csak annyit hallott, hogy Margit kisanyám-nak szólította az apácát. Ebbõl tudta, hogy Olimpiádesz
asszony az apáca. Hiszen több ízben emlegették, hogy rá van bízva Margit.
A pillantásukból
látta, hogy róla beszélnek. És a szíve büszkén dobogott.
Csak az a
gondolat aggasztotta, hogy az anyja kirohan a konyhából, és ráront a rétessel.
No nem fogadja
el, bizonyos! Mégis restellte volna Margitka elõtt...
Szerencsére az
anyja valahol bent volt elfoglalva, s nem is sejtette, hogy a fiát bevitték.
Hát lépkednek
kifelé. Az orvos kérdezi a vén apácát, aki kíséri õket:
- Hogy viselkedik
a kis Margit?
- Jól, orvos
fráter. Soha nem is volt engedetlen.
- De hallottuk,
hogy mindjárt az elsõ nap volt egy kis kellemetlensége.
Az apáca
elmosolyodott:
- Olimpiádesz
szóror nagyon is sokat kíván tõle. Én már sokszor mondtam neki, hogy a gyermek
gyermek. Nem lehet a gyermeknek negyvenesztendõs esze.
- Helyesen
szóltál, priorissza szóror.
- És nincs ok
aggodalomra: a leányka túlon-túl is gyönge szívû. Mindig jó jel, ha a gyermek
érzékeny. Mióta az a kis kedvetlensége történt, rá nem bírják a társai venni,
hogy labdázzon. „Soha többé, soha!” - mondja nagy komolyan.
A kisudvarra
értek.
Három fiatal
apáca font ott a mívelõ-ház elõtt. A guzsaj szoros kötésû, hát gyapjat fonnak.
Egyik közülük a tornác deszkázott kerítésfalán ült, háttal az udvarnak. Hogy a társai
figyelmeztették, leugrott, és szemérmesen meghajolt õ is a fráterek felé, s úgy
is maradt, a szemét a földre irányozva.
Margit egy
leánytársa karjába fûzõdve kísérte õket, s hogy megálltak is, csak Jancsira
bámult. A nap ellen a homlokára emelte a kezét. (Milyen fehér a keze!)
Aztán, ahogy ott
álltak az udvar közepén, lehajolt, és egy piros tulipánt leszakított.
Álmodó arccal
nézett a fiúra, és a tulipánt egy magafeledt mozdulattal a hajába tûzte, a
fülecskéje mellé.
- Margit! -
kiáltott rá Olimpiádesz asszony. - Mit cselekedtél! Beviszed a Mária-kép alá! Büntetésül az avult
ruhádat viseled naphosszat. Azt, amelyiken a gyümölcsfolt van!
Margit
megrezzent, elpirosodott, elszégyenkedett. Lassú mozdulattal vonta ki a
tulipánt a hajából, és a kezét a szemére takarva fordult el.
Talán
könnyezett is szégyelletében.
|