2

Hajnalban, hogy a borjak bõgése fölébresztette, csodálkozott az álmán.

A királyleány csak gyermekkori emléke volt már. Szép emlék, szinte bûbájos, de távoli, messze-távoli; szinte el is felejtette már. Mégis, hogy az álom elõhozta, a tenyerébe könyökölt, és a szemét behunyva iparkodott azon, hogy az álma képét továbbra is összetartogassa.

Azonban az orvos elkezdte hangosan a Mária-officiumot;

- In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.

Jancsinak fel kellett ugrania, hogy együtt mondják tovább:

- Ave Maria gratia plena...

Aztán megmosdottak a már este odakészített jegenye-medencékben.

A tanya népe már fenn sürgött-forgott. A disznókondát erõs durrogással hajtotta a kondás végig az udvaron. A ménes is elõrobogott. Ha nem is háromezer ló, de legalább háromszáz. Vidáman ficánkoltak az udvaron a vályú körül.

Az úr még aludt. A két szerzetes útnak eredt.

Az út sáros volt. Az esti zivatar cseppjei ragyogtak minden fûszálon az út mellett. A kelõ nap­fényben ezüsttükrökként csillogtak az apró tócsák.

Minden rög életet lehelt. A levegõ is. Pacsirták százával is csicseregtek a magasban. A nap sárga sugarakkal melegítette a mezõt. Hogy a ménest elérték, egy csikó szilaj ugrándozással száguldott át a mezõ mérföldekre nyúló, vadvirágos szõnyegén, s boldogságában nyerített.

Az élet élet! - zengett Jancsi fráternek a fülében.

Az este üresnek érezte ezt a mondást, de a mezõn, hogy minden állat boldognak látszott, akaratlanul is megillette a frátert az élet.

Minden állat boldog a földön, ha zavartalanul élheti az életét. Mért éppen az ember boldog­talan! Minden ember akar valamit, amije nincs. A szerzetes akar legtöbbet, amikor azt mondja: semmit nem akarok ezen a Földön!

Az orvos elöl haladt, megint csak mezítláb, a saruját lógatva. Az agyagos helyeken meg­lassúdott, hogy el ne csússzon. Aztán puha gyepre értek. Egymás mellett lépkedtek tovább.

- Mégis sok a szép a mezei életben! - szólalt meg Jancsi fráter.

Az orvossal beszélgethetett bizalmasan. Az orvos szokva is volt a bizalomhoz. Minden beteg bizalmas: minden beteg tudakolja az orvos véleményét. Rudolf orvos mindig utazott. Senki sem ismerte úgy az életet, ahogy õ. Egyetlen ember volt köztük, aki a fiziológiához is konyított.

- Hát hogyisne volna szép - hagyta rá -, a mezei élet a legszebb élet a Földön.

Kisvártatva Jancsi megint megszólalt:

- Te igen okos, tapasztalt ember vagy, Rudi fráter. És nyílt. Ugyan mondd meg nekem: te sohase kívántad a...

- Asszonyi szívet? Hogyne. Bizony kívántam, kivált fiatal koromban. Mint a rigó a szõlõt. Késõbb is megtörtént. Mi van ebben? A bor is forr egyszer. Néha kétszer is. Az emberi vér többször is.

- De hát mért álltál be akkor...

- Szerzetesnek? Mert a lelki életet is kívántam. És azt jobban kívántam, mint a... szõlõt.

És nagyot rúgott, hogy a lábára ragadt sárkolonctól megszabaduljon.

- Az asszonyfélére, világi életre nem buzdul a vér - folytatta -, csak délután vagy este, mikor az értelme fáradt. Délelõtt sose. Késõbb aztán már délután se, este se.

És mosolyogva legyintett.

Jancsi elgondolkodva ballagott tovább. Negyedóra is eltelt, mikor újra megszólalt:

- Az ember élete mégis szép a világban. A saját hajlék, a teljes szabadság, a családos élet, a szép gyermek, a jó asszony...

Az orvos a fejét rázta.

- Az már csak külsõség. Ne hidd, hogy a családos élet olyan szép, amilyennek látszik. Nyomorúság az! Csak látszatra szép. Mint a tó tükrén a színek játéka. Bent sár van, és férgek.

- A családos életet is az Isten teremtette.

- A pokolvarat is.

- Ha nincs családos élet, kipusztul az emberi nemzetség.

- Hát aztán? Azt véled-e, hogy ez a földi világ valami nagy embertenyésztõ hely? Hogy az Isten úgy tenyészt bennünket, mint te a tököt, vagy mint Bajcsy a lovat, ludat, disznót, tehenet? Hogy sok legyen!

S megvetõn mosolygott.

- Vajon mire kellenénk mink az Istennek? Hogy õt imádjuk? Csak nem gondoltad tán valaha? Nekünk bizony szükséges az imádkozás. De neki? Hogy mink imádjuk? Hogy azért szaporítson bennünket? Vagy azért, hogy legyen, aki lakja a Földet? Nem az embert teremtette a Földért, hanem a Földet az emberért.

Jancsi elámult:

- Vajon te is hiszed a reinkarnációt?

A keleten járó dominikánusok megismerkedtek a keleti filozófiával is. Haza is hozták. Beszélgettek róla. Hogy az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad a ruha, újat osztanak a világ-magazinból.

- Miért ne hinném? - felelte az orvos. - A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Miért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy elõbbi életében bûnöket? Bûn elõtt volna a büntetés? A kis ártatlan gyermek a fogzásban, torok­gyíkban... Az ember munkájában is van logika. Isten munkáiban ne volna!

- Tehát az hiszed, Rudó fráter...

- Azt, fráterkám. Más kulcsa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda világosan beszél. Vétkeztünk. Kikergettek bennünket a Mennyországból. Mikor volt az? A régestelen-rég múlt, messze óidõkben. Azóta élünk, és élünk testrõl testre. Minden test egy grádics visszafelé. Minden lélek rosszabb volt az elõbbi életében. Én például fogadni mernék, hogy rablógyilkos voltam. Imádkozok most, és gyógyítok. A koldus bizonyára bûnös pazarló volt az elõbbi életében. A nyomorék, rút magagyilkosa volt. Az apáca: talán hetéra. A nagycsaládú ember: gyûlölködõ. A rabszolga: tirannus, tigriskörmû király. S így igazodik helyre a bûn a vezekléssel.

- De mi volt elõbb: a rablógyilkos, a hetéra, a gyûlölködõ; a tigris-körmû király?

- Állat.

- És még elõbb?

- Ördög.

Jancsi megállt, és rábávászkodott.

Az orvos is megállt. Vállat vont. Mosolygott.

- Ez az én külön véleményem. Az ördög bukott lélek. A végtelen jóságú Isten bizonyára nem bünteti õket csak véges idejû büntetéssel. Világot teremt neki, hogy megtisztuljon. Így öltenek az ördögök Isten kegyelmébõl emberi testet. Elõször talán állati testet, aztán emberi testet. Öltenek annyiszor, míg csak meg nem javulnak.

- Én csak nem voltam ördög?

- Bizony az voltál te is. Ki tudja, micsoda fajtalan gazember voltál velem együtt, és hogy hol akasztottak fel bennünket? Hiába csodálkozol! Káromkodtunk, dõzsöltünk, veszekedtünk, disznólkodtunk, loptunk, csaltunk, bizony nyakig éltünk a vidám rondaságokban.

És mosolyogva indult tovább.

Jancsi azonban komolykodva ballagott mellette a pázsiton.

- Hát az apostolok? - kérdezte a fejét fölvetve.

Az orvos vállat vonintott.

- Közénk szállt tiszta lelkek. Azért szálltak közénk, hogy világítsanak nekünk a vezeklésünk útján.

- De hiszen azok szenvedtek a legnagyobb szenvedésekkel.

- Szeretetbõl tették. Elvégre az ördögök testvérei az angyaloknak. Nem? Ha neked egy testvéred gonoszságot követ el, és a börtönbe kerül, vajon nem esik-e meg rajta a szíved? Nem gondolkodol-e azon, hogy kiszabadítsd? Jó életre igazítsd. Nem vagy-e kész rá, hogy szenvedj érette?

Szekérzörgés hallatszott mögöttük - egy hatlovas szekér.

A szekeret Bajcsy küldte utánuk. Medvebõrrel borított ülés volt rajta. S a lovakat egy betegképû, húszéves legény hajtotta. Tiszteletét izente Bajcsy, s hogy máskor is betérjenek hozzá, ha arra járnak.

S még reggelit is küldött nekik hideg sültet, kenyeret és bort.

A sültet odaadták a szekeresnek. De az is csak a fejét rázta rá:

- Nem bírok én avval - mondotta búsan -, azér is küldött engem az uram, hogy aszongya, meggyógyítanak.

Az orvos ránézett:

- Jobb volt az étvágyad, mint a gyomrod, ugye?

- Hideg lel, uram.

- Hány napos?

- Harmadnapos.

- No, azon könnyen segítünk.

Lebocsátotta a hátáról a patikáját. Csupa fû és lapu és gyökér. Mind száraz persze. S elõválasztott egy füvecskét, amelynek valaha piros lehetett a virága.

- Kívánod-e a bort vagy az ecetet?

- Az ecetet kívánom - felelte a legény.

- No, hát abban vedd be. Erõs borecetben. Annyit igyál az ecetben, amennyi jólesik. Este idd. Aznap ne egyél semmit. Feküdj le. Takarózzál be jól. És egymás után három este cselekedd ezt. De az imádkozást el ne mulaszd.

A legény hálás szemmel tette el a füvet a tarisznyájába.

- Micsoda fû ez, könyörgöm?

- Száztalléros epefû, ha éppen tudni kívánod.

A legény éppúgy örvendett a fûnek, mint a barátok a szekérnek.

Abban az idõben még ismeretlen találmány volt a kocsi meg a hintó. Az úri nép lóháton járt. Az asszonyok is. A sátort és egyéb utazóholmit szekér vitte elõttük vagy utánuk.

Jancsi álmodozva ült a szekéren:

...Vajon igaz-e, amiket Rudolf fráter beszélt? Vagy csak vélekedés? Ki világíthat be a teremtés rejtelmeibe? És hát hol a Pokol? Mi a Tisztítóhely? Képes beszéd volna?

- Rudó fráter - szólalt meg halkan -, te talán nem is hiszed az ördögöt?

Rudolf megütközve nézett reá:

- Ki mondta, hogy nem hiszem?

- Az elõbb úgy értettem...

- Rosszul értetted. A gonosz lélek csak gonosz, testben is, testetlenül is. Hiszen mikor már annyira jutott a reinkarnációkban, hogy az emberi testet ölthetett, akkor is kiütközik belõle az ördögi természet. Mi egyéb a káröröm? A más szenvedésében való gyönyörködés?

Jancsi elgondolkozva hallgatott. Csak a szekérnek egy megzökkenése térítette más irányba a gondolatait. Az álma fordult ismét eszébe.

...Milyen lehet most a kis Margit? Bizonyára megnõtt, megváltozott. Talán olyan fehér arcú, mint volt, vagy talán fonnyadt. Az apácák korán hervadnak.

Jancsi sok apácát ismert. A domonkosoknak csaknem mindenütt volt apácaszerzetük, ahol házat építettek. Az úri családok apácaklastromban neveltették leányaikat. Beadták, mihelyt járni tanultak, s kivették 16-18 éves korukban. Egyéb nõnevelõintézet nem volt Magyar­országon.

- Vajon a királyleány bent marad-e? Vagy férjhez politizálják, mint a nénjeit?

Csodás hírek szállongtak róla az országban. Beszélték, hogy ájtatosabb bármelyik apácánál is; a konyhán éppúgy vállal hetességet, mint a többi szóror, és dolgozik minden alázatos munkát.

A fráterek beszélték, akik Budán jártak.

Délfelé Budára ért a szekér. Felhévízre. Az orvos borravalóul áldást vetett a szekeresre. De hát akkor még a borravaló se volt feltalálva. S a frátereknek még útra se tettek pénzt a zsebükbe.

Az orvos sietésre nógatta a társát, mikor partra léptek. Nem kellett messze menniük: a szigeti rendházuk fala csakhamar elõfehérlett a rügyezõ gallyak közül.

De mennyire megnõtt a ház! Kétszer akkorára szélesült, mint amekkora elõször volt, és a sarkon négyszögletû toronyka is magaslott.

Tehát kápolnát is építettek hozzá!

A kapu mellett kereklõ, vasrácsos ablakocskán Jakab fráter kukkantott ki. Mosolygó arca éppen kapusnak való. Az orvost legott megismerte, és gyorsan kaput nyitott. De Jancsira tétován mosolygott, s pisze orra szinte kérdõn szimatolt.

- Bizony nem ismersz meg, Jakab!

Jakab akkor a nyakába borult:

- Jaj, Jancsim! Be megnõttél!

S jobbról-balról megcsókolta.

- Be megnõttél!

Siettek a priorhoz. Emelet nem volt a szigeten, hát csak a kápolna-szoba mellett való szobába.

A prior Szikárdusz fráter volt abban az esztendõben. A budai hõforrás vize annyira megjavította a reumáját, hogy a keze reszketése is elmúlt. Csak a járása maradt nehézkes. No, megõszült, mióta Jancsi nem látta. Széles arcán szinte lötyögött a bõr. Az arca sárga volt, az orra vörös. Apró, kék szeme betegesen nedves.

Megáldotta az érdekelteket, s mindjárt mondta is, hogy az apáca „már megholta magad”.

- Gondoltam - felelt vállat vonva az orvos -, ha már apáca hívat, a halál hívat.

A prior köhécselt.

- No, mi az? - szólt az orvos. - Tán megint beteg vagy, prior atyám?

A prior búsan legyintett:

- Mar negy napja ez az istentelen nadha. Adj valami szer. En már rakta rá meleg homu. Semmi nem használja. Hogy megyek én holnap klastromba bele? Hogy temetek én holnap apáca?

- Hát Dezsõ lektor?

- Azt nem tehetek. Mit mondanak apácák? Adj valami orvosság.

- Igyál erõs óbort estére, forraltat, majd vetek belé egy marék bodzavirágot, és feküdj le. Matutinumra se kelj fel.

- Jó, jó, megteszem, de mit beszéljem gyaszbeszéd? Beszéljem latinul? Nem érti minden apáca latinul.

- Beszélj magyarul.

- Az nem szép lesz! Az enyim gondolat nem festi jól magyarul. Latjatok, minek választották engem priornak? Itt megvan nagy szégyen? Mondtam, hogy ne válasszatok engem, százszor megmondtam.

Az orvos nevetve ölelte vállon.

- Jó ember vagy, öreg, annak köszönheted. De hát mondok egy jó tanácsot. Ott a régi latin gyászbeszéd: Ecce fratres, videtis oculis vestris... Nem is hosszú, tudod is félig-meddig.

A prior szeme megvidult.

- Jó lesz, jó lesz! Jó, hogy hazajöttél.

S mindjárt elõ is kapott egy ujjnyi vastag könyvet. Lefújta róla a port, és belelapozott.

Közben rápillantott Jancsi fráterre:

- Megnõttél, fráterkám. Átmennél anyádhoz, ugye? De jobb lenne, ha talán délután mennél, a nóna után. Tudod, hogy ilyenkor apácák konyhán dolgozzák.

Jancsi meghajolt.

- Délután megyek, atyám, nóna után. De engedd, hogy elõbb ezt a kelyhet odaadhassam.

S elõvonta a hóna alól a birokban nyert kelyhet.

- Valamit végre én is adhatok a szerzetnek.

A budai klastromból ott találta János frátert, Dezsõ lektort, az öreg György frátert, Benedek frátert és Ábrahámot, a veres frátert. A többi egynéhány szerzetes ismeretlen volt neki. Tán tízen voltak mindösszesen.

A prior helyettese Dezsõ fráter. Ugyanõ a kántor is és a könyvtáros is, tizenegy könyvnek õrzõje. Háta valamivel hajlottabb, ajka pittyedtebb, szeme sunyorgóbb. A szakács az öreg János fráter a szigeten. Annyiszor vétett az evési tilalmak ellen, hogy az eszes prior egy sze­ren­csés gondolattal szakácsnak tette meg. A mindenes hivatalt (favágás, söprés, kuktaság) egy Illés nevû paraszt fráter viseli. Jakab az öreg Györggyel egymást váltogatva a kapus és a sekrestyés. Jakab nappal kapuskodik, az öreg éjjel. Ami különben csak annyit jelent, hogy éjjel az öreg apácák harangját vigyázza. (Órájuk nincsen, s aludni úgyse tud.) Azonkívül szabó is, varga is egy személyben, és ruhatáros is. Még két agg misés fráter is ott lakik velük a szigeti klastromban. Az egyik Mihály fráter, a volt provinciális. (Bizony már nem olyan a szem­öldöke, mintha szénnel festették volna a homlokára, hanem mint a deres fû.) A másik István fráter - egy félig megvakult ember, aki pénteki napokon koldulni jár -, néha az öreg György fráter is vele megyen. Ha pedig otthon van, szüntelenül imádkozza a cellájában vagy a kerengõn az olvasót, és haragszik, ha valaki megszólítja.

A kis szerzetház megbõvítése azért történt, mert télen zajlás idején olykor hetekig nem járhatott a hidas a Dunán. De meg azért is, mert a provinciális nem ítélte rendjén valónak, hogy a fráterek az apácák konyhájára legyenek utalva.

Dísztelen hajlék volt különben az a szigeti barátklastrom. A kápolna nem nagyobb benne egy tízlépéses szobánál. A kapitulum-ház is csak egy szobácska. De a falak vastagok, és az ajtók erõsek. A tatár megtanított bennünket arra, hogy vastagon rakjuk a falat!

A harminclépéses udvaron vad fû zöldellt, s különösen pitypang és pásztortarsóka, a fal mellett laboda és egérfarkú fû.

A körfolyosó, vagyis mint akkor mondták: kerengõ, igazán kerengõ volt, elszédülhetett benne, aki negyedórát sétált. Az udvar napos sarkán az öreg György fráter reszketõ kézzel foltozgatta a csuhákat. János fráter meg szótlanul nyírt szakállt és pilist három ott ülõ baráton.

Jancsi alig várta, hogy a nónát elvégezzék, sietett át az anyja látására. Az öreg György fráter volt a kísérõje.

A kapus apáca sírástól vörös szemmel fogadta õket, s némán mutatott rá a társalgószoba ajtajára.

Õk azonban elõbb a templomba pillantottak be. Ott állt a ravatal az oltár elõtt. Körül nagy viaszgyertyák égtek. Narancsszín fényükben két apáca térdelt.

A koporsóban a szokott apáca-ruhájában feküdt a halott. A fején feketéllõ vélumról látni lehetett, hogy szentelt apáca volt. Arcáról ítélve negyvenéves lehetett. Sovány volt szegény, s még a koporsóban is szenvedõ arcú.

Betértek a társalgóba.

Jó negyedórát várakoztak, míg végre ajtónyitás hallatszott és csoszogások.

A fekete kárpit félrelebbent, és egy örvendõ, vörös asszonyarc jelent meg a kettõs vasrács mögött.

- Jancsi fiam! Ó, lelkem! Jaj, alig ösmerek rád! Megnõttél! Ó, lelkem, szép barát-fiam!

- Jaj, meg se csókolhatlak! Semmi bajod sincs? Látom. Nekem sincs. Tudod, hogy meghalt Rozália szóror? Akkora a felfordulás nálunk... Itt maradsz most már a szigeten, ugye? Kérd, hogy maradhass. A prior fráter igen jó ember. De hát szólj már: egészséges vagy-e? Hál’istennek...

Boldog volt a jó asszony az örömtõl. Egy foga hiányzott már elöl, és vöröshagyma-szagot lehelt.

Jancsi mosolyogva hallgatta.

- Láthatod, édesanyám.

- Istenem, hogy megvastagodott a szavad. Ó, lelkem! Meg nem ösmertelek volna a hangodról. Talán misés is vagy már?

- Nem, még nem.

És Jancsi kedvetlenül szippantott.

Tudta már, hogy belõle misés pap nem lesz. Esze lett volna rá, de az éneklésben feneklett meg a pályája. Mindjárt a novíciussága elején történt, hogy megtanulta a leggyakrabban énekelt zsoltárt, a De profundis-t, s együtt próbálta fújni a szerzettel. Azonban a hangja amily erõs volt, oly éktelen: félrevitte az éneket, s a novícius társai fél hanggal kitértek a kerékvágásból.

Az ájtatosságot megzavarta a ferde éneklés. A novíciusok nevetésre fakadtak. Jancsit megszidták, korholták. Az ostornumerusok azon a héten szokatlanul nagyszámúak voltak. A mester aztán hónapokig foglalkozott Jancsival, hogy helyes énekre tanítsa. Hasztalan. Jancsi fél hanggal mindig feljebb énekelt, s a moll hangnemet dúrban énekelte át. Végre is el kellett tiltani az énekléstõl.

S még ettõl csak lehetett volna misés barát - elvégre mondhatott volna csendes misét -, de a hangja prédikálásra sem volt alkalmas; hamar elrekedt. Tíz percnyi beszéd után már reszelte a hangot. Hogy valaki a prédikátor szerzetnek fehér skapulárés tagja legyen, s ne tudjon prédikálni, nem illett össze.

Az esze jó volt pedig. Írni-olvasni hamar megtanult - három esztendõ kellett rá -, de még csak lektornak se használhatták. Így hát arra alkalmazták, ami iránt legtöbb érdeklõdést láttak benne: kertészségre és könyvkötészetre. S maradt conversus - másodrangú, fekete skapulárés szerzetes.

Jancsi bámulva szemlélte az anyját, hogy milyen kövér és milyen kicsi; csak az ujjai vastagok, ahogy a rácsra görbülnek. Ha úton találkozott volna vele, elment volna mellette, mint idegen mellett. Általában olyan volt neki minden a szigeten, mintha felényire kisebbedett volna. Az apácák temploma, kapuja, a társalgó-szoba, az öreg György és a többi szerzetes társak - mind, mind mintha megkicsinyítették volna õket.

Elmondta aztán az anyjának, hogy a szigetre rendelték kertésznek, és kért az anyjától magvakat, palántákat. Az asszony viszont elmondta, hogy megszokta a szerzeti életet. A húsevéstõl nehéz volt elszoknia, noha nekik cselédapácáknak szabad olykor húsvétkor és más efféle napokon, de bort ihatnak minden napon.

Közben a kárpit mindinkább elvonódott, és egy csillogó szemû, kis fonnyadt arcú apáca jelent meg az anyja mellett:

- János fráter - szólalt meg a szemét szemérmesen lehunyva -, az én nevem Klára. Csak azt kérdezném, hoztatok-e Gyõrbõl valami új imádságot vagy új éneket?

- Hoztunk többfélét - felelte Jancsi. - Az orvossal jöttem, de csak én hoztam holmi papirosokat.

- Miféléket?

- Hát: nem tudom, Klára szóror, ismeritek-e például a Szûz Máriának hét örömérõl szóló imádságot?

- Azt rég ismerjük. Ó, boldogságos Szent szûz Mária, Szentháromságnak temploma... Másod örömöd lõn, mikoron te szép tengeri csillag az fényes napot szüléd...

Pergõ nyelvvel beszélt, és hunyorogva, mosolygó szemmel pillentve olykor a barát arcára. Látszott rajta, hogy öröm neki, ha beszélhet. Egyébiránt harmincéves forma, nem valami szép hölgyecske volt. Négy-öt lencse is éktelenkedett az arcán, s még több apró volt rajta keletkezõben. Az ajka keskeny volt és hervadt, de a foga fehér. Formás kis keze, ahogy a belsõ rostélyt fogta, munkátlanságról tanúskodott.

- Ez az - bólintott a szavára Jancsi. - Hát Szent Bernát doktor imádságát ismeritek-e?

- Üdvözlégy ez világnak üdvössége, drágalátos Jézus...

- Ez az. Hát Szent Ágoston doktornak az imádságát:

- Foghatatlan, véghetetlen irgalmasságú Isten...

- Ez az. Hát Szent Ambrus Mária-köszöntõ imádságát?

- Az megvan a kapus szórornak, Szabinának. Egy veszprémi apácától kapta. De nem olvasható minden szavában. Dezsõ lektornak is mutattuk már: õ se olvashatja. Azért nem is imádkozzuk.

- Hát Szent Ferencnek súlyos nyavalyában mondandó imádságát?

- Azt nem ismerjük. Hogy szól az?

- Bizony írás nélkül nem tudom. Nemrégiben hozták Párizsból.

- És minden bajt meggyógyít?

- Lehet. Nem próbáltam.

- Istenem, ha ezt tudtuk volna. Szegény Rozália szóror...

És az apáca szeme könnybe lábadt. Julis asszonyhoz fordult:

- Ugye, Julis, ha ezt tudtuk volna?

Aztán Jancsira nézett:

- Ismerted? - kérdezte könnybe ereszkedett hangon.

- Nem - felelte Jancsi.

- Fiatal volt még. Talán harmincöt éves, legfeljebb ha negyven. Maga se tudta, csak hogy tatárjáráskor volt férjhez való korú. Hát annak most húsz esztendeje. És mindnyájan azt véljük, hogy annak a cudar boszorkánynak a könyve ártott neki. Hallottad?

- Nem.

- Nem? Hiszen borzasztóságok történtek itt tegnap!

- Olyan felfordulás volt nálunk... Jaj, még most is reszket a lábam, ha rágondolok.

- Nem hallottam semmit. Csak most délben érkeztem, és mindjárt ebéd után lefeküdtem. Aludtam nónáig.

- Hát egy tudós asszonyt dicsértek a bejárók, hogy annak van egy régi fekete könyve, és minden bajra abból olvas: a jenei jobbágyok mind hozzá hordják a betegeiket. Hát elizentünk érte. Vonakodott: nem jön. Megint üzenünk: legalább a könyvét küldje el. Katalin szóror leírta volna. Mert azt mondták, minden kórságról külön-külön vannak benne imádságok. De csak az asszonyra is kíváncsiak voltunk. Egy jobbágyasszony, aki olvasni tud! Hol tanulta? Arra is vélekedtünk, hogy talán bujdosó apáca, vagy külsõ országokból idekalandozott hercegleány. Mert azt mondják, hogy a külsõ ország-beli hercegleányok tudnak olvasni, írni is. Igaz?

Kedvvel beszélt az apáca és szaporán. Azon nõk fajtájából való volt, akik ha beszédbe kezdenek, sose érkeznek el maguktól a végezõ mondatra.

- De hiába izengettünk - folytatta -, a tudós asszony nem jött. Végre is mikor Rozália szóror napokig se nem evett, se nem ivott, Margit szóror átkérette a priort, és elmondta neki, hogy ilyen meg ilyen asszony lakik Jenán, és nem akar eljönni. Hát a prior keményen ráizent az asszonyra, hogy üstöllést jöjjön, mert a király leánya hívatja.

Erre az asszony meg is jelenik délután ilyen tájt. Ünneplõs jobbágyi ruhában volt. Hoz egy nagy, lapos, fekete könyvet. Mind kitódultunk a csodájára. Margit eléje megy nagy szeretettel, megcsókolja.

- Isten hozott, anyám. Köszönöm, hogy eljöttél.

Mink csak nézzük. Parasztnak látszik. Csupa ránc. Fogatlan. Szemléljük a kezét. Nagy, csontos parasztkéz, a körme is nyíratlan, vastag. Nem úri fajta - mondogatjuk -, nem úri.

- Hát tudsz te olvasni, néném? - kérdezi Katalin szóror.

- Tudok - feleli az asszony.

De úgy remegett az, hogy alig állt a lábán.

- Hát olvasd el, ami ide van írva az ajtó fölé.

És a beteg-házunk ajtajára mutatott. Tudod talán, fráter, mi van a beteg-házunkra írva? BÍZZÁL, LEÁNYOM, A HITED MEGTART TÉGED!

A javasasszony ránéz az ajtóra, és a fejét rázza.

- Az ilyen betûket nem ösmerem én.

- Hát akkor a könyvbõl hogy tudsz olvasni? Mutasd.

- Az én könyvem magyarul van írva, azért tudok.

Nézzük a könyvét. Zsíros, piszkos lapok, és valami különös, szálkás, horgas betûk, hellyel-közzel félholdak, sarlók, fésûforma és kereszt alakú jegyek, nyilak és más efféle ákom-bákom.

- Micsoda írás ez? - kérdezi Katalin szóror - tán tót vagy német?

- Magyar - mondja az asszony a szemét lesütve.

Mindig a földön bolygott a szeme.

- Magyar? Már hogy volna magyar írás?

- De magyar - rebegte az asszony. - Hogyne vóna magyar? Az öreganyám nem értett más nyelven. Sem az õseim. Ez pedig öreganyámról maradt reánk.

Nem gondoltunk semmi rosszat, különösen, hogy apró kereszteket is láttunk benne.

- Hát olvass belõle! - mondtuk az asszonynak.

- Csak a betegnél lehet - feleli az asszony. - Másutt nem szabad.

No jó. Bebocsátjuk a beteg-házba. Margit szóror elõre siet nagy örömmel. Emeli fél karral a beteget. Igazítja a másik kezével a párnáját.

Az asszony megnézi, megtapintja a szívét, aztán azt mondja: hozzanak be egy serpenyõben parazsat, egy szilkében meg harmatvizet.

Ágnes, Margitnak a szolgálója, fut a parázsért, Margit szóror meg leemel a patikás polcról egy köcsögöt, amelyre rá van írva, hogy harmat.

A javasasszony kiküld bennünket.

- Hiába - aszongya -, nem használ az imádság, ha más is van jelen.

- Hát a király lánya? - mondjuk.

Mert mégis szerettük volna, hogy valaki lássa, hallja.

- A király lánya? - rebegi. - Melyikük az?

Mutatjuk, hogy Margit. Térdre borul elõtte, mint valami szent elõtt.

- Ó, boldogok az én szemeim!

És csókolná a lábát. De Margit nem engedte. Tudod, hogy nem szereti, ha tisztelik. Jönnek ide sokszor, messze földrõl, kíváncsi asszonyok. Hetekig ülnek lovon vagy szekeren. Ha leánykát hoznak be apácának, tízen is jönnek vele, azon az okon, hogy rokonok, és körülszemlélõdnek, hogy milyen a klastrom, milyen itt az élet. És susogva kérdezgetik:

- Melyik a király leánya?

Margit néha el is búvik elõlük. Nem szereti, ha bámulják.

- Csak tedd a dolgodat, jó néném - mondja hát a vén javasasszonynak. - Én is kimegyek a többivel. Csak gyógyítsd meg, a jó Istenre kérlek.

Hát kimegyünk. Egynehányan a másik szobába. Akik ott voltak a másik szobában, hallgatództak az ajtón át. Mink is hallgatództunk.

De nem lehetett hallani egyebet, csak seppegést, mormogást.

Egyszer csak kijön sápadtan a szobából Kinga szóror - ösmered? Rátoldy ispánnak a lánya -, kijön, de olyan sápadt volt, mint valami halott. Nagy, ijedt szemmel lihegi:

- Valami sárga embercsontot vett elõ az asszony a köténye alól, és azon át nézeget az ablak felé. Láttam a kulcslyukon.

Elszörnyülködve hallgatództunk tovább. De még akkor se sejtettük, hogy mi történik odabent.

Az asszony morgása egyre elevenebb, olykor mintha éneklésbe váltódna.

Megint kijön egy másik szóror, Benedikta, és azt mondja:

- Parazsat vetett a vízbe, és a földet paskolja a tenyerével!

Elámultan hallgatództunk, s kihalljuk a szavából:

- Föld-anyám... kór vagyok... gyógyíts meg!...

Egyszer csak elsivalkodik bent valaki:

- Jézus Mária, Szent József!

Nagy visongás... Mink is belöktük az ajtót. Hát a szórorok mind a vénasszonyon! Ütik, verik, tépázzák!

- Kitakarodj innen, alávaló! Boszorkány! Ördögnek hitvány cinkosa!

Katalin szóror kapja a könyvet. Széjjelrepegeti-hasogatja, veti a parázsra. Iszonyú büdösség. Az asszony jajgat.

- Mi az? - kérdem - mit cselekedett?

- Pogány ez! - sivalkodnak - pogány könyvbõl olvasott!

No, akkor aztán én is rá! Úgy összetépáztuk, köpdöstük, rugdostuk a cudart, hogy még a ruha is lehasadozott róla. Vót ott olyan sivalkodás... Kilökdöstük, kirugdostuk, a lába sem érte a földet.

Az apáca nagy lélegzetet szítt, mint akinek nyilallik. A fejét ingatva folytatta:

- Ilyen szörnyûség... apáca-klastromban! Csak akkor gondoltunk a könyvre megint, mikor már a boszorkányt kivetettük az ajtón. A könyv nagy, büdös füsttel égett, és megtöltötte a kórszobát.

Senki se mert a serpenyõhöz hozzányúlni, csak támolyogtunk, szinte ájuldoztunk.

Végre is Ágnes, Margitnak a szolgája merte megfogni a serpenyõ nyelét. Kivitte az udvarra. De még két lapát parázs is kellett, hogy hamuvá enyésszük. És csípõvassal szedtük össze a szertehullott leveleket.

Micsoda felfordulás volt! A nagy zenebonára átjöttek a fráterek is, és tudakolták, hogy mi történt. Õk is szörnyülködtek. Vélték, hogy újraszentelik majd a kórházat meg az udvart.

Csak aztán jutott eszünkbe a szegény szóror, hogy mit mível. Az bizony szegény egyebet sem mívelt, csak azt, hogy meghalt.

Klára szóror szeme elvizesült. Csak a fejét rázta, orrát szívogatta. Elakadt benn néhány percre a szó.

- Minden elmaradt - rebegdegélte. - Imádságok, litánia, zsoltárok... Még a feszületet is csak azután tehettük a kezébe...

- Még hóttában is - vette át a szót szintén könnyes szemmel Julis asszony - olyan ijedten meresztette a szömit... Nekem kellett a könyvnek a hamuját lapáton kivinnem. Elástam. A Dunába akartam vetni, de azt mondták, ne oda vessem, mert hátha a halak megdöglenek tõle.

Az apáca könnyes szemmel nevetett:

- Katalin szóror tegnap mind estig a tenyerét dörzsölte. Még a bõrt is ledörzsölte a tenyerérõl meg az ujjairól. És a többiek is, akik a könyvet lapozgatták. Margit is szenteltvízbe mossa a kezét talán most is.

- Ájtatos a kis Margit? - kérdezte Jancsi nyugodt színnel.

De egyben meg is rezzent, hogy kis Margit-nak nevezte a király leányát. Hiszen nem kicsi az már.

- De még milyen! - felelte a szóror - ha valamiben hibázunk, hamarabb meglátja, mint a fejedelemasszony. De nem szól, csak elszomorodva néz ránk. Zöldcsütörtökön megmosta a lábunkat.

- De hisz az a priorissza dolga.

- Könyörgött, hogy engedje õneki. Mert õ úgyis király lányának született, és nincs alkalma, hogy megalázza magát. Pedig dehogy nincs: egyebet se tesz. Hát a fejedelemasszony engedett. Láttad volna, fráter! Összegyûltünk vecsernye után a refektóriumban. A szolgálóleányok is. És õ térden csúszott egyikünk lábától a másikig. A könnyei szüntelenül omlottak. És mindenikünknek a lábát meg is csókolta.

Az apáca megtörülte a szemét, és folytatta:

- Aztán másnap nagypénteken ki nem mozdult a templomból. Se nem evett, se nem ivott, csak térdelt és siránkozva imádkozott. Nagyszombat vigiliájáig.

A fráter elképedve bámult az apácára.

- De hát miért cselekszi ezt? Elvégre mindennek van határa.

- Azt mondja, hogy õ az áldozati bárány a magyar nemzet bûneiért. Az ország azért romlik, mert mindenek elfordultak Istentõl. Neki szenvednie kell, hogy Isten megbocsásson a nemzetnek.

A fráter szeme könnybe lábadt.

- Tudod-e - folytatta az apáca -, hogy mind a nagyböjtön által csak kenyéren és vízen élt, és vasövet viselt? Mink nem is tudtunk róla, de Erzsike, István hercegnek a kislánya, egyszer megölelgette, és benyúlt a nyakán hátul, a ruhája alá. Aztán megrettenve kiáltott: - Cilicium van rajtad? Margit elmosolyodott - olyan szomorú mindig a mosolygása! - és csak ennyit felelt: - Isten szeme rajtam vagyon. Ne mondjátok senkinek.

Csendítés hallatszott.

A két apáca összerezzent.

- Vecsernyére csengetnek - mondta Klára a kárpitért nyúlva, hogy az ablakra vonja. - Isten áldjon meg, fráterek! János fráter, kérlek Istenre, hozd el mielõbb azt az imádságot. Írd le, vagy írasd le, hogy nálunk is maradhasson. Megmondom Margitnak, hogy új imádságot hoztál. Örvendez majd. Add be a kapus szórornak. Mondd, hogy nekem írtad le. Vagy ne add neki, hanem hívass engem, vagy Margit szórort. Hadd örüljön. Mert igen fájdalmas szívvel siratja Rozáliát. Megmondom neki mindjárt vecsernye után. És megkérem a priorissza szórort... De mégis jobb lesz, ha csak engem hívatsz. Margit nem szereti, ha hívják. Isten velünk.

S az apáca lebocsátotta a kárpitot.

A fráterek házából is hangzott a csengetés. A két fráter sietve tért vissza a maguk vecser­nyéjére.