3

Az apácák miséje másnap késõbb volt a barátokénál egy órával is.

A temetésért.

Mert az apáca halála a férfi szerzetnek is gyásza. Testvérek õk valamennyien.

A fráterek hát a szekszta után átvonultak az apácák templomába. Az elhunytat mindnyájan ismerték, csak épp hogy Jancsi nem. Jó teremtés volt, kissé irigy, kissé civakodó, de mégis vallásos. Kedvetlen természetének oka bizonyára a betegeskedése volt. Micsoda kórság nehezítette évek óta? Senki se tudta. Orvossal nem közölte a baját, s ha közölte volna is, az akkori orvosi tudomány még a vérkeringést sem ismerte. S ha ismerték volna is a vérkeringést, az apácák pulzusának a tapogatása tilalmas volt. Férfikéz nem érinthette az apácát. Csak az utolsó kenet adásakor a prioré.

Az idõ hûvöskés, napos volt. Gólyák szállongtak a sziget fölött. A bokrok tövén eleven zölddel virult az új fû. Miriádnyi élet sarjadt elõ a földbõl. A levegõ is erõt lehelt. Csak az apácák harangja hirdetett elmúlást.

Jancsi elfogódott szívvel lépkedett a fráterek között, a tésztaként puha úton, a templomba. A királyleány emléke megújult szívében. Azt a belsõ remegést érezte, amit gyermekkorában, mikor elõször látta. Megérett elmével se gondolta közönséges halandónak õt. Más az a nõ, más! Hiszen a virág is mind a föld szülötte, de ezernyi virág között is mily más a kis alázatos gyöngyvirág! Csupa finomság, csupa titok! Illata semmi más virágéhoz nem hasonlít, sem a formája. A föld szülötte. De mintha valami ismeretlen világból került volna a földre...

Margitot tehát újra láthatja ma. Talán ugyanabban a kisudvarban, amelyikben vizet nyújtott neki. Az apácák oda temetkeznek.

A prior megállt a templomajtóban, és három novíciusra intett jelölõn a mutatóujjával. A szeme találkozott Jancsi kérlelõ szemével, tehát neki is intett.

Az intés azt jelentette, hogy õk négyen ministrálnak majd bent a temetésen.

A koporsó már be volt fedve. A templom hidegében ott térdelt még a két apáca. A barátok megjelenésére azonban fölkeltek a koporsó mellõl, és imádkozón összetett kézzel, lehajtott fejjel távoztak be a vasajtón, amely az apácák kórusába nyílott.

Jancsi érdeklõdéssel pillantott rájuk. Mind a kettõ ráncos képû volt és kicsi, csoszogó járású.

A fráterek a templom hajójában maradtak. Õk öten beléptek a világos ablakú kis sekrestyébe. A szekrényen már oda volt készítve a fekete miseköntös és a diakónusok karinge. Felöltöztek.

A prior közben imádságokat sóhajtozott. Tüsszentett is közben, és a torkát köszörülte.

A templom már akkor megtelt néppel, csupa asszonynéppel. Egy leánygyermek köhögése erõsen hangzott a gót boltozatok öbleiben. Koldusok is ültek a templom pitvarában vagy tízen. Honnan kerültek annyian a szigetre? Azelõtt soha nem járt oda koldus. Jancsi megzördítette a csengettyût. Az apácák kórusán egy selyem simaságú nõi hang elkezdte az éneket

Requiem aeternam dona ei domine...

A harmadik szónál már vele énekeltek az apácák, hátat borzongató, vékony nõi hangon. De a templom belsejében is énekeltek velük: csupa mély férfihang, a barátoké.

Jancsi az oltárlépcsõ bal felén állt. A csuklya a fején. Felpillantania nem volt szabad. Mégis hát, mikor a misekezdõ zsoltárra oldalt fordult a pap felé, Margitnak az imádkozó helyére pillantott. A kórus sûrû rostélya mögül legszélrül elõfehérlett egy apácafejkendõ. Tehát még nincs feketéje, nincs véglegesen beszentelve.

- Miért?

Az arca nem volt látható, mert a leány feje-lehajtottan térdelt, s két összekulcsolt kezére hajtotta a fejét. Talán sírt, talán csak hogy így szokott imádkozni? Jancsinak szinte megállt a szíve dobogása.

Gépiesen mormolta a többivel a zsoltárt, és a mise folyamán nem is mert többé odapillantani. Csak a mise vége felé egyszer. Abban az egy pillanatban már az arcát is látta. Megismerte. A szép gyönge, fehér arc csak valamit hosszabbodott, a szeme pedig teltebb, mélyebben fekete, álla gömbölyûbb. Gyöngyvirág a virágok között!

De milyen más a tekintete, mint gyermekkorában volt! Akkor az a gondtalan ártatlanság, most méla áhítat!

Mise végén a prior fekete pluviálét öltött magára a sekrestyében. Két ministráns égõ viaszgyertyát fogott. Jancsi a tömjéntartót vette elõ, egy másik a tömjénezõt. A tömjénezõben benne parázslott a szén.

Befordultak megint a templomba, és a koporsó lábához álltak.

A prior latinul imádkozott, s fölemelte utána a fejét, intésül a kantrixnak. Az apácák sírástól rezgõ hangon kezdték rá az éneket:

Subvenite sancti Dei... (Jertek segítségünkre, Isten szentjei! Szálljatok alá angyalai az Úrnak! Karoljátok fel az õ lelkét, és vigyétek a Magasságbeli színe elé!)

A prior közben meghintette a koporsót szenteltvízzel. Aztán egy kanálnyi tömjént vetett a turibulumba. A templomot elárasztotta a nehéz szent illat. Csak a leánygyermek köhögése zavarta a gyászos csöndességet.

Az ének végeztével a prior elimádkozta valamivel bõvebben az ének szövegét.

Aztán ismét más ének következett:

Antequam nascerer novisti me... (Mielõtt születtem volna, ismertél engemet...)

Rudolf orvos fölemelte a fejét, és ránézett Jancsi fráterre. A fráter is rácsodálkozott az orvosra.

Késõbb hat apáca lépett elõ, köztük Klára szóror is. Felfogták a koporsót, és könnyes szemmel vitték be a vasajtón. A domokos barátok égõ gyertyával követték õket. És szólt a zsoltár:

Comfitemini Domino... (Hálálkodjunk az Úrnak, mert jó, örökös az õ irgalmassága...)

A harang megszólalt.

Bent a folyosón szintén égõ gyertyákkal csatlakoztak hozzájuk az apácák. A növendék-leánykákkal voltak vagy ötvenen. Jancsi megismerte köztük Olimpiádesz asszonyt, a király­lány volt dajkáját, ívelt szemöldökérõl, egyenes hátáról. És hátul megyen, a legvastagabb gyertya lobog a kezében, tehát õ most a priorissza, fejedelemasszony.

A priorisszát az elsárgult arcú, öreg apácák elõzik. Vállal magaslik ki közülük egy nagy termetû, nehéz járású, vén apáca, s bókolgat, mint az agg ló.

Valamennyi apácának fekete a kendõje a fején és a vállán, s a palástjuk is fekete.

Elöl a fiatal apácák haladnak imádkozó kézzel. Azok mind fehér bõrûek, s nagyobb részt fehér kendõsek is. A derekuk egyenes, a járásuk lengõ. Egyiknek a keze fején fehéres sebforradás - tán ebharapás nyoma. Egyre alacsonyodik a soruk, s végzõdik öt-hat éves, gyolcsruhás leánykákban és egy keszeg vállú, fonnyadt szórorban, aki fehér keszkenõvel törölgeti az orrát - bizonyára a magisztra.

Jancsi szeme a királylányt kereste. Meg is találta csakhamar a fehér kendõsök között. Kis termetû, mint a többi apáca, és csüggedt fejû. Ahogy egy mozdulatában félrelebben a palástja, látni lehet a karcsúságát. A derekát övezõ fekete szíjacskát be lehetne fogni egy összetett emberarasszal.

Énekelt a többivel, és lágyan csengõ hangja szinte kihallatszott a többié közül: Az Úrnak jobbja fölmagasztalt engem: nem halok meg, hanem élek tovább.

A menet lassú lépésekben haladt. A gyertyák lángja fekete füsttel lobogott, viaszillat érzett a folyosón. A királyleány elvegyült a szórorok között.

A kisudvar keleti sarkán már öt gyepes sírhalom domborodott. A hatodik halottat is ott várta a friss földhányás.

Jancsi érdeklõdéssel szemlélõdött széjjel a kisudvar zöldjén. Néhány leveledzõ orgona­bokrocskát látott benne, és egy soványka szomorúfûzfát, amelyre pirosan rügyezõ vadszõlõ kapaszkodott fel a felsõ gallyakig. A társalgószoba táján meg három kis szalmaszék hevert. Bizonyára itt szoktak varrogatni délutánonként az apácák.

A sírt körülállták.

A prior meghintette szenteltvízzel. Tömjénillatot is árasztott belé.

A nap belesütött a gödör nedves földû mélyébe.

A prior beleakasztotta a hüvelykujját a pluviáléja kapcsába, és náthásan sóhajtott.

- Látjátok, feleim, szömötökkel - kezdte pislogva, de érzéses, gyászos hangon -, mik vagyunk? Bizony por és hamu vagyunk!

Mennyi milosztben teremté eleve Isten a mi õsünket, Ádámot, és adotta vala neki Paradi­csomot házává. És mind Paradicsomban való gyimelcsektül mondá neki élnie.

Hogyan tiltotta õt egy fa gyimelcsétõl! S mondá neki, mért nem ennék:

- Bizony ki napon eendöl az gyümelcstül, halálnak halálával halsz.

Hallá holtát Ádám teremtõ Istentõl, de feledé. Engede ördög intetének, és evék a tiltott gyimelcsbül. És a gyimelcsben halált evék. És a gyimelcsnek oly keserû vala íze, hogy torkukat megszakasztja vala.

Lám, nemcsak magának, de mind õ fajának halált evék!

Haraguvék Isten, és veté ût ez munkás világba bele, es lõn halálnak és pokolnak prédája és mind az û neme.

Kik azok?

Mi vagyunk, ahogy ti is látjátok szömötökkel. Bizony. És egy ember sem múlhatja el ez vermet, bizony mind ahhoz járó vagyunk!

Imádjuk Urunk Isten kegyelmét ez lélekért, hogy irgalmazzon ûneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind õ bûnét. És imádjuk Szent asszony Máriát, és boldog Mihály arkangyalt, hogy imádjanak érette.

És imádjuk Szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldalnia és kötnie, hogy oldja meg mind û bûnét.

És imádjuk mind szenteket, hogy legyenek neki segítõi Urunk színe elõtt, hogy Isten û imádságuk miá bolcsássa meg minden û bûnét, és szabadítsa meg ût ördög üldözetétül, és vezesse ût a Paradicsom nyugalmába bele, és adjon neki mönnyországba bele utat és mind jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: - Kyrie eleison!

- Kyrie eleison! Kyrie eleison! Kyrie eleison! - kiáltották égnek emelt arccal a szerzetesek. Az apácák az orrukat szívogatva könnyeztek. Különösen a vének. Egyik-másik hangosan is sírt. A fiatalja csak vizes szemmel bámult a sírra. A gyermekek olyan szemmel, mint aminõvel a rémséges meséket szokták hallgatni.

Egy veréb sebes röpüléssel szállt be a tetõn át az udvarra, de megijedt a sokaságtól: megvergõdött a levegõben, s visszatért.

A prior letérdelt:

- Szerelmes barátim! Imádjunk e szegény asszonyember lelkéért, kit az Úr ez napon ez hamis világ temnöcébõl mente, kinek ez napon testét temetjük, hogy Úr ût kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyhezze, hogy bírságnap jutva mend û szentjei között jobb felére juttassa és éltesse. És titeket is!

A szerzet újra Kyrie eleison-t kiáltott. A apácák sírva ölelték át a koporsót, és csókolták meg a födelet. Margit is. Aztán az idõsebbik János fráter leszállt Jakab fráterrel a sírverembe. A koporsót az apácák kezébõl a két fráter vette át.

Lebocsátották csendesen.