A barátok szigeti
klastroma mögött félholdnyi kert várt Jancsi két kezére. Kõkerítése embernyi
magasságnál is magasabb. A kert végében valami kettõs háznak a fedele vöröslik.
Egyik ház kívül a kerítésen, másik belõl, egymáshoz olyanformán illeszkedve,
ahogy két kockát az élével illesztünk egymás mellé. Jancsi az elsõ napokban nem
ügyelt reá.
A kertet is csak
a temetés után szemlélte meg jobban. A fák már le voltak benne vágva és ölekbe is rakva, de a fû és mindenféle
vad növény azon vadon tenyészett benne, ahogy Isten a teremtés hetében
bezöldítette.
Csak négy fekete
skapulárés fráter volt még a klastromban. Egyik szakács, másik kettõ mindenes,
a negyedik az öreg György barát. Hát a két mindenest meg délutánra a szakácsot
ásásra rendelte a prior Jancsi mellé, s nekifogtak a munkának.
A föld puha volt,
helyenként kaviccsal kevert, kövér szûzföld. A téli nedvességet járta meg benne
az ásó.
A sokszázados
növényélet gyökérkorhadéka benne feketéllt. Jancsi szinte ujjongott örömében.
S még tetézte az
örömét, mikor látta, hogy a kettõs házból a külsõ tehénistálló. Kívül van a
kerítésen, de háttal hozzá van építve, s egy lyukon át be a kertbe hányják a
trágyát. Abban az istállóban a barátoknak van három tehene, meg ott pihenget
egy jó testes szamár is. A királynak egy öreg jobbágya gondozza, feji a
teheneket. A szamár arra való, hogy idõnként taligát vonjon a kolduló
fráternek.
A belsõ ház:
felében méhes - öt új gyékénykas, és kettõ avult -, felében arra való, hogy a
kerti szerszámokat berakják. A telelni való gyökereknek is alkalmas helye.
Hogy a trágya
annak a háznak a falához halmozódott, bizonyos volt, hogy nem fagy el benne
semmi.
Közben Jancsi nem
feledkezett meg az ígért imádságról se. De vasárnapra hagyta, meg a kerti
munkák elvégzése után való idõre. Néhány nap múlván leteheti az ásót, s akkor
lesz ideje reá.
Mert arra való
gondolatból, hogy Margit kezébe kerül az imádság, szépre szándékolta, hogy
lekanyarítja, s bizony az írás abban az idõben nehezebb mesterség volt a
kovácsságnál is.
De az apáca se
várta azt máról holnapra.
Hát megmunkálta a
kertet, be is vetette, be is ültette. Aztán egy ebédnek utána arra kérte a
priort, hogy rendeljen valahonnan gyümölcsfákat is. Mert a kertben nincs egyéb
fa, csak egy fiatal kõrisfa. Azt is csak azért hagyták meg, hogy a rajzó méhek
oda telepedjenek.
- Én rendeljek-e
fákat? - vonta vállát a prior - hát mér vagy te kertész? Szólj a tehenesnek,
hogy nézzen valahol. Hát anyád hol szerezte a gyimelcsfát?
- A fejérvári
kertbõl hoztuk.
- Hát eriggy:
kérj az apácáktól is.
Szerencse, hogy
Jancsinak le volt sütve a szeme, különben a prior meglátta volna, milyen öröm
lobban benne.
Marcellusz fráter
éppen náluk ebédelt aznap. S ottmaradt beszélgetésre az udvaron. Marcellusz
immár budai prior, de gyakori látogatója a szigeti klastromnak, mert hiszen
Margitnak gyóntatója.
- Kísérlek - szólalt
meg -, megnézzük, mi fáik vannak?
S
kisvártatva föl is kelt. Szólította Ábrahámot is, a veres hajút. S átmentek.
Szikárdusz is velük.
Az idõ
csepegõs volt és enyhe. Éjjel
is esett. Az út mellett, a gyepen kellett lépkedniük, hogy a sarujuk meg ne mártódjék
a sárban.
Útközben
Marcellusz hátrafordult:
- Derék fiú vagy
te, Jancsi fráter! Láttam a kelyhet. De hát nem lehetett volna azt másképp
megszerezned?
Jancsi mély
tisztelettel felelt:
- Feljebbvalóm
parancsolta, prior atyám.
- Jó, jó, de hát
nem féltél, hogy összetör az az ember?
- Bizony
tartottam tõle. De ha parancsolták...
Ez a válasz
tetszett Marcellusznak, de csak egy elégedett pillantással fejezte ki a
tetszését.
Azonban egyszer
csak megállt, és Szikárduszhoz fordult:
- Gyerünk be a
fõajtón. Jó néha váratlanul érkeznünk: meglepnünk a nyájat.
Elkerültek a fal
mellett a templomhoz. Ott csengettek a fõajtón.
Klára szóror
szeme csakhamar elõcsillant az ajtó ablakocskáján át. Megnyitotta az ajtót, és
alázatosan meghajolt:
- Ave.
- Gratia plena. Bemegyünk - mondta
Marcellusz.
Ez azt
jelentette, hogy nem a vasablakon át beszélgetnek, hanem bemennek a folyosó
vasrostély ajtaján.
Az apáca erre a
szóra szaporán pislogott. Egy pillanatig habozva állt.
- A priorissza
szórort szólítom talán, hogy...
- Csak nyisd ki -
felelte Marcellusz -, jobb szeretek úgy belépni, ha senki se vár.
Az apáca feltárta
az ajtót.
Otthonosan
lépkedtek át a folyosó keresztmetszetén a kisudvarra.
Jancsi dobogni
érezte a szívét.
Mindenféle nõi
csevegés hallatszott. A kerengõ tele volt apácával. Egy részük a keleti oldalon
ült és varrt. Más részük sétált, az udvart ketté választó széles kerti úton
hárman is karba öltekezve, mint három Grácia - bár a középsõ Grácia oly szeplõs
volt, hogy szinte vöröslött a képe.
A
növendék-lánykák eleven csiripeléssel játszottak a sírok mellett valami
társasjátékot. Négy fiatal, fehér vélumos apáca a kerengõ korlátján ült, és
belógatta a lábát a kertbe. Az egyik duzzogó arccal sírt. Egy másik föltette a
lábát a kerengõ deszkázott korlátjára, és hegyezett szemmel, kapásra kész két
ujjal keresett valamit a lába szárán. Térdig kilátszott a lába meztelenje a
visszagyûrt harisnya alól.
A fráterek
belépésére egyszerre megrebbentek és elnémultak. Olyan ijedten bámultak a
fráterekre, hogy köszönni is elfelejtettek. A lába szárával foglalkozott apáca
elvörösödve ugrott le a korlátról.
- Áve Mária! -
riadt rájuk bosszúsan Szikárdusz. Holnap átküldöm regulák, mert látom,
elfeledtétek. Hol van priorissza?
A nagy
csendességben végre megszólalt félénken egy nyúlánk növendék-apáca:
- Az ebédlõben.
Szikárdusz sietõn
indult az ebédlõnek.
Marcellusz arcán
is harag sötétlett. De nem szólt. Tudta, hogy Szikárdusz gyönge ember, s egyik
prior sem avatkozhatik a másik ügyébe.
Akkor lépett ki a
folyosóra a priorissza: a szokott egyenes tartásában, vidám szemmel.
Meghökkenve
nézett õ is a fráterekre.
- Áve! - rebegte
nyitva marad ajkkal.
S a szeme is
csodálkozó maradt. Az arca egyszerre meghidegült.
Mert efféle
hirtelen látogatás sose történt. Ha a prior vagy a provinciális esztendõben
egyszer, legfeljebb kétszer be is nézett a klastromba, elõre megizenték.
A priorissza
hideg és méltóságos csodálkozására Marcellusz néhány latin szót mondott
Szikárdusznak.
Szikárdusz
pislogott, aztán bosszankodva szipákolt.
- Priorissza
szóror, azért jöttünk jelentés nélkül, hogy lássuk klastromodat. És sajnos,
látjuk. A veszteglés törvénye... ismeretlen törvény tinálatok?
Olimpiádesz szeme
megrebbent. Arca elvörösödött. A kerengõn sokadozó, ijedt apácákra pillantott,
és röstelkedve mentegetõdzött.
- Nem voltam
köztük, prior atyám, és lehet, hogy megfeledkeztek... De holnap kapitulumot
rendelek.
A prior a fejét
rázta:
- Nincs itt rend!
Te vagy felelõs! Jelenteni fogom prior provinciálisnak. Most pedig vezess
bennünket a kertbe bele. Adj nekünk gyimelcsfa, ha van.
- Mit dolgoztok
az ebédlõben? - kérdezte Marcellusz kedvetlenül.
- Súrolunk -
felelte a priorissza színtelen arccal.
S megindult volna
elõttük el az ebédlõ mellett, de Marcellusz belépett az ebédlõ ajtaján.
Valóban súroltak
ott. Négy cselédapáca szalmacsutakkal dolgozott az ebédlõ fehér márványlapjain.
Az egyik - egy
fiatal, szép tekintetû leány -, ahogy oldalt pillantott, megrezzent, és
fölállt. A csutakkal az arcát takarva fordult szégyenlõsen a fal felé.
- Margit! -
kiáltotta megbotránkozó hangon Marcellusz.
Akkor Margit
megfordult, és a csutakot leeresztette. A szemét lesütve, szégyenlõs mosolygással
állt a terem közepén.
Csupa csatak volt
a köténye. A kámzsája föl volt kapcsolva csaknem térdig. Rózsaszínû karja is
meztelen csaknem vállig. De micsoda kopott és víztõl lucskos kámzsa volt rajta!
És csupa mocskos víz a sarucskája is.
Ahogy a barátok
szemét a karján érezte, gyorsan rávonta a kámzsa ujját, s az arca olyannyira
elpirult, hogy a pünkösdi rózsa nem sokkal pirosabb. A lábára is lebocsátotta a
kámzsát.
- Mi dolog ez! -
képedezett Marcellusz. - Ki parancsolta neked ezt a munkát? - És a priorisszára
meredt.
Margit
megrándult, és hevesen szólott:
- Én magam
kértem! Ugye, anyám, hogy magam kértem?
- Õ maga kérte -
felelte Olimpiádesz röstelkedve -, és oly rimánkodva kérte...
- No de ez
szörnyûség! - dörgött Marcellusz. - Mit szól a királyi család, ha megtudja?
Margit könyörgõn
tette össze a kezét:
- Engedd, atyám,
Jézus szerelméért engedd! Nem a munkáért cselekszem, hanem hogy az alázatosság
erkölcsében gyakoroljam a szívemet.
Oly esennen
könyörgött, s a hangja oly dallamos volt...
Jancsi káprázó
szemmel bámult reá. A leány elhaló pirossága az õ arcára szállt át. Alig bírta
az arcáról levenni a szemét. Csodálattal és megütközéssel nézte õ is, hagy a
királyleány ruhája milyen csatakos. Még a fején fehérlõ vélum is tele volt a
sáros víz fröccseneteivel.
- Hát elég volt
abból is - rázta a fejét Marcellusz -, eredj, mosakodj meg, és öltözz tisztába.
S Olimpiádeszhez
fordult:
- A nemesek
lányai henyélnek és vinyároznak, a király leánya meg dolgozik, mint valami
szolgáló. Ennek nem jó füstje kél!
A priorissza
szinte beteg arccal mentegetõdzött:
- A kert sáros,
és a növendék-lánykák a kisudvarra szorultak. Felszentelt apáca ha volt is ott,
nem beszélt. És ezek az ispánlányok oly neveletlenek, makrancosak,
szófogadatlanok...
- Mire való a
parancs? Nincs erõd rá? Add más kezébe a tisztségedet.
- Én megállom a
helyemet - felelte sértõdve Olimpiádesz -, mióta priorissza vagyok, nagyobb a
rend, mint valaha volt. De...
Elakadt a szava.
Keserû könny csillant elõ a szeme pilláján. Az ajkát összeszorította, s némán tessékelt a
nagyudvarra nyíló vasajtó felé.
A két prior nem
folytatta tovább a szemrehányást. Átmentek a tárt vasajtón a nagyudvarra.
Hát a gyümölcsfák
a nyolc esztendõn nagy fákká megnõttek. Különösen a diófák, a korai almafák és
a korai körtefák. De tán a kajszibarackfák a legjobban. A fák között hosszú
kötél volt kifeszítve, s azon kétrétbe hajtott kámzsák és harisnyák
fehérkedtek... Az avultját majdnem hószín fehérre szívta már a nap. Az újak
sárgás színûek voltak.
- Julis! -
kiáltott be a priorissza a konyhába.
Jancsi anyja
legott elõbukkant. Kötény volt rajta, s a kezében nyírfaseprû. Örvendezve
pislogott a fiára, és szolgálatra készen állt meg Olimpiádesz elõtt.
- Julis - rebegte
Olimpiádesz -, mutass a frátereknek néminemû gyümölcsnövendéket. A kertjükbe
ültetik.
- Van bõven -
felelte Julis a seprût eldobva -, de még aprócskák.
És csodálkozva
pillantott a priorisszára.
Aztán a kert déli
szögletére vezette a frátereket. Ott a szeméthalom körül százával vöröslött a
sok különféle gyümölcs-növény. A gyümölcsmagvak ugyanis, amiket a szeméttel
odaszórtak, kikeltek, és élni iparkodtak. Alma, körte zölden rügyezett közötte,
a barack pirosan. Némelyik már embernyi magasra nyúlott. És néhol a fák között
is találkozott jókora növendék-fa, különösen a diófák alatt.
- Micsoda
állapotok vannak itt - morogta halkan Marcellusz Szikárdusznak.
Szikárdusz még
mindig bosszúsan a vállát rángatta:
- Mit tehetek
velük? Inkább száz férfiklastrom, mint egy apáca! Nem pecsételhetek le szájok.
Marcellusz a
priorisszára nézett:
- Megbüntesd õket
szigorúan! Kenyér és víz! És ostor a hátukra...
- Holnap -
felelte Olimpiádesz még mindig sápadtan - szigorú kapitulumot rendelek és
diszciplínákat...
És Julishoz
fordult:
- Segítsetek
ásni.
A fráterek és két
cselédapáca buzgón ásásba fogtak. Kiásták a nagyobbfajta fácskákat, és két
halomba hányták. Egrest és veresszõlõt is ásott nekik az asszony. Az bizony már
javában leveles volt, de megered az, ha úgy hajítják is el a földön.
Ahogy Jancsi
oldalt pillant, látja, hogy két apáca jár a kertben a fõépület fala mellett.
A két apáca
fiatal. Az egyik húszéves-forma, fekete kendõs. A másik surján leány,
legfeljebb tizenhét éves, fehér kendõs.
Az tûnt fel
Jancsinak, hogy a fiatalabbik micsoda büszke járású, büszke fejtartású. A
fejkendõ (vagyis mint a klastromban mondták: vélum) állig födte a nyakát, mégis látszott, hogy hosszúnyakú. A
fejét úgy tartotta, mint a nemes paripák, s a járása szinte katonás volt.
- Ki az a fehér
páva? - kérdezte halkan az anyját.
Az anyja arra
tekintett és elmosolyodott:
- Nagy úrnak a
leánya az, fiam: Rátoldy ispán úré, Kinga szóror. Ugye, gyönyörû teremtés? De
nem is mível az egyebet, csak a kezét mossa. Egy nap hatszor is megmossa a
kezét.
A két fiatal
apáca a kötélen száradó kámzsákra tapogatott. Leszedték a szárazát.
Visszatértek.
A fráterek
kiástak valami harminc fácskát, és két nyalábra kötötték.
Egyszer csak
megjelenik a kertben Margit is.
Tiszta kámzsa és
tiszta skapuláré van rajta, s tiszta fehér vélum a fején. A kámzsáját hátul
összefogva lépked át a sáron, könnyedén lebegve, mint a fehér kócsag, és siet a
fráterekhez. A nyomában egy ötéves forma, mindig mosolygó, barna bõrû
növendékleányka, bizonyára István hercegnek a leánya, Erzsike.
- Szikárdusz
atyám - mondja Margit kérõn -, egy frátered járt nálunk a minap, Julis
asszonynak a fia, és hallottam, valami új imádságot hozott, Szent Ferenc
imádságát, súlyos nyavalyákról valót. Írasd le nekem azt az imádságot, vagy
engedd, hogy mink leírjuk.
Szikárdusz
Jancsira nézett, aki lángba borult arccal hallgatta Margit szavait.
- Hoztál valami
új imádságot?
- Hoztam
mindenfélét - felelte alázatosan.
- Hát akkor írd
le, hiszen tudsz írnya. Olvasható az írásod?
- Olvasható -
felelte Jancsi -, de csak ha lassan írok.
Margit akkor
hozzáfordult:
- Írd le nekem,
jó fráter. Jézus nevére kérlek!
- Leírom -
rebegte Jancsi.
És áhítatosan
pillantott Margitra.
A királyleány
bársonyos, fehér arcán gyönge pirosságot látott. Hosszú pillás, fekete szeme
nyugodtan nézett az õ szemébe.
Olyan volt éppen,
mint az álombeli parasztleány.
|