6

Mise után hazatéret a prior megszólította:

- Fráter, az imádság?

- Már tisztázom - felelte Jancsi. - Ma letisztázom.

- Ne siess vele. Inkább két nap, három nap, hogy az apácák el tudják olvasni.

Ezzel meg volt szabva, hogy három napig kell hevernie az imádságnak.

No de a kertben is volt még valamelyes dolog. A hagymát ültették el Ábrahám fráterrel.

Mikor azt az ágyat is begereblyélték, Jancsi végignézett a kertjén:

- No, most már - mondotta - csak Isten áldása jöjjön.

És Ábrishoz fordult:

- Van valami dolgod odabe, fráter?

- Nincs - felelte Ábris.

- Akkor hát gyerünk talán ki, s vágjunk néhány vesszõt. Ezek a kosarak mind romlottak.

A vesszõkosarakat értette, amelyekbõl a vereshagymát és a magnak való répát, petrezselymet ültették ki, s bizony szakadozottak voltak.

Bementek a priorhoz, engedelmet kértek, áldást térdeltek, s kimentek a házból a Duna-partra.

Az idõ napos volt, de hûvöskés tavaszi szél rázogatta a sárga barkás fûzágakat. A Dunán egy vontatóhajó kürtje riogott, és ostordurrogások voltak hallhatók.

A parton bõven nõtt a fûzfa. Immár levelesedett is a fiatalja. Nyestek belõle jó nyalábbal.

Ahogy ott nyesegetik a vesszõt, Jancsinak eszébe jut, hogy gyermekkorában ellopott egy buckó máriakövet, és a vízbe rejtette. Vajon ott van-e még?

Kereste a részeg emberként félredûlõ fûzfát. Meg is találta. De mintha nem az a fa volna! Hiszen az a fa a vízben állt, éppen a Duna szélén. Ez a fa meg két ölnyire is van a víztõl.

Micsoda különös gondolat volt az, hogy ellopta azt a követ? Minek lopta el? Hiszen tudhatta gyermekésszel is, hogy õ sohasem épít templomot. Bûn volt-e az, hogy ellopta? Akkor nem érezte bûnnek. Bûn-e az, amit nem érez bûnnek valaki?

...Mégis ennek a fának kell lennie - gondolta. A víz meg volt áradva akkor. Most nincs annyira.

Emlékezett rá, hogy két lépésnyire tette a követ a vízbe a Duna felé. Nincs ott két lépésnyire semmi, csak serkedõ bürök. Mégis beleszurkált a földbe. Beleszurkált elõször két lépésnyire. Puha volt ott a föld, homokos. A második szúrásra keménybe ütõdött a kése. Kiásta a keményet: csak egy málladozó tégladarabot talált.

De hiszen nem a mostani lépései szerint kell keresnie!

Felére szabta a távolságot. Újra szúrt. Újra követ érzett a kése ütõdésén. Azt is körülásta. S kiemelt egy gyermekfejnyi követ. Megkaparta.

A kõ csillant.

Jancsi fráter nem örült neki. Jobban örült volna, ha nem találja meg. Akkor azt gondolhatta volna, hogy a kõre ráakadtak késõbb a munkások, és visszatették. De íme, a kõ itt van. Oly nagy idõ múltán is elõkerült! A kõ! A bûn!

Az elsõ gondolata az volt, hogy bedobja a Dunába. De hiszen ha bedobja is, rágondol majd, valahányszor erre jár. Nem, nem dobja be. Hazaviszi. Hadd emlékezzen mindig reá. S ha bûnre késztõ gondolata lesz, hadd figyelmeztesse ez a kõ, hogy a bûn mindig elõkerül, visszatér!

Fogta a követ, és a vesszõnyalábhoz vitte, amit már lemetszett.

Ábris fráter ránézett. Jancsi azt várta, hogy kérdez: micsoda kõ az?

Megmondta volna neki.

Ábris azonban mást szólt:

- Hallod-e, fráter: az éjjel beszéltél álmodban.

Jancsi felnyitotta a szemét:

- Mit beszéltem?

- Nem tudom - felelte Ábrahám nyugodtan. - Nem értettem. De már az elõbbi éjjeleken is hallottam. Nem vagy pedig beteg.

- Nem - felelte Jancsi, a vesszõket felnyalábolva -, talán megfáztam kissé...

S az arca nyugtalanná vált. Áttért egy másik fához. Ott folytatta a nyesést.

...Vajon mit beszéltem? - tûnõdött magában.

Az álomban való beszélés nem bûn, de mióta a szigeten van, az elméje folyton a királyleánnyal foglalkozik. Csodálja, mint valami oltárképet. Az se bûn. Hogy a királyleány az imádságot kérte, nyugtalanul aludt utána, de hát az is érthetõ. Bárki is nyugtalanul alszik, ha a király vagy a leánya efféle megbízásra érdemesíti. Mégis nem szerette volna, ha valaki bele­botlana a klastromban. Mert ha királyleány is, mégiscsak leány, és nincs szörnyûbb valami, mintha szerzetes a nõkre gondol.

S hogy épp Ábrahám botlana bele!

Eszébe jutott, hogy mikoriban gyermek volt, Ábris frátert nagy vezeklésben látta. Mért vezekelt? Emlékezett rá, hogy azt mondták: elhagyta a klastromot. De mért tért vissza? Hiszen a klastrom szegénységnek a háza, s az élet a koldusnak se szoros annyira. Miért tért vissza, ha már egyszer kívül volt rajta?

És Ábris fráter arca olyan különösen mélázó. Sose nevet, sose haragszik, ritkán ha szól. Akkor is csak kérdez, s utána elgondolkozik. Olyan, mintha nem volna agyveleje, csak épp hogy fennjár, mozog, dolgozik, imádkozik, mint valami alvajáró.

Mióta nem látta, megvénült. Veres hajában megszaporodtak a fehér szálak. Az arca kezdett hasonlítani Marcellusz szigorú, szögletekkel telt arcához, csak épp hogy szélesebb volt. Persze õ nem rendelkezett soha senkivel, s nem is nézett rosszallón soha senkire. Mikor együtt volt a szerzet, akkor is úgy ült köztük, mintha siket volna, mintha egyedül ülne, mintha az agyveleje hiányozna.

Szótlanul tértek vissza a klastromba. A vesszõnyalábot és a követ letették a prior ajtaja elõtt. Jelentkeztek áldásért. Aztán a kertbe vonultak be, hogy a kosarakat megjavítsák.

Egy padocska állt a kerti ház elõtt. Arra ültek. Jancsi elõrerakta a rissz-rossz kosarakat, s munkába fogtak.

- Ábris fráter - szólalt meg Jancsi -, te világban forgott ember vagy. Kérdeznék egyet-mást, ha megengeded.

- Kérdezz - felelte Ábris fráter nyugodtan.

- Mikor léptél be a szerzetbe?

- Ezelõtt tizenkilenc esztendõvel.

- Mennyi idõs korodban?

- Talán húszéves voltam.

- És miért léptél be?

Ábris hallgatva válogatott a vesszõk vékonyában. Közben egy legyet is elintézett a keze fejérõl. Míg végre felelt:

- Mért léptem be? Nem értem, hogy kérdezhetsz ilyet? Tudhatod, hogy kétféleképpen jut be ide a földi ember. Vagy angyal vezeti be, mikor még gyermek. Vagy az ördög elõl menekül be, mikor már érett.

Jancsi elbámult, ennyi szót egyfolytában nem várt a frátertõl.

Megint megszólalt:

- De hát, fráter, azt mondják, hogy te nemesember vagy, és hogy birtokod is van.

Ábris a fejét rázta:

- A szerzetesnek nincs birtoka. Ami földi örökségem volt, elhagytam. Az égi örökségért. Elhagytam.

- Eszerint apád már nem él.

- A teste már nem él. A mohi mezõn porlad. Három bátyámmal együtt.

Sóhajtott. Aztán megeredt a beszéde.

- Szomorú idõ volt az, János fráter, az a tatárjárás. Én tán tizennyolc éves voltam akkor. Nem írtuk fel a születésem esztendejét. Legénysorban voltam: a bajszom is pelyhedzett már.

Engem mégis otthon hagytak, hogy maradjon férfi is a háznál. Mondhatatlanul bosszús voltam érte. Sírtam is dühömben. De apámnak nem lehetett ellentmondanom.

A birtokunk Esztergom megyében van. A csata után már negyednapra megtudtuk, hogy az ország elveszett. Összeszedtük ami ezüst- és arany-marhánk volt, és útra keltünk. Három leánytestvéremmel meg az anyámmal. Pozsonyba. Hogy miért éppen oda? Hát azért, mert a többi vár már úgy megtelt menekülõkkel, hogy nem nyitottak kaput. De hál’istennek, hogy Pozsonyba. Sok mindent látni ott. Sokat tanul a magunkfajta.

A tatárok eltakarodása után hazatértünk. A házunkat omladékban találtuk. Mindenünket eldúlt, elrablott a tatár. Mindösszesen egy jobbágyunk maradt meg: egy Miklós nevû fiú. Az is nyomorékká volt vagdalva. Mondta, hogy apámék nem tértek haza.

A házunk siralomházzá vált. Hónapokig laktunk az omlott házban, csak épp gallyal, góréval tetõztük. A megmaradt pénzünkön jobbágyokat és jószágot vettem.

Egy nyáron, aratás elõtt való héten odavetõdik két domokos barát. Marcellusz az egyik - akkor még fiatalember, a másik idõsebb, Teofil nevû. Az már meghalt.

Összehívatják a környék népét, és prédikálnak.

Mit prédikáltak? Már elfelejtettem. Olyanfélét prédikáltak, hogy térjenek az emberek Istenhez, mert az ország romlásának az az oka, hogy mindenki elfordult Istentõl. Isten ám szenvedéssel nemesíti az embert, ha megfeledkezik emberi voltáról. Röviden szóljak: igen tanulságos, szép prédikációk voltak azok.

A két fráter oltárt állított egy hársfa alatt, fehér abrosszal leterített asztalból, és ott az árnyékban napestig gyóntattak.

Egyébképpen is szépen, csendes viselkedtek. Az asztaluknál ettek, de sem húshoz, sem borhoz nem nyúltak, csak alig valamicske kenyeret és fõzeléket ettek.

De leginkább szemembe ötlött nekem, hogy valahányszor anyámmal, húgommal, nénémmel beszélnek, mindig a maguk kezére, az olvasóra szegzik a szemöket, csak épp alighogy rájuk pillantanak. Az asztalnál is. Énnekem azonban csakúgy néznek az arcomba, mint ember embernek szokott.

Éjfélkor, ahogy kimegyek - gazdaszokás szerint -, valami különös mormogást hallok, és a két fráter ablakán fény verõdik ki az udvarra. Az ablak nyitva volt.

Odalopódzok, hogy mit mûvelnek. Hát a szoba közepén térdel mind a kettõ. A matutinumot mondják. Akkor ugyan nem tudtam, hogy az matutinum, csak bámultam, hogy még éjjel is ájtatoskodnak.

Félóra múlván, mikor visszaérek, a világosságot még mindig látom, de mormolás helyett valami különös csattogást hallok.

Beleselkedek újból, hát az öreg fráter ostorral veri a fiatalnak a hátát. S a fiatal hangosan imádkozik, de latinul.

Bennem elhûl a vér. El nem vélhetem: mit vétett az a fiatal fráter? A Ponciusát! - gondoltam, ez már mégis sok! Ha abba nem hagyja...

Egyszer csak látom, hogy az öreg is leereszti derékig a csuháját, s a fiatal veszi fel az ostort.

Az öreg pedig elkezdi nagy hangosan:

- Domine ne in furore tuo arguas me...

S mondja a zsoltárt.

Nekem még a fogam is vacogott. Egyszerre megértettem, hogy nem büntetésbõl verik egymást, hanem vezeklésbõl.

Íme - gondoltam megrendülve -, ezek az ájtatos jámbor barátok mily töredelemmel tisztelik Istent, és mégis ostorozzák magukat, hogy el ne kárhozzanak! Minõ ostorozást érdemlek én, aki az Istenre sohase gondolok, nem böjtölök, nem imádkozok, ellenben káromkodok, mint a tatár, dühösködök, mint a veszett kutya, szoknyák után szaladgálok, evésben, ivásban tobzódok, olyan vagyok, mint az oktalan állat.

Alig alhattam, csak hánykolódtam az ágyamon. Reggel a két fráter nagy áhítattal misézik. Az egyik fekete misét mond a halottakért, a másik piros misét az élõkért. Közben megáldoztatják mindazokat, akik gyóntak. Mise után megkeresztelik a gyermekeket, esketnek is valami hat párt. Pénzt nem fogadnak el: adjuk majd a kolduló barátnak, ha nálunk jár. Végül bejönnek hozzánk, letérdelnek a szobánk közepére: elmondanak egy veni creator-t, egy pater-t és egy oratió-t - kérik Isten áldását a házunkra.

Végeztek. Valamicske kenyeret ettek reggelire. Kértek, adjak szekeret a legközelebbi tanyára, ahol pap nincsen: délután ott folytatják.

Befogatok négy lovat, és magam is felülök, velük szemben.

- Jó fráterek - mondom nekik az úton -, mindent megértek a ti jámbor viselkedéstekben, csak azt magyarázzátok meg nekem, miért nem néztetek anyámra meg a velem egytestvér leányatyámfiaira?

Feleli erre az öregebbik:

- Mink nem nézünk nõkre soha.

- De hát miért?

- A nõk megrontják a lelket.

- De hát hogyan?

- Mindenféleképpen.

- De hát titeket nem ronthatnak.

- A szenteket is.

- Mégis hát miképpen? Mondjuk, hogy egy jó nõ... A jó nõ csak nem?

- Azok is.

- De hát miképpen?

- Úgy, hogy a földhöz foglalják az embernek a lelkét.

- Bocsássatok meg - mondottam -, de én tudatlan ember vagyok: örömest tanulok okosságot azoktól, akik nálamnál többet tudnak. És ti sokat tudtok. A szavadra, jó fráter, azt gondolom, hogy: a nõt is Isten teremtette!

- A nõt is - felelte az öreg. - De nem azért teremtette, hogy rabjai legyünk. A nõ pedig, látod, minden magaviseletével azon igyekszik, hogy a férfit rabjává tegye. Már az öltözködése is olyan, hogy megfogja vele a szemedet. És megfogja elõször a szemedet, aztán a lelkedet. Isten helyett õt imádod. És inkább kívánod a földi életet, hogysem a mennyeit. Pedig a földi élet nagy piszokfészek, a mennyei élet meg örökszép, tiszta fényesség, angyaloknak és méltó embereknek gyönyörû társasága Isten körül. És ládd, mégis a földi életért cseréli el sok ember az örök üdvösségét!

Nem értettem a beszédet tisztára. De annyit megértettem belõle, hogy meg kell különböz­tetnünk a testi életet a lelki élettõl. Eszembe jutott apám és bátyáim. Azok is testi életet éltek. A házunk szünettelen dorbézolásnak a háza volt. Egyik vendég ki, a másik be. Vagy mink látogattunk által a szomszéd nemesekhez. Én magam is gyerekfejjel gyakorta voltam olyan részeg, hogy nem állhattam a lábamon. Ha pedig se nálunk nem volt vendégség, se mink nem mentünk sehova, civakodás és haragos káromkodások tanyája volt a házunk.

A bátyáim különösen gazfickók voltak. De errõl nem beszélek. Isten nyugtassa õket. Vérük omlott a hazáért. Isten bizonyára megbocsátja a halálért az életet.

A két fráter eltávozása után sokat gondolkodtam a beszédükön. Én igen tudatlan vagyok - gondoltam. Az a két fráter meg igen tanult és eszes. És lám, én azt gondolom, csak mese az Isten, meg az égi világ, õk meg azt gondolják, valóság.

Már máskor is voltak nekem lelki kérdéseim, különösen mikor egymagamban hevertem a réten vagy a forrásunk mellett. Hogy mondok: miért él az ember? Mért szenved némelyik teljes életében?

Egyszer egy döglött szarvasbogarat láttam a fekvõhelyem mellett, a gyöpön. Mondok magam­ban: Ez is élt. Csakúgy volt szeme, orra, szája, szíve, gyomra, mint nekem. Egyazon értéke volna ennek az életnek az enyémmel? És egyazon végünk?

Végre is elibe terjesztettem a családomnak, hogy osszák meg maguk közt a birtokunkat, ahogy akarják, én nem törõdök többé a világ javaival. Megyek a dominikánusok közé.

Sírtak, könyörögtek, szamaraztak. Hasztalan. A beszédük csak igazolta a fráter mondását, hogy a nõk elfogják az embert a lelki élet elõl. A nõk az állati élet fenntartói a Földön: együnk, igyunk, szaporodjunk, járjunk szép ruhában, táncoljunk lehetõ sokszor, és beszéljünk mindenféle haszontalan beszédeket - ennél tovább nem terjed a gondolkodásuk.

Egy éjjel lóra ültem, és bezörgettem a budai klastrom ajtaján.

Ábrahám fráter mindezt olyanformán mondta el, mintha magában beszélne. Közben lassan, de erõs kötésekkel fonogatta a kosarat. Csak akkor tekintett beszéd közben Jancsira, mikor a nõkrõl beszélt.

Jancsi érdeklõdéssel hallgatta, s a beszéd végén zavarodottan pillogott.

...Miért beszéli el ezt nekem ez a fráter?

Néhány percig csendesen ültek. Jancsi egy kosarat megvégzett. Levagdosta róla a kiálló végeket. Aztán Ábrahámra nézett.

- Ábris fráter! Mikor én gyermek voltam, te szakadást vezekeltél. Emlékszem is rá: azt mondták, hogy megszöktél egy nõ miatt.

Ábris fráter mélyen behunyta a szemét, és csak percek múlván felelt bús-csendesen.

- Az ördög megpróbált.

- Ha talán fájdalmas emléked neked, ne mondd el, Ábris fráter. De gondoltam, hogy...

Ábris fráter melegen pillantott Jancsira, és bólogatott:

- Te jó fiú vagy. Nem is tudom, hol szerezted az okosságodat ilyen fiatal korban? De elmondom. Ez is hozzátartozik a vezeklésemhez, hogy elmondjam.

- Tán huszonnégy esztendõs voltam, mikor a sekrestyésünk megbetegedett. A veszprémi klastromunkban történt. A prior engem rendelt helyettesének.

Egy misén felötlik nekem egy fiatal, gyászruhás asszony. Nem szoktam pedig asszonyokra nézni. De úgy állt a szeme rajtam, mint a tüzes parázs. Csak nézett, nézett.

Rábámultam, hogy mit néz rajtam. Sosem ismertem. Kék szemû, halvány képû nõ volt, kissé szeplõs az orra körül, és hosszúkás ujjú, fehér kezû. De különösen hát a szeme, mint a tavaszi ég kékje... A gyászruhában olybá tûnt fel nekem... mint valami feketébe öltözött, fehér márványkõ-kép...

Csak nézett, nézett.

Ha háttal fordultam neki, akkor is éreztem, hogy néz.

Mit néz rajtam?

Aztán eljött másnap is, harmadnap is; napról napra ott ült, és mindig csak engem nézett. Még éjjel is a dormitóriumban rajtam éreztem a szemét.

Kék volt nekem még az éji sötétség is.

Átküldenek egyszer az apáca-klastromba. Halat vittem át kosárban. Nagy Pál kolduló fráter volt velem. Az ottani apácák klauzúrája nem volt olyan erõs. Nappal gyakorta bejártunk a hátulsó udvarukba. Élelmiszereket cseréltünk velük, csaknem mindennaposan.

Hát ott találom. Apáca volt valamelyik rokona, s a kíváncsiság bevitte a konyhába: hogyan sütnek-fõznek az apácák.

Hát ott áll az ajtóban. Elpirul, hogy meglát. Én is elvörösödök. Lesütöm a szememet, mintha a lábára néznék. Szép keskeny lába volt. Arra még inkább elvörösödök. Alig tudtam elmondani, hogy három nagy fogast küldtek nekünk Tihanyból, s hogy kell-e nekik belõle.

Az apácák szemlélgetik a szép nagy három fogast, s megyen egyik a priorisszához, hogy megkérdezze.

A gyászruhás asszony megszólal:

- Jó fráter - mondja kedves gyermekhangon -, vajon rokona vagy-e a sümegi Szele fia Péternek?

- Nem vagyok rokona - feleltem a szememet lesütve.

Azt mondja erre:

- Különös.

És néz rám, mint a templomban szokott.

Én is ránézek, hogy mi különös van abban? Soha hírét sem ösmertem én Szele fiának, se sümeginek, se máshonnainak.

Bár annak utána ne szóltam volna semmit, s nem történt volna semmi. Mert ördögnek fonala a szó: abból fon kötelet, hogy elránthassa a keresztény lelket.

Aszondom neki, hogy mondok:

- Miért különös?

- Azért - feleli -, mert az én szerelmes uram szakasztott éppolyan ember volt, mint te vagy, fráter. Hogy azt hittem, rögtön meghalok, mihelyt megláttalak!

Avval elmondja, hogy az ura mindjárt az esküvõjük után hadba ment Kemény fia Lõrinccel, és ott is maradt. Az 1250-i hadjárat volt az, mikor Béla király Ausztriába ment a bosszúálló haddal, és diadalmasan végezett is.

És aztán így szól az özvegy:

- Vajha eljönnél hozzám, és látnád a képét. Akkor hinnél nekem. Mert egy olasz képíró pingálta õt le még võlegény korában. Anyád is ha látná, csak azt mondaná, hogy te vagy.

Az öreg Nagy Pali fráter is álmélkodva hallgatja a beszédet, és azt mondja:

- Bizony megnézzük azt a képet! De adj valamit a klastromnak is, különben nem mehetünk hozzád.

- Adok - mondja nagy készséggel -, adok egy kosár tojást vagy pénzt, ha jobban szeretitek. Adok szívesen.

Hát elmegyen haza. Nem messze lakott a klastromtól, alig tizedik ház. Mink is kisvártatva utána eredünk. Betérünk hozzá. A kép ott függ az ágya fölött. Egy vörös fiatalember. Szakasztott olyan csúnya, veres pofa, mint az enyém. De annyira olyan, hogy szinte a szavunk is elállott, mikor megláttuk.

Akkor este próbáltam elõször ciliciumot a derekamra. Kikértem a ruhatárból egy szögekkel tüskés vasövet; és este lefekvéskor felcsatoltam.

Mintha valami jégnyelvû állat nyalt volna végig, mikor a hideg vas megérintette a testemet. Egy óráig rajtam volt. Szenvedtem. Imádkoztam. Aztán mégiscsak levetettem. Nem viselhettem el.

- Lehetetlen - mondottam másnap a ruhatáros fráternek -, lehetetlen, hogy ezt ember elbírja.

- Hallod - felelte elmosolyodva -, öt éven át viselte ezt az övet Marcellusz fráter. Most nem tudom, mit visel. De nem is evvel való kezdeni, hanem abaposztóval.

De én nem tettem fel az abaposztót se. A nagyböjtre hagytam.

Másnap a fiatalasszony megint ott ül a misén. Ahogy a perselyt körülhordom, belé vet egy kis összegöngyölt papirost.

Azt kellett volna cselekednem, hogy odaadjam a priornak. De az ördög már akkor fogott. A farkas a fogával ragadja meg az embert, az oroszlán a körmével; az ördög az asszony szemével.

De a vadállat, az csak a testét emészti el az embernek. Az asszony a lelkét.

Még a belsõ részem is reszketett, mikor a levelet kiloptam a perselybõl.

Mit írhat nekem?

Alig is vártam, hogy felbontsam, megnézzem. Gondoltam, elolvasom akárhogy is, de nem bírtam. A könyvi betût is nehezen fogja a szemem, hát még a leveleset!

Arra gondoltam, hogy megmutatom valamelyik klerikusnak. Ráfogom, hogy a templomban találtam, mikor a templomot söpörtem. De hátha benne van a nevem is a levélben?

A priorunk, Sámuel fráter, szigorú ember volt. Megtörtént, hogy fráternek az ágyában levelet találtak. A fején égettette el a levelet.

De még tán azt is elszenvedtem volna, hogy nekem is tüzet rakjanak a fejemen, ha arra nem gondolok, hogy az asszony is bajba kerül érte.

Sose is tudtam volna meg, mi van a levélben, de az ördög ha levelet írat, embert is kerít hozzá, aki elolvassa. Aznap délután kiküld a prior a lakatoshoz, hogy javítsa meg a templom zárát.

Megint Nagy Pali fráter a kísérõm. Ösmertem, hogy micsoda kíváncsi ember.

- Hallod - mondom neki -, nehogy arra menjünk az asszony felé.

- Miért?

- Vélem, hogy bûnre csal engem.

- Hogyhogy?

S meghökken.

- Levelet írt nekem.

- A fenét! Mit írt?

- Nem tudom. Nem is vagyok rá kíváncsi. Itt a levél. Éppen jelenteni akartam a prior fráternek, de a klastrom pénzét olvasta. Mikor visszatérünk, odaadom neki.

Nézi a levelet, forgatja. Persze õ se tudott olvasni. Isten nyugtassa. De rágta a kíváncsiság.

- Hallod-e - mondotta. - Mégis jó volna tudni, hogy mit ír. Legalább nevetnénk egyet rajta.

- Én is gondoltam rá, de tudod, hogy regulába ütközik.

Hallgatva megyünk az utca végéig. Ott megszólal.

- Hallod-e - azt mondja -, van itt egy ösmerõs levélíró zsidó a piacon. Elolvassa az ingyen is.

Hát elmentünk a zsidóhoz. Elolvasta a levelet.

Maszlagos szavak voltak benne. Hogy azt mondja:

Isten nem barátnak teremtett téged. Csak a csuhád barát. Jövel: Légy az én férjem! Isten akaratát lásd abban, hogy engem hozzád vezetett. A férjem ruhái megvannak, és éppen rád illenek. Fegyverei is a tiéid.

Nagy Pali megijedt. Magam is.

- No - azt mondja -, ezt jelentened kell a priornak.

- Meg is teszem - feleltem neki. - Csak attól tartok, hogy a prior valami csúfot cselekszik az asszonnyal. Vagy kiûzi a templomból, vagy egyébképpen csúfolja meg. Várjunk, míg szólhatok vele, hogy ne kerülgessen engem. Megteszed nekem, ugye, hogy addig hallgatsz?

- Hát persze - azt mondja.

Másnap az asszony megint ott ül a misén, és néz-néz, hogy a lábam is remeg belé. Én meg nemhogy szóltam volna neki, hanem még a persellyel is elkerültem.

Aztán így folyt ez napokig. Már a vecsernyére is eljárt, és nézett, nézett: szívott magához a szemével. Szívott! Szívta a véremet, lelkemet! Szívta a szemével.

Egy vecsernye után kimentem a templomból.

S még azon éjjel útnak eredtünk. Hazavezettem a Bakonyon át - mihozzánk.

Otthon szívesen és örömmel fogadtak bennünket. A nõtestvéreim mind férjnél voltak már, de azért kiadták a részemet a jószágból.

Egybe is keltünk.

Egy petrinus összeesketett bennünket. Igaz, hogy kényszerítettem rá. Fogtam egy buzogányt, és azt mondtam: fejbe ütlek, ha össze nem esketsz! Hát elmondta a házasság formuláját, s azontúl férj és feleség voltunk.

Esztendõ múlván egy holt gyermekünk született.

Énbennem már elõbb is meg-megmozdult a lélek. Sokszor, mikor ránéztem arra az üresfejû asszonyra, elgondoltam, hogy tíz-húsz év, és elhervad a szép bõr, elfonnyad a szép hús, a legszebb macskából is vén macska lesz valamikor, és én az örök életre való jussomat egy vén macskáért adtam oda! Hát nem vagyok-e én százszorta bolondabb a bibliai Ézsaunál!

Akkor, hogy az a holt gyermek ott feküdt az ágyon, megrázkódott bennem a szív, és azt mondtam magamban:

- Mi jogon várok én örömöket Istentõl? Elfordultam tõle; Isten is elfordult éntõlem. Ez csak az elsõ csapás, ami ér. Isten várt egy esztendeig, most kezd sújtolni.

Mondhatatlanul elbúsultam.

Egy napon meg is kérdeztem az asszonyt, hogy, mondok, hol van a csuhám, skapulárém?

- A ruháskamrában - feleli elnyíló szemmel. - Miért kérdezed?

- Csak - mondom - kérdezem.

Csak áll, mint a bálvány. Ránézek megint:

- Mit gondolsz, asszony, várjuk-e tovább, hogy ránk szakadjon az Isten ítélete?

- Mit akarsz? - azt mondja olyan megdöbbenve, hogy azt hittem, a szíve kiüti a mellét.

- Visszatérek a klastromba.

Nem, õ arról nem akart hallani semmit. Elém térdelt, mint valami isten elé, és úgy esdekelt, hogy ne hagyjam el. Avagy nem volt-e õ énnekem szeretõ hitvestársam? Bántott-e valaha csak egy rossz szóval is?

A sírást én nem bírom se nézni, se hallgatni. És különösen az asszonysírás... És hát nem volt rossz asszony, nem mondhatom, hogy a lelke rossz lett volna. Minden este imádkozott velem, és kérte Istent, hogy ne haragudjon ránk.

Fõzni is jól fõzött. És hát igazán olyan volt, mint a lábhoz simuló macska.

Még fél esztendeig éltem vele, de a lelkemet mind gyakrabban mardosta az a gondolat, hogy elcseréltem az Eget a Földért.

A feleségemnek nem beszéltem róla. Õ is búsabb volt, mint szokott lenni, de azért gondosan forgott minden dolgában. Olyan jól gazdálkodott, mint valami férfi.

Egy este hozzám dõlt, és egy forró könnycsepp esett a nyakamba.

- Miért sírsz?

- Ugye - azt mondja -, nekünk nem ad gyermeket az Isten?

- Magam is azt vélem - feleltem bús szívvel.

Azon éjjel semmit sem aludtam.

Másnap hajnalban azon színnel, hogy vadászni megyek, lóra ültem, és idejöttem Budára. A lovam még a határban elhagytam. A köntösömet megszaggattam, és belocsoltam szarvasvérrel. Az íjamat, puzdrámat, lándzsámat, tõrömet is vérbe kevertem, s elhánytam egy bokor mellé a ruhám közelében.

S jöttem tovább gyalog, míg végre eljutottam a várba. S becsöngettem.

Mit bámulsz ezen annyira? A klastromban minden fráternek megvan a maga története. Mindenkinek. Akinek pedig még nincs, annak majd meglesz! Nem vagyunk angyalok!

S letette a megfont kosarat. Keresztet vetett magára, és otthagyta a bámuló frátert a kertben.