7

Jancsi fejét megzavarta ez az elbeszélés. Õ eddig a fiatalok között élt, novíciusok, klerikusok között. Azok ha susogtak is olykor valamit, lecsi-fecsi beszédnek gondolta. Hogy most egy érett korú fráter ereszkedik vele bizalmas beszédbe, s hogy a nõket oly veszedelmeseknek mondja, ez már súllyal esett az elméjébe.

Különösen hatott pedig rá az a nyilatkozat, hogy a klastrom minden idõs fráterének volt botlása. Vajon Marcellusznak is? Dezsõ fráternek is? Szikárdusznak is? Lehetetlen!

De mikor olyan bizonyosra mondta!

Kereste az alkalmat, hogy újra szót kezdhessen Ábrahámmal, de az bevonult a cellájába. Egyik fráter a másik cellájába nem léphet be. Azután meg vecsernyére csengettek. Vecsernye után vacsoráznak, vacsora után kompletára mennek, kompleta után hét zsoltár hosszányi beszélgetés van ugyan, de csak együttesen, aztán mindjárt csengetnek, s másnap mise utánig veszteglés van a klastromban.

Jancsi hát csak magában tünõködött.

Hogy a nõ veszedelem és kárhozat, sokszor hallotta. Tanították is a szerzetben. Ádám mily becsületes ember volt, s a kívánságokkal bélelt, ostoba nõ hogy berántotta a boldogtalanságba! Mózesnek nem volt felesége, sem a prófétáknak. Az apostoloknak, a szent remetéknek, a szerzetalapító szenteknek ha volt is, elhagyták, mint valami rossz bocskort. A lelki életet élõ emberek mind elfordultak a nõktõl. Harcoltak a tulajdon testük ellen, hogy a lelkük szabaduljon tõle.

Ábrahám fráter igen megvilágosodott elméjû ember. Világosabb elméjû talán a mestereknél is.

Másnap délelõtt bûnvalló kapitulum volt. Csupa apróságokkal vádolták magukat.

Ábrahám fráter is elõállt. Csüggedt fõvel mondta el a szokásos vádló formát, s utána így szólt:

- Hiábavalóságokat locsogtam tegnap a kertben ifjabbik János fráternek.

Jancsi megrezzent. A szíve dobogása is elhalkult.

- Miket locsogtál? - kérdezte a prior.

- Elmondtam az életem történetét. És bõvebben, mint kellett volna. A végén azzal szépítettem azt a rút ballépésemet, hogy azt mondtam: a klastromban mindenki követett el botlást.

S véniába terült. Várta az ítéletet.

- Húsz ostor, ifjabb János kezébõl! - mondotta a prior.

Ábrahám feligazodott térdre. A csuháját lebocsátotta derékig, és lehajtotta a fejét a mellére.

Jancsi fölvette a korbácsot, és fölemelte.

- Miserere mei deus!... - kezdte az elsõ csapásnál Ábrahám.

S minden csapásra elmondott egy sort a zsoltárból. Jancsi mélyen megilletõdve állt aztán a maga vallomásával a prior elé:

- Két vétséggel vádolom magamat - mondotta. Az egyik az, hogy Ábris fráter haszontalan beszédei iránt érdeklõdtem. A másik az, hogy gondolataimban napok óta egy apácával foglalkozom.

A fráterek elszörnyedtek. Megtörténhetett, hogy valamelyik fiatal efféle vallomást mondott, de azt is inkább gyónásban cselekedte. Nyíltan ilyesmit kirakni, és ráadásul még hogy nem is világi nõ, akivel foglalkozik, hanem apáca, szokatlan valami volt.

Abban az idõben történt, hogy egy ismeretlen nevû magyar ember nagy népmozgalmat támasztott Franciaországban.

Azt hirdette, hogy megjelent neki Szûz Mária, és így szólt hozzá:

- Eredj a nép közé! Mondd meg nekik, hogy sírok! Sírok, mikor lenézek a földre, s látom, hogy azokat a helyeket, ahol az én szent fiammal éltem, még mindig a pogányok bitangolják! Keljen fel a nép! Végezze el, amit a lovagok abbahagytak!

Ezernyi ezer ember gyûlt a nagy szakállú, sápadt, agg ember szûzmáriás zászlaja alá. A mozgalom kiterjedt Európa minden országára. Magyarországra is.

Mária sír! Az emberek bûnben élnek!

Országutakon, falvakon, városokon át félmeztelenre vetkezett népcsoportok vonultak égõ gyertyákkal, keresztekkel, templomi zászlókkal s a bús zsoltárok éneklésével. Olykor leborultak a földre, a hóba, a sárba. Olykor véresre korbácsolták a hátukat a templomok vagy útszéli keresztek elõtt. Mindenütt csatlakoztak hozzájuk. Gyermekek is. És harminchárom napon át - annyi nap, ahány évet Krisztus e Földön élt - vezekeltek a többivel.

Az országokat vallásos borzongások töltötték el.

Mária sír! Ez a szó elég volt arra, hogy milliók rendüljenek meg, és szálljanak a bánat mélységeibe.

E mozgalmak hullámai persze behatoltak a klastromokba is, és a szigorú életet mindinkább szigorították bent.

A szerzetesek féltve õrizték a lelkük fehérségét. A magukét is, a társaikét is. És minden szenvedésnek alája vetették magukat, ha arra eszmélkedtek, hogy folt esett a tisztaságukon.

Jancsi fráter is abban a korban élt. Inkább meghalni, hogysem bûnbe esni! - ez volt az õ érzése is.

A prior száz korbácsot veretett rá, s megszabta, hogy aznap elmondjon egy psalmus-t. Ez a szó: egy psalmus, azt jelentette, hogy a zsoltárokat végig el kell mondania, s minden zsoltár után véniát tennie.

Aznap fel volt mentve minden dologtól.

E vezeklés után újra fölvenni a beszélgetés fonalát bajos volt. Jancsi hetekig nem is gondolt reá. Pedig másnap már újra együtt dolgoztak a kertben. Locsolgatták a virágágyakat, noha Jancsinak ugyancsak fájt a háta, valahányszor az öntözõkupát fölemelte. S beszélgettek is. De persze csak ártatlan apróságokról.

Ábris fráter e színtelen beszélgetésekben olyan volt Jancsinak, mint valami bezárt láda, amelyrõl bizonyos az, hogy sok mindenfélét rejteget. De hogyan nyissa fel, ha már egyszer az ujja csaknem beleszakadt!?

Egy májusi ebéd után a méhek eresztettek. Ábris fogta be a rajt. A kast letették a kõrisfa alá, s õk maguk is a közelébe ültek. Némán nézték, hogyan vonul be a zengõ bogárnép a kasba.

Jancsi akkor megint fölvette a beszédnek a fonalát:

- Bocsáss meg - mondotta -, hogy visszatérek egy nemrég elejtett szavadra, ami engem megragadott. Hiszen erkölcsi tanítást nem vétek kérnem, és nem vétek adnod. És te, fráter, oly bölcs vagy, hogy bámullak. Kérlek, világosíts engem a te nagy világosságoddal!

Ábrahám ránézett, és nyugodtan felelte:

- Ha olyasmit kérdezel, ami nem ütközik a regulákba, felelek reá. De az életemrõl nem beszélek többé. Utólagosan, hogy végiggondoltam a beszélgetésünket, éreztem, hogy hibáz­tam. A tizenkilenc év folyamán mindösszesen se beszéltem annyit a klastromban, amennyit aznap egyfolytában. Elég lett volna annyit mondanom, hogy óvakodj a nõktõl!

- Éppen ez az, amit kérdeznék. Azt mondtad, hogy a nõ szeme a legnagyobb veszedelem a lelki emberre. Megértem. De hát aki nem szerzetes, mindennaposan beszélget a nõkkel.

- Nem is kívánom a sorsukat a másvilágon. Mind testi ember. A szerzetesnek pedig irtóznia kell a testiségtõl. Láttál-e már festett címereket?

- Sokat.

- Hát én még többet. Az én családomnak is van. Egy fegyveres vitéz, ahogy ráteszi a lábát a leverten elnyújtódzó vadkanra. Az a szerzetes, aki legyõzte a testét, ilyen címert érdemel Istentõl.

- De hát jó Ábris fráter, itt sûrû a homály énbennem. A testet is Isten teremtette...

Ábris fráter elmosolyodott, s nagy fensõséggel nézett az ifjúra.

- Haj, hol vagy te, Jancsi? Hát nem tanultad, hogy a test csak a föld? Éppen olyan, mintha azt mondanád: a csuhámat is Isten teremtette. Mert hiszen a csuha gyapjú, a gyapjú a birkán terem. A birkát is Isten teremtette. Tehát a gyapjút is. És ilyeténképpen a csuha is Isten teremtése. A csuha nem barát, és a föld nem ember. Isten lehelete az ember.

- Testbe foglaltan.

- Most testbe foglaltan. Most. Érted? Most. De ki tudja, mikor lehelt ki engem Isten? Ez-e az elsõ testem? Vagy ez már a második? Vagy a századik?

- Hát te is azt gondolod...

- Azt gondolom, hogy addig élünk ezen a Földön, amíg tisztára nem érezzük, hogy mikor azt mondom, én, az nem a test.

Ezt mondva diadalmasan nézett Jancsira.

Jancsi a fejét rázta.

Ábris hümmentett:

- Látom, hogy nem értesz. De hát hogyan nem lehet azt érteni, hogy a test csak hús. Olyan hús, amilyet a székekben mérnek. Ha megrothad, dohos. A lélek ellenben Istenbõl való valónk. A lélek nem rothad meg, hanem visszaszáll Istenhez. De vajon maga elé bocsátja-e Isten, ha elszennyezõdött? Nem hiszem. Inkább gondolom, hogy visszakergeti. A földre. Ád neki új testet. Helyezi szenvedések közé, hogy mindig azt kelljen mondania, éreznie: „Jaj nekem! Én szerencsétlen vagyok. Én szenvedek. Én így, én úgy...”

Mert a testi javakba merült ember nem érzi az én-t. Sose mondja:

„Én boldog vagyok. Nekem gyönyörûség az életem.” Az én el van benne homályosodva, mint a gyémánt a szemétre került gyûrûben.

Azért szenvedünk tehát akaratlanul vagy akarva, hogy a lelkünk tisztuljon, erõsödjön.

Jancsi újra a fejét rázta:

- Én nem emlékszem rá, hogy...

Ábris vállat vont:

- Mi az emlékezés? Batyu. Haszontalan ringy-rongy. Minek cipelnénk egyik testbõl a másikba?

Jancsi nem tágított:

- De hogyan kapcsolatos ez a nõk kérdésével?

- Úgy kapcsolatos, hogy a nõ testibb teremtmény a férfiúnál.

- De hát ez is csak testbe foglalt lélek?

- Az. De mégsem olyan tisztult, mint a férfi. Figyeld meg a gondolkodásukat, s megösmered õket. Emlékezzél rá, hogy anyád mire vigyázott jobban: a testedre, vagy a lelkedre? Minden anya meg van elégedve, ha a gyermeke egészséges. Hogy lélekben egészséges-e, lélekben növekedõ-e, erkölcsben, tanulásban jó úton jár-e, az anyáknak az mellékes valami.

- Hát az apácák?

Ábrahám legyintett:

- Istennek szentelt madarak. Hány ment közülük magaszántából a kalitkába?

Leszakított egy marék gyöpöt, s eldobta.

- Ne beszéljünk az apácákról - mondotta. - Azok nem nõk már. Én a kívül való nõkrõl beszélek. Fuss tõlük, fuss! Fuss, mert testiségbe vonnak. Minden más lelki veszedelemmel szembe­szállhatsz, tülekedhetsz, harcolhatsz vele, csak a nõ az, amelytõl futni kell. Egyéb­képpen nem menekülhetsz tõle.

- És azt véled, hogy minden fráter rá volt kényszerítve, hogy ezt cselekedje?

Ábris annyira benne volt a beszéd hevében, hogy gyanútlanul rásiklott ismét a pletykára.

- Mind, mind végigpróbálta - felelte, a kezével is egybefoglalóan intve. - Mind úgy bukott be a küszöbön, hogy a testi bûnökben botlott meg. Egyet kivéve, aki ölt. De az is nõt ölt meg! Nõt! Ember-kígyót. Ismered te is. A nevét persze nem tudod meg tõlem.

Jancsi elhûlve meresztette a szemét Ábrahámra. De csakhamar helyre igazodott, és színleg nyugodtan kérdezte:

- De hát csakolyan fráter, mind Marcellusz vagy Szikárdusz vagy Dezsõ vagy az öreg György...

- Mind! Mind! Mindenkinek a történetét ismerem. Csak nektek kettõtöknek nincs még a hátatok mögött történet: neked meg Jakabnak. De az ördög titeket is megpróbál. Ébren légy.

És sóhajtott, és maga elé nézett a földre.

Kevéssel rá fölemelte a fejét, s félig összehunyorított szemmel nézett Jancsira.

- Ki volt az az apáca, akit a kapitulumban megvallottál?

Jancsi elsápadt.

Nem felelt.