8

A következõ év tavaszán híre érkezett a klastromba, hogy a cseh király házasságát a pápa felbontotta.

Néhány hétre rá újságolták, hogy a tatár újra készül. Ezt ugyan minden évben újságolták a tatárjárás óta, de mindig azt vélték: most igaz!

Ottokárral állott a békesség. Annyira állott, hogy a látogatását is várták.

Azt mondták, hogy Budán fogadja õt Béla király. S Jordánusz fráter napról napra hordta is a hírt: - Már elindult. - Már Pozsonyban van. - Már Esztergomnál tart. - Már Budára érkezett.

Aztán naponként értesültek róla, hogy Béla király milyen nyájasan fogadta, hova szállásolták, mit mondott, mikor Budát meglátta, kiket hítt meg a király ebédre a cseh király mellé, milyen lovasjátékot rendeztek a budai mezõn, hány ember törte ott kezét, lábát, s ki lett a gyõztes. Aztán a nagy vadászatok a budai hegyekben. Hány hajtó kerítette az erdõt. Hány õzet, szarvast, vaddisznót terített le a cseh király, hányat István herceg. Még Béla herceg is ugyancsak ügyeskedett.

A klastromban mindezt érdeklõdéssel hallgatták. De Jordánuszon kívül egy fráter se látott a cseh királyból egy gombot se. Csupán hogy a vadászat napján hallották a budai hegyeken a kürtök szavát.

Egy júliusi reggelen Marcellusz beszólt a kertajtón:

- Jancsi! Nyiratkozzál meg, beretválkozzál meg. Végy magadra tiszta csuhát.

Marcellusz akkor már a nehéz provinciálisi tisztséget viselte. (Négyévenként választják a priorok a provinciálist.)

Jancsi sietést engedelmeskedett. Már elõtte való nap hallotta, hogy a cseh király a szigetre is ellátogat. Királyi szolgák jelentették náluk is, az apácáknál is. Az apácák már délelõtt átküldöttek két cselédapácát cserepes virágért. Bizony nem bírt többet adni három bokor fehér rózsánál.

Az udvaron már javában nyiratkoztak, beretválkoztak a fráterek. Nem szoktak különben beretválkozni, csak ünnepeken. Máskor elég volt, ha ollóval nyírták tövig a szakállukat, bajuszukat.

Mióta az a vallomása történt, a prior csak nagy ünnepeken vagy az apácák áldozásakor vitte magával ministrálásra. De már be az apácák klastromába akkor se vitte, ha a provinciális a szigetre látogatott.

Jancsi nem is igen kereste az alkalmat. A királyleány, valahányszor látta, mindig megzavarta a lelke nyugalmát. Pedig a templomban alig is láthatta. Még áldozáskor is a kórus rostélyához ment a pap, és ott tette a nyelvükre a szent ostyát. Jancsi mindig meg is fogadta, mikor mentek, hogy nem néz a rostélyra, de akaratlanul is oda pillantott, ha arra fordult, s látta kifehérleni a kórus homályából Margitnak gömbölyû, fehér állát vagy a kezét. Utána napokig olyan volt, mint a holdkóros.

De nem vallott többé a kapitulumban.

Nem bûn ez - gondolta. - Nem az apáca forog az én eszemben, hanem egy élõkép. Nem festõ festette, Isten alkotta. Tiszta szívvel gyönyörködöm benne. Mit tisztítsak, ha nem érzem, hogy szennyezõdöm!?

Mégis, mikor az anyja látogatására ment be - havonként egyszer -, mindig megdobbant a szíve, mikor az anyja Margitot emlegette.

Szerette és csodálta az anyja. Lehet, hogy az anyja is a király leányát csodálta benne.

- Ma reggel lisztet hoztak. Képzeld: Margit is velünk jött a portára. Hiába mondtam neki: Nem engedem, nem engedem! De õ mindig csak azzal kerekedik felül, hogy aszongya: Engedd, aszongya, Jézus szerelméért! Ilyen.

Tegnapelõtt meg tudod-e mi történt? Az, hogy a vacsorán Petronyella szóror úgy elkókadva nézett maga elé, ahogy az olyan szokott, aki búnak ereszkedik. Hát ládd-e: Margit hozzá ment, oszt a vállára tette a kezét. Oszt aszongya, hogy aszongya: - „Hallod-e - aszongya -, minek gondolsz te a hiú világi ruhákra? Elrongyolódnak azok, és a szemétre kerülnek, és megrothadnak. Inkább öltözzél Krisztus dicsõségébe: az alázatosságba.”

Úgy ám. Petronyella szóror csak elijedt és rábámult, mint valami kísértetre. Oszt aszongya, hogy aszongya: „Honnan tudod te, hogy mirûl gondókodok!”

Másnap mondta aztán Petronyella, hogy aszongya valósággal kitanálta a gondolatomat. Mert valósággal arra gondókodtam, hogy aszongya vót nekem otthon egy violaszínû, virágos bársonyszoknyám és hozzá három rend aranycsipke vállam, kilenc gyöngyös boglár rajta; ki viseli? És azt sóhajtottam meg, hogy a húgaim, nénéim milyen szép ruhákba járnak: selyembe, bársonyba, szép piros szattyán cipellõbe, oszt mindenféle szép násfák csillognak, villognak rajtok; én meg ebbe a fakó palástba, hitvány kámzsába...

Jancsi érdeklõdéssel hallgatta ezeket a pletykákat. Petronellát nem ismerte, de gondolta: olyanféle büszke járású, úri leány lehet, mint Kinga, a Rátoldy ispánnak a leánya.

Így gondolataiban szinte vele élt Margittal, akaratlanul is.

Hát az a rendelet, hogy a cseh királlyal bemennek a klastromba, szerfelett fölizgatta. Megnyiratkozott, megberetválkozott a többivel. György fráternál már akkorra elõ volt készítve a sok új csuha. Korán reggel szedték össze a budai klastromban.

Marcellusz végignézett a fráterek során, és Jancsin állt meg a szeme.

- Te jössz majd be velem a klastromba.

Jancsi szívén végigömlött a boldogság hulláma. Valamennyien nem mehetnek be a királyi vendéggel, csak a provinciális és egy másik. De miért nem Szikárdusz lesz az a másik? Talán, hogy idõs már, és beteges, és nem álldogálhat hosszasan. Bizonyára meg is beszélték már az ügyet, mert Szikárdusz egykedvû arccal hallgatta a szólítást. Csak a többi fráter szeme állt egy percig sárgán.

Mért választotta épp õt a szigorú Marcellusz? Megfeledkezett-e a vallomásáról? Vagy elmúlt ügynek tekintette?

Visszatérése óta érezte, hogy Marcellusz megkülönbözteti a figyelmével. Azt vélte, hogy annak a kehelynek köszönheti, amit a klastromnak szerzett. Arra is vélekedett, hogy annak a válaszának, mikor azt mondta, hogy a följebbvaló szavára birkózott.

Lehet, hogy egyikkel se találta el az igazat. Lehet, hogy Marcellusz csupán azért választotta, mert jóképû fiú volt, és ügyes mozgású, értelmes.

Ebéd után mindjárt elvégezték a nónát, s három óra felé kimentek õk is a partra, hogy a királyok jövetelét lássák.

Jancsinak Marcellusz mellett kellett maradnia. Alázatosan hallgatta a rendelkezéseit: mikor hol álljon, hol lépjen, hol hajoljon, hol maradjon félre.

A Duna-parton három órakor már ott sokadozott a szigeti nép. A különféle papok és barátok, nemesek és jobbágyok éppúgy tarkálltak ott, mint mikor Margit érkezett. Tíz testõr a király piros-fehér színében, ezüstös hegyû kelevézzel õrködött a part kiszállóján, hogy tér maradjon az érkezõknek.

- Helyet! Helyet! Helyet!

Csak az idõ volt melegebb. A nyári nap tüzes hõséggel tûzött a szigetre.

A levegõben legyek karingóztak. A falombok bágyadtan csüngtek a fákon.

Az óbudai királyi palota pirosra festett, bádog tornyai odalátszottak a szigetre. A túlsó parton az új hidas várta a királyi családot. Piros-fehér, oroszlános magyar zászlók és egyszín-piros, szintén oroszlános cseh zászlók ékesítették. Bizonyára ágyúlövés is jelezte volna az indulásukat, ha az ágyút már feltalálták volna. De még akkor nem is álmodtak efféle ördögi találmányról.

Egyszer csak szürke porfelleg gomolyodik Óbuda felõl, s kibontakozik belõle egy ékes lovascsapat a túlsó parton. Szikrázik a sok aranyláncos, cifrasüveges úron a napfény. Négy asszony is lovagol köztük.

- A királyné jön - mormogják a parton -, és a menye is.

István hercegnek a feleségét értették.

A másik két nõ mögöttük udvari hölgy volt. Vérszín-piros ruhába öltözött apródok vezették kantárszáron az asszonyok lovát. Leghátul a királyi lovászok lovagoltak.

Hogy a parthoz érkeztek, az asszonyok egy-egy apród hátára léptek, aki a kengyelhez hajolt, aztán négykézlábra ereszkedett.

A férfiak is leugráltak. S a hidas megindult velük. A harangok a szigeti négy templomban megszólaltak. Béla királyt már messzirõl meg lehetett ismerni a beretvált arcáról. Mellette egy valamivel kisebb, barna, nagybajuszú és rövid szakállú, erõsen tagos ember állt a dereglye közepén. Tehát az a cseh király, az a gombaforma, fehér süvegû.

Jancsi meglepõdve nézte. Ami kevés csehet látott életében, mind szõke volt vagy vörös. Szerette volna Marcelluszt megkérdezni, hogy jól vélekedik-e? De a klastromi illemtudásba ütközött volna a kérdése. Marcellusz pedig szót se szólt, csak bámult õ is.

A hidas közeledett. A hölgyek ültek. A férfiak álltak. Látszott már, hogy a cseh király jó harmincas ember.

A bajusza, mintha úgy ragasztották volna fel, nagy volt az arcához képest, szinte elsüllyedt benne az orra hegye is. A szakálla két ágra nyírott Krisztus-szakáll. A süvege könnyû fehérselyem, elöl gyémántos boglár villog rajta.

Valahányszor szól, Béla király balján is megszólal egy hajadonfõvel álló cseh fõúr. Látni való, hogy a tolmácsuk.

Marcellusz megbökte Jancsit.

- Jer!

S intett a többi fráternek is.

Kibontakoztak a sokaságból. Sietve haladtak az apácák klastromához.

Marcellusz becsengetett:

- Jönnek - mondotta a kapus apácának. - Margit felöltözött-e illendõen?

- Új ruhát öltött - felelte a szóror.

- Mondd a priorisszának, hogy már várakozhatik a királyi teremben.

A kapu elé álltak. A fráterek kétfelõl. Marcellusz Jancsival a kapuhoz.

- El ne feledd, hogy amikor én meghajlok, te is meghajolj - ismételte Marcellusz. - Az ajtót én nyitom meg nekik. Te megvárod, míg mind belépnek, akik idejönnek. Aztán te lépsz be utoljára. A királyi szoba ajtajában maradsz. De csak mintha az ajtó árnyéka volnál. Mikor elbúcsúznak, az ajtókárpitot félrevonod.

Jancsi csodálkozva látta, hogy Marcellusz arcán két piros folt látható, és a keze remeg.

A két király a sokaság kíséretében sétálva érkezett a kapuhoz.

A két fráter mélyen meghajolt.

Marcellusz a keze egy nyomásával széttárta a nagy kettõs ajtót, s elöl haladt. A királyi terem ajtajánál szintén így cselekedett. A klastromba nem lépett be más, csak a királyi család és a két kísérõ hölgy, a tolmács és négy cseh fõúr, bizonyára cseh hercegek. Jancsi belépett utánuk, és az ajtó mellett maradt.

Elbámulva nézte, mennyire megõszült a király. Az arcán jobb- és baloldalt mély ráncok keletkeztek, s a szeme is ráncok közé süppedt. A királyné meg még kövérebb, mint azelõtt, és még fakóbban sárga az arca. A görög nõk csak fiatalon szépek.

Aztán hát István királyfi! Hogy megemberedett, mióta nem látta! Az arca most is olyan telt, mint gyermekkorában. Szakállát, bajuszát beretválja, mint az apja. Csak a szeme érettebb, komolyabb tekintetû, mint gyermekkorában volt. A felesége barna, tüzes szemû menyecske. Igazi kerek kun arc. Termetre is kicsi. Semmi méltóság nincs a mozdulataiban. Eleven, mint a mókus. Noha a termete éppen nem vékony, sõt derékban ugyancsak vaskos. Csak a feje kevély felhányásán látszik, hogy mindig érzi: kinek a felesége.

És a kis Béla herceg! Aki lepkét fogdosott ezelõtt kilenc-tíz évvel. Micsoda komoly, szép legényember vált belõle! Már a bajusza is mohodzik. Vállasabbnak indul a bátyjánál, de szelídebb arcú, meggondoltabb a járása is.

A cseh királyt is végigvizsgálta. Különös volt neki, hogy akkora tiszteletben látja. A király íme, karonfogva vezeti a trónszékhez. (Két trónus-forma szék áll a falnál, és valami hat, szintén koronás faragatú diófaszék.) Megvárja míg leült, s csak azután ül le maga is, a cseh király baljára.

A terem közepén a katonás derekú Olimpiádesz asszony áll egy másik vén apácával, bizonyára a szubpriorisszával. Szemöldökének íve mintha magasabb volna a szokottnál. A királyné sebes szóval susog velük:

- Margit felöltözött-e már? Gondosan öltözött-e? Mondjátok neki, hogy feleljen ám a királynak, ha kérdi. No, csak menjetek érte most már...

A két apáca meghátrált, és eltûnt a hátsó kárpit mögött. A királyok leültek. A királyné is a menyével. A többi állva maradt.

Kellemes hûvösség volt a teremben. Az asszonyok valami ismeretlen ruhaillatot árasztottak maguk körül. Csupa gyémánt volt a két királyné, meg csupa tengeri gyöngy. A ruhájukon is sûrûn aranyhímzés, arannyal varrott csipke. A két kísérõ hölgy nem öltözött annyi drágaságba, csupán a mellükön csillogott ötsoros, vékony aranylánc, s az ujjukon ragyogott néhány gyûrû. Igaz, hogy nem is voltak már fiatalok.

A terem elcsendesült. A cseh király sorra bámulta a falra festett képeket. Szent Erzsébetre rámutatott, és tisztelettel kérdezte:

- Ki ez a szép szent?

- A húgom - felelte Béla király -, Szent Erzsébet.

- És ez a másik?

- Ez meg a bátyám Szent László király.

- És ez?

- Ez meg az öregapám, Szent István király.

A cseh király mély tisztelettel bókolt minden válaszra a szentképek felé. Volt benne annyi tapintat, hogy a Mária-képet már nem kérdezte, hogy kicsoda.

A hátsó kárpit meglebbent. Olimpiádesz jelent meg mosolyogva. A kárpit mellé állt, és félrevonta.

A kárpit mögött Margit jelent meg palást nélkül, sarkig fehér apáca-ruhában. A kezén vezette a hatéves Erzsikét.

A belépésekor nyugodtan pillantott az egybegyûltekre, aztán földre sütött szemmel lépett beljebb.

A királyok fölkeltek. Erzsike az apjához, anyjához rohant, és rájuk ölelkezett.

Béla király a leányához lépett. Gyöngéden a két tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta.

Aztán bemutatta a cseh királynak.

- Ottokár király, barátunk. A leányom.

Mind a ketten meghajoltak.

A cseh király tudta, hogy apácával nem szabad kezet szorítania.

Az arcán mosolygás vonult el. Némán bámult a leányra. Aztán németül szólalt meg:

- Ich freue mich sehr, dass ich...

- A leányom nem ért németül! - szólt elmosolyodva a király. - Inkább latinul beszélj vele.

- Azon a nyelven meg én nem értek - felelte röstelkedõn mosolyogva Ottokár.

S bal kézzel pödört egyet a bajusza balszárnyán. Margit az anyjára tekintett. Az anyja öröm-szemmel csókolta homlokon, s utána a hercegek is, a sógorasszony is, István hercegnek a felesége.

A cseh király hát tolmács segítségével kezdett társalgást:

- Örülök, hercegkisasszony, hogy megismerhetem. A klastromi levegõ éppen nem árt a szépségének.

S hogy erre Margit szeme-pillája megrezdült, Ottokár folytatta:

- Életem legkedvesebb emlékei között fogok gondolni erre az órára, hogy hercegségedet láthattam.

Erre már Margit is megszólalt. Kissé bágyadtan, de nyugodtan felelt.

- Kedves hallanom, hogy atyám nagyméltóságodat barátjának nevezi.

- Csak nekem lehet az büszkeségem - bókolt Ottokár -, épp azért is látogattam meg. És semmi se fokozná e napnak kedvességét, csak az, ha hercegkisasszonyomnak valami örömet szerez­hetnék. Lehetnék-e oly szerencsés, hogy valamit kívánna tõlem?

Margit reápillantott, aztán a szemét újra lesütve felelte:

- Maradjanak békében atyámmal, ez az egyetlen kérésem, Istenhez is, nagyméltóságodhoz is.

Ottokár Béla királyhoz fordult, és mind a két kezét odanyújtotta neki.

- Íme, hercegkisasszony, hercegséged elõtt is megerõsítjük egy becsületes kézszorítással a békességet.

Margit könnyedén bólintott, és hálával pillantott Ottokárra.

Akkor István herceg is odavezette a kis Erzsikét:

- Az én leánykám.

Ottokár megsimogatta a kisleány állacskáját, aztán lehajolt, és megcsókolta.

- De hát ez a kis angyal csak nem marad tán bent?

- Bizony bent marad õ - felelte István. - Mai világban mindig kell valakinek imádkoznia a királyi családokban is.

- Az országot néha jobban megvédi az imádság, mint a fegyverek - toldotta meg Béla király.

Ottokár bólintott, és Margitra nézett:

- De hát akkor Margit hercegkisasszony nem marad talán bent? Hiszen látom: nincs még a fején a végsõ fogadalom jele.

- Nem rajtam késett eddig - felelte Margit csendesen.

És elmosolyodott.

Ottokár reménységét fejezte ki, hogy Margitnak ez a szándéka megváltozik.

Margit a földre nézett.

A terembe négy fiatal apáca lépett be. Az egyik - a hosszú nyakú Rátoldy-leány - mindenféle gyümölcsöt, õszibarackot, körtét, almát hozott ezüst vesszõbõl font kosárban. Finom ujjai szinte illettek a gyümölcsök színéhez. Valami erõszakos légy azonban ott röpködött a kosár fölött, és Kinga megállt s tétovázott, az arca elvörösödött. De mégiscsak megindult, s a kosarat letette. Rálegyintett, s a légy el is tûnt. De a következõ percben már ott ült megint az egyik õszibarackon.

Egy másik fiatal apáca egy kis kupa bort emelt, szintén ezüstkupában. A harmadik aranypoharakat ezüsttálcán tett az asztalra.

Olimpiádesz teletöltötte a poharakat. Az arca piros volt. Igen vigyázott, hogy a bor el ne cseppenjen.

Az edényeken faragott és vésett koronás címer díszelgett.

A királyné megkínálta a cseh királyt. Az persze nem nyúlt a gyümölcshöz. Poharat vett fel, s meghajlott a két királyné felé, Margit felé is.

S Margitnak szólott:

- Lehetek oly szerencsés, hercegkisasszony, hogy a poharát megérinthetem?

Margit pillantást váltott Olimpiádesszel, s maga is fölvett egy poharat. A poharuk érintkezett.

- A bor szent ital, hercegkisasszony - mondotta a cseh király.

Margit csak éppen érintette az ajkával a poharat. Talán nem is ivott.

Ottokár dicsérte a bort.

- Ilyet csak a magyar föld terem.

Valami aszúbor volt. Aztán hajlongva ismételte Margitnak, hogy örült a látásának, s megköszönte Béla királynak és a királynénak, hogy õt Margitnak bemutatták.

A látogatás ezzel véget ért.

Marcellusz intésére Jancsi félrevonta a kárpitot. A látogatók kiléptek.

Béla király a tornácon megkérdezte a vendégét, hogy óhajtja-e megnézni a templomot is.

Ottokár bókolt.

A templom ajtajának mind a két szárnya ki volt tárva.

Amint beléptek, az apácák kórusán ének zendült: Elegit eos Dominus...

A templom fel volt díszítve cserlombokkal és virággal, be volt terítve szõnyeggel. Az oltáro­kon minden gyertya égett.

Szikárdusz ünnepi palástban állt a bejárat elsõ oszlopánál, és meghintette õket szenteltvízzel.

A cseh király bámulva nézett szét a csupa-remek kis templomban. Megbámulta a fehér és karcsú márványoszlopok faragását, a vörösen hagyott téglafalból fehéren kiálló, gót ablakokat, a márványszálakból hálózatosan boltozott mennyezetet.

A Szent Kereszt oltára elõtt a két király szinte egyszerre bocsátkozott térdre. Mögöttük, akik álltak, szintén letérdeltek.

S a két király röviden imádkozott.

Aztán beljebb léptek. A király halk szóval magyarázva mutatott az apácák rostélyos kórusára. A keze mozdulata Margit külön kis fülkéjére irányult.

A királyleány már ott fehérlett. Állt fehér árnyékként, mint a többi apáca. Ottokár feléje bókolt. Margit viszonozta a könnyû meghajlást.

A fõoltárnál Szikárdusz áldásra emelte a kezét, mire a királyok ismét letérdeltek.

A barátok aztán ott maradtak, csak Marcellusz kísérte még Jancsi fráterrel a társaságot a klastrom déli végéig, ahol a társaság megint lóra ült. A János vitézek várának szemléletére mentek.

Marcellusz megkönnyebbülten lélegzett.

- Láttad? - kérdezte a homlokát és arcát törölgetve - láttad, hogy lángolt a csehnek a szeme?

Jancsi csodálkozva nézett Marcelluszra. A hangja elevensége szokatlan volt neki. A vén barát arcát piros foltok színezték. A füle is égett. Szinte legényesen lépkedett az úton, a hüvelykujját az övé szíjába akasztva; csípõn volt a bal keze.

- Láttam, atyám - felelte Jancsi alázatosan.

- És Margit... De milyen elmésen válaszolt! Tetszik neki! Tetszik! Tehát elfogadja.

Jancsi azt az illetlenséget követte el, hogy megállt. A szeme rákövült Marcelluszra.

- Mit bámulsz? - mosolyodott el Marcellusz. - Feleségül veszi. Hát nem tudod? Hiszen a békekötésnek ez az egyik pontja. Azért jött. Meg akarta nézni, hát... zsákban csak nem vesz macskát? Mit értesz te a politikában, csacsi? Csak gondold el, hogyha ez a két nemzet egyesíti az erejét!!!

- De hiszen... - hebegte Jancsi szinte fuldokolva - hiszen mondta, hogy... apáca marad.

Marcellusz legyintett:

- Az csak olyan leány-beszéd. Ottokárnak az elsõ felesége is apáca volt.