A következõ napon
még egy vadászat kürtjeit visszhangzották a budai hegyek, aztán minden
elcsendesült. A cseh király eltávozott.
A fráterek
klastromában már akkor mindenki azt õrlette, hogy mért járt a cseh király a
szigeten. Udvarias figyelem volt-e csupán a látogatása? Vagy valami gondolatot
is hordozott? A regulák tiltották a világi ügyekrõl való haszontalan
beszélgetést, de mindenki megfeledkezett a regulák erre vonatkozó tilalmáról.
A prior is.
Mert Margit
távozása a klastromból nagy vonatkozásokat rejtegetett a jövõ kezében.
A délutáni
beszélgetésekben minden oldalról meghányták-vetették ezt a kérdést.
A beszélgetésbe
beleszólhatott mindenki, még az idõsebb János fráter is.
- Szamár vagyok, prior
atyám, de hát az a cseh király nem a szigeti barack látására jött ide az
apácákhoz. Némelyek aggódtak, hogy a szigeti klastrom Margitnak a távozásával a
közönséges klastromok vonalára süllyed. Béla király máris a minorita szerzetbõl választott
gyóntatót. Igaz, hogy nem a Domonkos-rendtõl való elfordulásképpen, hanem mert
a minoriták mellette voltak, mikor a pápával megkülönbözött. De mégiscsak
vesztett vele a Domonkos-rend. Ha Margitot is kiveszik tõlük, a királyi család
nem gondol többé a domonkosokkal.
Mások épp
ellenkezõleg abban reménykedtek, hogy Margit, ha királyné lesz is, megtartja a
szeretetében a klastromot.
Aztán Béla máris
öreg. Utána István következik a királyságra, és Istvánnak máris benn a leánya.
Szerencséje lesz a klastromnak, ha Margit elfogadja a cseh király kezét.
De hátha
Istvánnak a lányát is férjhez viszik? Meg a többi hercegi leányt is? Mivé válik
az olyan kert, amelybõl épp az arany almafákat viszik el?
Szikárdusznak is
ez volt az aggodalma.
Csak Marcellusz
jelenlétében voltak tartózkodók. Marcellusz nem szerette az olyan beszélgetéseket,
amelyek a regulát áthágják. Pedig õ tudott volna legtöbbet mondani.
Egy délben, hogy
náluk ebédelt, ebéd után Szikárdusz mégis elõpendítette az ügyet.
- Mit gondolsz -
kérdezte -, meglesz?
- Meglesz -
felelte Marcellusz. - A család akarja. Lehet, hogy Margit se idegenkedik tõle.
Csak az a kérdés, hogy a cseh király nem gondol-e mást, mikorra hazaér?
Ez már határozott
beszéd volt. Marcellusz gyóntatója Margitnak. Úgy ismeri a lelkét, mint a magáét.
Akkor aztán
tovább merték fonni a beszédet, hogy vajon mi következményei lesznek a két
klastromra a házasságnak?
Marcellusz a
vállát vonogatta.
- Ti mit
gondoltok?
A legkisebbnek
kellett elõször válaszolnia, mert ha a prior mondja meg elsõnek a véleményét, a
többi se mer másképp vélekedni. A legkisebb Jancsi fráter volt a szigeti
professzorok között.
Beteg arccal
hallgatta õket, s kitérõen válaszolt:
- Az országos
kérdéseket Isten intézi.
Marcellusz
pillanatra rábámult, aztán helyeslõen intett rá az ujjával.
- Így van! Mit
tanakodtok? Az ilyen nagy kereket nem emberi kéz fordítja meg. Különben micsoda
kicsinységekre irányozzátok ti az eszeteket? Hogy a klastromnak java-e vagy
kára? Mi a klastrom? Egy kis ház, amelyben tízen, húszan, ötvenen élnek. Az ország
ellenben milliók sorsát foglalja magában. Nem az-e a fõ, hogy a sok millió
keresztény nép békességben éljen?
A királyné már
másnap meglátogatta a leányát. Mit beszéltek? Senki se tudta. A királyi család
sohasem a vasablaknál beszélt. S aznap a királyné félóra hosszára magányos
beszélgetésre vonta a leányát.
Mit beszélgettek?
Nem merte senki se megkérdezni. Margit meg nem szólt róla. Különben is gyakorta
megtörtént, hogy a királyné tanúk nélkül beszélt a leányával.
Egy hét múlván az
a hír járta, hogy követség érkezett a cseh királytól Budára. Ez is történt már
máskor is. De aznap délután a királyné megint a leányánál járt, és még
hosszasabban beszélgettek tanúk nélkül.
Marcelluszt aznap
a királyné hívatta. A fráterek mindenben kapcsolatot szimatoltak. Tehát
csakugyan bizonyos!
S valóban, aznap
este Marcellusz nem tért meg Budára, hanem ott hált a szigeti klastromban. A
frátereknek csak annyit mondott, hogy holnapra be kell mennie az apácákhoz.
No de hát nem
egyedül megy be. Megtudják, miért járt benn?
Marcellusz másnap
Jancsinak intett, hogy legyen a kísérõje.
Az idõ felhõs
volt és zivatart lehelõ. A csendességben legyek zümmögtek. A templomot már az
apácáknál is becsukták.
A klastrom
ajtaján csengettek.
- Jolánta szóror
- mondotta Marcellusz -, Margit szórort kérem a vasablakra.
A klastromban három Margit is volt.
István nénjének, Annának a leánya és a makonyai hercegleány is Margit nevet
viselt. (Sõt egy negyedik Margit is jelentkezett már, az erdélyi Mátyus herceg
anyja.) Mégis a Margit szóror csak egy volt. A másik
Margit neve Margitka, s a harmadiké Makonyai Margit, vagy csak röviden: Makonyai.
- Még bent van a
kóruson - felelte az apáca. - Szólítsam?
- Szólítsd.
Mondd, hogy én kéretem.
S benyitott a társalgóba.
Egy gyászruhás
asszony ült már ott, várakozóban, s vele egy tizennyolc éves forma ifjú, és egy
valamivel idõsebb leány. Azokon is gyászruha feketéllt. Mind a háromnak hegyes
volt az orra és az álla, tehát bizonyos, hogy anya és gyermekei. A szerzetesek
láttára fölkeltek és bókoltak.
Marcellusz
megszólította az asszonyt.
- A leányodat
hoztad-e? Nem hiszem, hogy felveszik. Nincs hely.
- Nem azért
jöttem - felelte megáradt könnyezéssel az asszony -, hanem a királyleányhoz. Az
uramat fogságba vetették... Hatalmaskodásért... templomban történt
emberölésért... Azt mondták, itt könyörögjek...
Marcellusz a
fejét rázta.
- Hogy hívják az
uradat?
Az asszony
könnyekben fuldoklott. Helyette a fiú felelt:
- Máté fia János,
irsai.
- Nem ismerem. De
jobb lenne, ha holnap délelõtt jönnétek. Akkor talán a király is bejön, és
Margit szóror beszélhet vele az ügyetekben.
Az asszony
hálásan köszönte a tanácsot. Elvonult a gyermekeivel.
- Szörnyûség! -
morogta Marcellusz - hogyan javukra ragadják Margitnak a gyöngeségét! Gyilkolt,
rabolt, s mikor bajba kerül, küldi a családját Margithoz.
Negyedórát is
vártak, míg végre Margit megjelent, és félrevonta a kárpitot. Mellette
Olimpiádesz asszony és mögöttük még egy fiatal fekete kendõs apáca volt
látható.
A regula szerint
csak egy apáca szokta ugyan kísérni a hívottat, de ha Marcellusz vagy Dezsõ
lektor jelentkezett, akkor többen is mentek. Mert vagy templomi ügyekrõl
beszélgettek, vagy az officiumok ünnepi változásairól, vagy egyházi hírekrõl,
és azt többen is hallgathatták. Néha csemegét is küldtek a szülõk Margitnak,
vagy aszúbort. S olyankor a klastrom minden apácája örült, de legjobban a
betegek, akiknek Margit a maga részét is elvitte.
De máskülönben is
örültek, valahányszor látogató érkezett. Õk nem léptek ki a falak közül soha, s
bármennyire meghaltak is a világnak, a vasablakon át érdeklõdéssel
pillantgattak beléje.
- Valami baj
történt-e, atyám? - kérdezte Margit.
S oldalt
pillantott, hogy meglássa, ki a kísérõje Marcellusznak.
Jancsi meghajolt.
Margit bólintott
neki.
- Nincs - felelte
Marcellusz. - Csak éppen hogy nem beszéltem veled a nagy látogatás óta.
- Jól
viselkedtem-e?
- Okosan és jól.
Semmi elfogódás nem látszott rajtad. Bámultunk!
Margit arcán
szelíd mosolygás vonult át. De mégis inkább kedvetlen volt a nézése, mint
örvendezõ. Már nem az az új ruha volt rajta, amelyikben a cseh királynak
bemutatták, hanem kopott. A bal vállán három nagy cérnaöltés fehérlett. A
skapuláréja fekete színe is elfakult.
- Bámultunk -
ismételte Marcellusz. - Mert bizony nehéz okosnak lenni, mikor nagyon kell.
Többnyire akkor vagyunk a legostobábbak, mikor arról van szó, hogy no most légy
okos, Domokos! Nehéz percek voltak, csak valld meg!
Margit a fejét
rázta:
- Nem, atyám.
Mikor értesítettek, hogy már közelednek, letérdeltem a cellámban a Mária-kép
elé, és könyörögtem Máriának, hogy jöjjön velem, és ha szólnom kell, beszéljen
a nyelvemmel. Akkor aztán bátran léptem be.
Marcellusz
megsimította a feje kopaszát, nézett, pillogott.
- Nos, és
milyennek ítéled a cseh királyt?
Margit mosolyogva
vont vállat:
- Meglepett, hogy
nem olyan, amilyennek látszik. Kissé világiasan beszél ugyan, de hát meg tudom
érteni. Elvégre õ nem nevelkedett klastromban.
- Igazi király -
szólt közbe Olimpiádesz.
Szünet
következett.
Marcellusz pislogott.
- Tudod tán -
mondotta -, hogy elvált a feleségétõl.
Margit megvonta a
vállát:
- Hallottam.
S ezt olyan
hangon mondta, hogy benne volt ez a gondolat is: Mi közöm a családi ügyeiben?
- Apáca volt a
felesége, dominikána - folytatta Marcellusz -, a pápa bontotta fel a
házasságukat.
Margit nem
felelt. Félig lehunyt szemmel, nyugodtan nézett Marcelluszra, mintha azt
kérdezné: Mért mondod nekem ezeket?
Marcellusz
folytatta:
- Tudod, hogy a
békekötésben mi van?
Margit bólintott:
- Tudom.
- Eszerint azt is
tudod, hogy királyi atyád családjából kell ismét nõsülnie.
- Tudom. Van a
családunkban hajadon is, özvegy is.
- Csakhogy...
mindnyájunknak feltûnt, hogy reád szíves szemmel nézett.
Margit
szeme-pillája megrezzent. Az arca elkomolyodott, szinte hideggé vált.
- Tehát anyám
küldött... - szólt szinte szemrehányó hangon -, de hiszen anyám már járt itt.
Meg is feleltem neki.
- Gondold meg,
leányom... - kérlelte Marcellusz ellágyultan.
- Mit gondoljak
meg? Itt nincs semmi meggondolni való - fakadt ki fájdalmasan Margit. - Ha már
egyszer valaki apáca, és igazi apáca, vajon fontolgathat-e azon, hogy ne legyen
apáca?
Marcellusz is
feljebb emelte a fejét:
- De hát vajon
mért lettél apáca? Nem azért-e, hogy a nemzet sorsa válságos volt? A nemzet
sorsa megint válságos. Évek óta gyengítik az átkos harcok. A pogány tatárok
szeme egyre az országunkon forog. Az egyház azt kívánja, hogy a keresztény
fejedelmek békességben éljenek.
Margit a szemét
lesütve hallgatott. Szeme szép pillái mintha megnõttek volna, s feketébbek
volnának, mint máskor. De ez csak azért látszott így, mert fehér arca még
fehérebbé vált. Marcellusznak a derekán csüngõ olvasójára nézett. Aztán az
arcára.
- Vajon én
vagyok-e az oka - felelte csendesen -, hogy nem élnek békességben?
S hogy erre
Marcelluszban elrekedt a felelet, folytatta:
- Ha
nemcsak templomban volnának keresztények, hanem templomon kívül is, bizony
békességben élnének. Kérlek, atyám, mondd meg nekik, hogy ne háborgassanak
engem a cseh király kívánságaival. Nekem minden földi királynál kedvesebb az én
tövissel koronázott királyom. Attól engem el nem tántorít se kérés, se
fenyegetés.
Ezt mondva
kissé elfordult. A
mozdulatából látszott, hogy befejezettnek óhajtja a beszélgetést.
Marcellusz
felvonta a vállát, szemöldökét, két tenyerét. Aztán búcsút bólintott.
- Hát jó:
megmondom.
|