Jancsinak
jelentkeznie kellett áldásért, mikor visszatért.
- Nos?
Jancsi elmondta
szóról szóra, mi történt, s hogy Marcellusz elment a királyi palotába. Most már
a házasság elputtyant.
Szikárdusz
örvendezett.
- Ha Margit
marad, a többi hercegleány is marad.
A két kapus ez
órától fogva ugyancsak leste az apácaklastromot.
Délután négy óra
tájt már jelentette is Jakab:
- A király
a klastromban van.
Vesperásig bent
idõzött a király. Aznap nem tudhatták meg, mit végzett.
Másnap délelõtt
meg a királyné járt bent megint. Nóna után Szikárdusz Jancsit hívatta:
- Eredj be
anyádnak látására, és tudd meg, ha lehet: mi történt? A lektor fráter kísérjen.
Azonban délután
éppen sok volt a klastromi látogató. Jancsi elment a társalgószobáig. Húszan is
ültek bent a padokon. Kívül is álldogáltak - egy pocakos õsz úr, meg egy kis
tízéveske leány is vele.
Jancsi fráter
visszatért a lektorral, s várt a kapusszobában egy óra hosszát. Mikor ismét
kiléptek, királyi testõröket láttak, ahogy siettek a testõrök a klastrom felé.
No, most már
befellegzett a mai látogatásnak!
Néhány perc
múlván csakugyan megjelent a király és királyné is.
Csak kettesben,
gondolkodó arccal léptek be a klastromba.
Jancsiéknak
vissza kellett térniük.
- Ez annak a jele
- tûnõdött Szikárdusz -, hogy Margitot nem könnyû házasságba vinni.
- De annak is
jele - vélekedett Jancsi alázatosan -, hogy a király igen akarja a házasságot.
A következõ nap
délelõttjén Marcellusz jelent meg ismét a klastromban.
- Margit nem
hajlik - töprengett aggodalmasan. - Ma reggel korán hívatott a király.
Haragszik. Margitnak erõsen a lelkére kell beszélnem. Ha kell, fenyegetnem is.
S egyedül ment az
apácákhoz.
Sokáig idõzött
oda. Már az asztalnál ültek, mikor Jakab jelentette Szikárdusznak, hogy
Marcellusz elhagyta az apáca-klastromot, s egyenesen a révnek tartott.
Bizonyára a
királyi palotába kellett mennie, hogy azonnal jelentse, mit végezett.
Szikárdusz
mindestig várta Marcelluszt. Hiába. Bizonyára hazatért Budára.
Másnap délelõtt
nem járt senki az apácáknál. Délután bement maga Jancsival, és Olimpiádeszt
hívatta.
A priorissza
kisírt szemmel, sápadt arccal jelent meg a vasablaknál. Egy másik öreg apáca
volt vele. Annak is megereszkedett volt az orra, és csupa aggodalom a szeme.
- Mit
parancsolsz, atyám?
- Hát, hát csak
hogy mi történik nálatok? Látok kiraly, kiralyné jar hozzatok. Mi megtörtenik
idebe?
- Õ, Istenem -
felelte Olimpiádesz a fejét rázva -, én magam se tudom, hogy mi történik itten.
Ha az ifjabb király itthon volna, talán az rá tudná bírni ezt a makacs leányt.
- Hát nem akarja
házasság?
- Nem,
semmiképpen. Még az én szavamra se hajlik. Pedig eddig mindig olyan volt, mint
a kezes bárány. Soha attól nem hallottam ezt a szót: Nem akarom!
- Hát mit
parancsolgatjátok neki? Okossággal, rábeszéléssel talán...
- Rábeszéléssel?
Hiszen egyebet se mívelünk. Egyre csak azt festegetjük eléje, micsoda méltóság
vár rá; hogy mennyi kincse lesz; mily pompa környékezi; hogyan borulnak a
lábához a püspökök, érsekek, hercegasszonyok; a pápa is hogyan örvendezik;
mennyi templomot építhet.
- No és?...
- Befogja a
fülét. A fejét rázza. Fut a templomba. A királyt is magára haragította. A
király órahosszat magyarázta neki, hogy a cseh király milyen derék, gazdag
ember, és hogy milyen jó férj. Utoljára megbosszankodott, rátoppantott:
- Nem vagyok-e
atyád? Nem kötelességed-e, hogy engedelmeskedj nekem?
Jaj, szörnyû
volt! Margit térdre borult, és összetette a kezét:
- Atyám, ne nézz
rám haragos szemmel! Emlékezzél, hogy vajon Istennek szenteltetek-e engem, vagy
a cseh királynak? Isten haragja ellenünk fordul, ha kivesztek engem e szent
helyrõl, és belöktök a krisztustalan keresztények közé.
Akkor a király
elõhozta a királynét is, hogy az anya talán jobban érti, hogyan lehet hozzáférkõzni
a leány eszéhez.
A királyné
próbálta is:
- Nem magad
mondottad-e - lobbant rá -, hogy Ottokár derék és kedves ember! Hát mit
húzódozol tõle? Ha azt mondottad volna, hogy idegenkedel tõle, mindjárt úgy
beszélünk, hogy elhárítsuk rólad a szándékát. De most már késõ. Õ néhány szóval
példázgatolódzott, hogy tetszel neki. Kár a szépségednek, kedvességednek -
mondotta - falak között elhervadnia. Erre én besietek hozzád, te is jól
nyilatkozol. Búcsúzáskor megint elõemlít. Mink azt mondjuk, hogy minden óhajtását teljesíteni fogjuk,
mert kedves nekünk a barátsága. Most itt vannak a követei. Válaszért zaklatnak.
S el kell õket bocsátanunk üres kézzel. Nem tudod te ezt megérteni, hogy mi
minden rossz származhatik ebbõl?!
- Ó, Istenem -
fakadt sírásra Margit -, hát sejthettem-e, hogy a kérdésed mögött ilyen
gondolatokat rejtegetsz, anyám? Ha akkor nem takarsz elõttem mellékes
gondolatot, mindjárt megfeleltem volna, hogy hat cseh királlyal sem cserélem el
az én égi királyomat. De nem kérdeztél tovább, anyám, s vajon én vagyok-e a
hibás?
- Minek ez a sok
karattyolás - fakadt ki türelmetlenül a király. - Most már tudod és érted, hogy
családi határozat ez! Ezt már megmásítani nem lehet.
Margit csak sírt,
és a fejét rázta.
- Magad
beszélted, anyám - mondotta -, hogy mikor a tatárok elõl Dalmáciába futottatok,
sírva kérted Istent, hogy adja vissza országodat, és felajánlottál neki, mikor
még meg se születtem. Most meg visszavennél Istentõl, és a cseh királynak
adnál? Ó, milyen csere!
- Bolond vagy! -
riadt a királyné. - Teljesen megbolondultál!
És akkor ellenem
fordult:
- Vajon nem ti
csavartátok-e el a fejét?
És arra a
király is rám mérgedt, hogy azt mondja:
-
Megérzitek, ha ezt a leányt meg nem fordítjátok! Minden adományomat
visszavonom!
Jaj, majd
elsüllyedtem szégyelletemben!
Mikor
elmentek, rátámadtam Margitra, hogy mondok:
- Lásd, mi
csúfságba keversz te engem! Teéretted
hagytam el a világot és minden javait, és járok itt hitvány kámzsában, élek itt
a leányommal együtt olyan asztalnál, hogy odakint nekem a pulykapásztorom is
különben él, és íme, most temiattad undok gyanúságot ökrendenek, köpdösnek
reám!
Erre meg az én
lábamhoz borult, és úgy könyörgött:
- Szenvedd el,
anyám, Krisztusért, mint ahogy õ elszenvedte, hogy reá köpdöstek, megostorozták.
Aztán kiment
gyapjat mosni az udvarra, és ott sírdogált. És azt mondja a cselédeknek:
- Mily boldogok
vagytok ti! Bár volnék én is inkább valami szegény koldusnak a gyermeke és nem
király leánya, senki nem zavarna és nem gyötörne, hogy ne lelkem szerint
élhessek Istennek.
A cselédek meg a
gyermekleányok persze sajnálkoztak rajta.
Tegnap reggel meg
Marcellusz fráter jön be. Hívat, és kérdi, hogy Margit meggondolta-e már?
- Nem beszéltem
ma még vele - feleltem. - Még mindig ott imádkozgat a kóruson. Nem mer kijönni.
Azt mondta, akárki hívatja, nem jön elõ.
- No, csak mondd
neki, hogy én hívatom.
Bemegyek hozzá.
Ott térdel.
Szólok neki. Meg
se fordul.
- Margit! -
kiáltok rá - hát ez az engedelmesség!?
Arra megfordul,
mint valami beteg, és azt mondja:
- Kérlek, anyám,
ne gyötörjetek!
- Marcellusz
fráter van itt - toppantok rá -, és hívat a vasablakra.
Arra aztán
fölkel, és hangosan a feszülethez fordul, amelyik ott függ a kórus oldalán. És
azt mondja:
- Minden
szenvedésre kész vagyok érted, Uram! Csak erõt kérek, hogy meg is bírjam!
Marcellusz fráter
azt mondta, hogy egyedül kíván vele szólani. Hát épp csak az ajtóig mentem
vele.
De szörnyû mérges
lehetett, mert a beszéd végén már kihallatszott az ajtón is a kiabálása. Hogy
azt mondja:
- Kitaszít a pápa
az egyházból! Meglásd!
Margit mit felelt
rá? Azt nem hallottuk. Kis idõre rá Margit kilépett sápadtan, és visszatért a
templomba. Délig nem láttuk. Akkor a csengetésre elõjött. Leült az asztalhoz,
de alig evett egy falatot.
A lektrix Szent
Katalin életét olvasta. Láttam rajta, hogy azt hallgatja nagy figyelemmel.
Ebéd után
kérdeztem tõle, hogy mit beszélt Marcellusz. A szeme megtelt könnyel. Sokáig
nem bírt felelni. Végre azt mondja:
- Anyám, ha még
egyszer rám jönnek azzal a házassággal, akár atyám, akár anyám, akár
Marcellusz, akárki más, mondd meg nekik, hogy lemetszem az orromat. Akkor aztán
hozzáadhatnak a cseh királyhoz.
Én csak
elszörnyülködtem. És most már reszketek, ha hallom a külsõ csengetést.
Megbíztam ugyan Szabinát és a kantrixot, Katalint, hogy szüntelen vigyázzanak
reá, de nem is alhatok, annyira aggódom, hogy valami csúfot cselekszik magával.
Szikárdusz is
megijedt.
- Jezsus Mariam,
Jezsus Mariam! Vigasztaljátok! Én nem értek, hogyan lehet ennyire zaklatás!
Kérlek, mondd neki, hogy itt vagyok, és hogy szolgálatára állok, ha beszélni
óhajtja velem.
A két apáca
távozott.
Szikárdusz a
halántékát a két kezébe fogva járt fel és alá a társalgóban.
- Jezsus Mariam -
jajongott -, mit szólsz erre, Jancsi fráter?
A fráter sápadtan
és komoran állt a falnál.
- Ha én
beszélhetnék vele - mondotta -, bizonnyal nem tenné meg.
Szikárdusz kapott
ezen.
- Hát beszélj
vele. Megengedek. Te okos ember vagy. Beszélj vele. Mondj neki erõs vigasztalás.
Tudsz valami szép beszéd mondani?
- Mondok én neki
olyan beszédet, hogy...
- Mit gondolsz?
- Mária
szenvedését fogom festeni neki, meg a szent vértanúkat, hogy mennyire nem
csüggedtek. És hogy a szenvedés virága az égi dicsõségben bontja ki a bimbaját.
- „Szenvedés
viraga.” Naggyon jó! Naggyon jó. Beszélj neki, beszélj! Szenvedes viraga.
Iggen-iggen szép!
A belsõ ajtó
megnyikkant. A vasablak felé egy fehér árnyék közeledett belülrõl. Margit volt.
Sápadtan, kékárnyékos, bús szemmel állt meg a rostélynál, és szenvedõn nézett
Szikárduszra.
Csak az ajka
mozdulásából látszott, hogy a szokásos köszöntést mondja: - Áve.
- Hallottam, mi
történte - kezdte a fejét csóválva Szikárdusz. - Szolgálok neked, leányom, ha
akarsz valami. És itt van Jancsi fráter, õ is sajnálja téged.
Margit rányitotta
fájdalmas-szép szemét Jancsira.
- Köszönöm, János
fráter, a jóságodat. Az imádságot se volt még alkalmam megköszönnöm. Pedig
szebb imádságot nem olvastunk annál. Mivel viszonozzuk?
Jancsi nem tudott
felelni. Csak az ajka mozdult, a nyelve nem.
- Nem azért írtam,
hercegkisasszony - rebegte végre -, nem azért...
Margit szomorúan
mosolygott.
- Miért mondasz
engem hercegkisasszonynak?
Szikárdusz
rámordult:
- Micsoda
bolondok megbeszélsz? Margit fogadalmas szóror.
Nem szereti hallani „hercegkisasszony”.
Margit helyeslõn
bólintott:
- Nem, fráter.
Krisztusnak szolgálóleánya vagyok én.
Ez az egyetlen méltóságom.
És Szikárduszhoz
fordult:
- Ugye,
helyesled, atyám, az én gondolkodásomat, hogy megmaradok Krisztus tisztaságában
holtomig?
- Én helyeslek.
Margit arca földerült:
- Köszönöm. Hál’
Istennek, hogy van végre egy lélek... Kérlek, jó prior atyám, Jézus szerelmére
kérlek: adjátok reám a végsõ szentelést, a fekete kendõt. Hogy ne háborgassanak
engem többé soha! Kérlek, adjátok reám. És ha valami bajotok lesz, neked is,
jóságos János fráter, csak izenjetek be, és imádkozok értetek. Isten meghallgat
engem.
- Sürgetni fogok
- felelte Szikárdusz. - Beszélni fogok Marcellusz fráterrel. Megmondom
kívánságodat, leányom.
És Jancsira
nézett, hogy no, mondja el hát azt a vigasztaló beszédet.
De Jancsi annyira
meg volt indulva, hogy csak némán és nedves szemmel bámult a leányra.
- Köszönöm, atyám
- bólintott Margit. - Az ígéreted nagy vigasztalás nekem. Visszatérek a
templomba, és hálálkodok Istennek, hogy pártfogót küldött nekem a te jóságos
személyedben.
S bólintott, és a
kárpitot lebocsátotta.
Szikárdusz
hazatérõben hümmögött-bümmögött. Egyszer csak megállt.
Az orra szinte
felszökött a szeme közé.
- No - döbbent
Jancsira -, ha lesz valami országos ünnep, téged foglak megajánlani, hogy légy
ünnepi predikátor.
|