11

Szikárdusz várt egynehány napot, hogy Marcellusz átlátogat tán a szigetre. De Marcellusz nem jelentkezett. Vajon útnak indult-e? A királyi családból se láttak senkit, hogy járt volna az apácáknál.

Annyit mégis megtudtak, hogy a cseh követek távoztak Budáról.

Mit izent Béla király a csehnek? Nem tudta senki.

A budai klastromból végre két szolga-fráter - vagy mint õk mondták, paraszt-fráter - látogatott le a szigetre. Lisztet szállítottak le egynéhány zsákkal taligán. Viszont a szigetrõl sárgarépát kértek. Azoktól tudták meg, hogy Marcelluszon torokgyulladás van. Éjjel fel se kelt matutinumra.

Jancsi kiásott délután két háti sárgarépát. Egyiket maga vette a hátára, másikat Ábrahám. Szikárdusz is velük ment, hogy meglátogassa a beteg priort, meg hogy közölje vele Margit óhajtását.

Aznap vásár volt Budán. Már a Duna partján látszott lent, ahogy tarkállva sokadozik a Gellérthegy aljáig a sok díszes úri sátor, töméntelen ló és szekér. Fenn az utcákon három vármegye népe sokadozott. Olasz és német kalmárok sátorainak sora fehérlett a gomolygó porfelhõkben az utcákon. Különösen sok volt a fegyverárus. Tinók bõgtek, lovak nyerítettek, disznók rõköltek. Megrakott szolgák az úri nõk nyomában, vitték a selymet, bársonyt, újmódi fazekakat, nyársakat, teknõket. Az urak nyomában meg az új lándzsát, új íjat, új pajzsot, új gyöngyös-ezüstös, cifra nyeregszámot.

- Tessék! Tessék! - kiáltotta egy kövér bábos - édes kalács! Hideg mézsör! Tessék!

A három barát sok lökdösõdés között hágdosott fel az utcán. Szikárdusz lihegett.

- Ne siessetek annyira.

Ahogy a pecsenyesütõkhöz érnek, egyszer csak nõi rikoltás hangzik a sokadalomban:

- Ábris!

És elõkerekedik egy piros zsinóros, fehér atlaszkabátú, csinos, magas asszony, kék szemû. Rohan Ábris fráternek.

- Ábris! Ábris! - sikítja szemének nagy nyiladozásaival - hát élsz!? Ó, Istenem! Csakhogy megtaláltalak! De hogyan is nem gondoltam... Ábris!

S tárogatja a karját a fráterre, mint a sas, mikor a bárányt ragadja meg.

- Lelkem, Ábrisom!

A frátert elfûtötte a meleg. Úgy elvörösödött, hogy még a füle is olyanná vált, mint a bazsarózsa. Kikepeckelõdik az asszony karjából, s ellöki magától:

- Eredj tõlem! Nem ismerlek!

Az asszony azonban csak tárogatta a két karját, csak vijjogott:

- Fiad van, Ábris! Fiad! Tízesztendõs már. Ép! Gyönyörû! Ábris az õ neve is. Épp most vettem neki egy...

- Hazudsz! - nyögte Ábris - nem igaz az! Egy szavad se! Hazudsz!

- Én? Hazudok? Ó, hogy nem hoztam el! Csöppig olyan, mint te vagy! Ábris...

- Nem igaz! - kínlódott Ábris. - Hagyjatok engem! Nem ösmerlek.

- Nem igaz? Még a haja is olyan vörös! Marcsa! - kiáltott a mellette bámuló cselédasszonyra. - Nem igaz-e! Ihol-e a trombita, amit vettem neki...

- De Isten szentuccse igaz, nemzetes uram! - bizonyított a jobbágyasszony.

S mindenképpen kezet akart csókolni az urának.

Ábris azonban ellökdöste õket.

- Távozzatok, ördögnek küldöttei! - hörgött rájuk - távozzatok! Nem akarok rólatok tudni semmit.

- Ábris! Ábris! - sírta az asszony.

- Távozzatok.

Szikárdusz is fölemelte a botját:

- Micsoda istentelenség ez! Takarodjatok innen!

S ráütött a jobbágyasszonyra, hogy a kontya is lecsúszott.

A nép köréjük csoportosult, és nevetett.

- Lám, a barát! - mondották.

- Lám, a veres huncut!

- Bezzeg izzad a barát!

- Bezzeg rámelegítettek!

Egy királyi katona rájuk ordított:

- Félre innen! A király szerzetét bántjátok-e!?

Nagy vállas ember volt. A bajusza is meredekre fent. Erõs kézzel taszigálta félre a csoportot. Ábrisnét is.

A három barát tovább menekült.

Mikorra a klastromhoz értek, Ábris oly sápadt volt, hogy alig állott. S verejték harmatozott a homlokán.

Az ajtót a régi kapus nyitotta meg. Szikárdusz mindjárt a provinciális egészsége felõl tudako­zódott.

Ábris fráter visszapillantott az utcára, s nagyot lélegzett, mikor az ajtót újra bereteszelte.

- Sejtettem - zihálta Jancsinak -, sejtettem, hogy nem lesz jó kijönnöm... Az éjjel tûzzel álmodtam... Nagy füsttel égett... De miért is nem szóltatok, hogy ma vásár van!?

Megtörülte a homlokát a csuhája ujjával, és Szikárduszhoz fordult:

- Kérlek, prior atyám, tegyetek el innen valahova messze, akárha egyik külsõ országi klastromba.

- Jó - felelte Szikárdusz -, azt is megbeszélek Marcellusz fráterrel.

Marcelluszt az udvaron találták. Ült egy karosszékben. A torka körül volt csavarva fehér kendõvel fülig. A szeme dagadt volt. A homlokát az aggodalom ráncai barázdálták.

- Ilyen hurut - hákogta a fejét csóválva -, mikor hideg sincsen...

Mégis érdeklõdéssel hallgatta Szikárdusznak az elbeszélését az apácák kétségbeesésérõl, és Margitnak az üzenetét.

- Abból nem lesz semmi - hápogott. - Amit két király akar, az ellen egy apácácska semmit se tehet.

- De a cseh követek már elmenték - mondotta Szikárdusz. - Mi izenet vihették mást Ottokárnak, csak azt, hogy Margit nem akarja férjhez menni.

Marcellusz legyintett.

- Csak azt, hogy férjhez akar menni.

- Azt az izenetet vitték?

- Nem tudom. De vihettek-e egyebet? Tudod, hogy a béke pontjaiban mi van? Ottokárnak a királyi családból kell házasodnia. A királynak minden lánya férjnél van, csak egy a hajadon. Ottokár megkéri. Hát mármost elképzelheted-e, hogy Béla király azt mondja: Nem adom!? Hiszen akkor Béla király megtörte az egyezséget.

Ez utóbbi mondatot már hangtalanul susogta. Haragudni látszott, hogy Szikárdusz annyira együgyû.

- Csúfot tesz magával, azt mondta! - hebegte Szikárdusz - azt mondta, hogy lemetszi az orra.

Marcellusz meghõkölt:

- Azt csak nem teszi!

- De azt mondta.

Marcellusz rosszallón rázta a fejét. A homlokára ráncok gyûltek.

- Kitelik tõle - susogta. - Jordánusz frátert küldjétek ide.

Szikárdusz aztán elbeszélte, hogy Ábris fráternek micsoda kedvetlensége történt.

- Ha a király vitéze ott nincs...

A fráterek elképedve hallgatták az ügyet. Ábrahám fráter a szemét lesütve, még mindig sápadtan állt közöttük. A lába is reszketett.

- Maradj itt - mondotta Marcellusz. - A szigetre nem térhetsz többé vissza. Mihelyt meggyógyulok, velem jössz. Majd választunk valami klastromot.

- Csak mentül messzebb! - rebegte Ábrahám.