|
Négy nap múlván
Marcellusz kissé bágyadt arccal, de már a szokott erejében jelent meg a
szigeten.
- Jó hírt hozok!
- újságolta nyugodtan Szikárdusznak - a király nem erõlteti tovább Margitot.
- Hál’ Istennek!
- fohászkodott Szikárdusz a két kezét is az égnek emelintve. - De hát...
- Hogy
oldják meg a csomót? Hát a király odaadta a lánya helyett a követeknek a
lengyelországi unokája képét. Szép leány, s valamivel fiatalabb is Margitnál. A
követek is elámultak a szépségén. Hát azt a képet küldte Margit helyett, s
ajánlotta, hogy válassza azt a leányt feleségül.
-
Kunigundát.
- Azt. Így
aztán a békekötésnek ez a pontja nem Bélán törik, ha törik. Gyer be velem az
apácákhoz. Szegény leányt hadd lássuk örülni is.
Szikárdusz
szeme ragyogott. A tenyerébe köpött, és körülsimította a haját.
- Tehát a
király belenyugodja?
- Nem nagy
megnyugvás biz az neki. Akármennyire szereti is a leányát, az, hogy ellene
szegült, elbúsította. Attól tartok, nem is bocsátja meg. A királyné is
haragszik reá. Szerette volna kivenni. A böjtben igen megösztövéredett. A
királyné azóta enyhíteni szeretné a klastromi regulákat.
- Érthetõ,
érthetõ - bólogatott Szikárdusz.
És
leveregette a köpönyegérõl a port. Aztán elõvette a botját a sarokból.
Ahogy indulnának,
Marcellusz megállt az ajtóban.
- Tudod, mi
történt? Egy fráterunkkal kevesebb van odaát a klastromunkban.
Szikárdusz
elmeresztette a szemét.
- Ábris!
- Az. Három nap
nem aludt, nem dolgozott; senkivel nem beszélt, csak bolyongott fel-alá a
házban. Olykor könnyezett, és Krisztus lábát csókolta. Olykor félreült valami
zugba, a fejét ingatta, és elmosolyodott. Figyelmeztettek rá, hogy
megbolondult.
- Csak hagyjátok
- mondottam.
Tegnap reggel,
mise után felkelt a helyérõl, és kiment a nép között. Mondta volna, hogy így
vagy úgy: nekem családi kötelességeim maradtak otthon. Ámbár iszen micsoda
kötelességek valók elõbbre? De így elmenni... Különben mindig olyan alattomos
természet volt az!
És Marcellusz
megvetõn legyintett. Köpött is egyet. Aztán másról beszélgettek.
|