Béla király
okosan oldotta meg a nehéz kérdést, Ottokárnak megtetszett a Kinga vagy
Kunigunda képe. Fölkerekedett, hogy elevenen is lássa. Örömmel tapasztalta,
hogy a festõ gyönyörû képe csak gyarló másolat Istennek arról a
leánygyermekérõl.
Csekély akadály
állt csak útjában a házasságnak: másodfokú unokatestvérek voltak. Ottokár
ugyanis III. Béla leányának, Konstanciának volt az unokája. De hát a pápa keze
minden csomót megold. Amint Béla király értesült, hogy Ottokár szívesen véset
gyûrût Kunigundának is, a leggyorsabb lovát nyergeltette Tóbiás zágrábi
préposthoz.
A prépostnak lóra
kellett ülnie.
Ment és jött.
Október 25-én
megtörtént az esküvõ Pozsonyban.
Margit tehát
békén maradt.
De a királyi
család meghidegült iránta.
Azelõtt szinte
minden héten meglátogatták. Különösen a királyné. Mert hiszen a király csak a
teleket töltötte otthon. Ha a királyné férfi kísérõ nélkül látogatott be,
együtt ebédelt velük a refektóriumban. Vitt be magával édes aszúborokat,
mazsolát, datolyát, narancsot. Kedvesen beszélt minden apácával. Olykor a
lektrix nem olvasott, s a priorissza elengedte a szilenciumot is.
A fõrendû hölgyek
érintkezése a királyi udvarral ilyeténképp a klastromban történt. Abban az
évrõl évre háborús világban szó se lehetett olynemû udvartartásról, aminõ a
késõbbi századokban fejlõdött Nyugaton. A királyné is gyakorta utazott. Olykor
politikai járatokat is bízott rá a király, mint 1260-ban is láttuk, hogy az
Ottokárral való békekötésre õt küldötte a király Pozsonyba. Ugyanazon év
második felében sok fõúrral, jól fegyverzett magyar és kun haddal
Horvátországban járt, hogy Béla fia nevében az ország hódolatát fogadja. Onnan
meg lement Spalatóba, mert azt hallotta, hogy Spalato lakói összekülönböztek a
klisszai õrséggel. Fegyverrel vágott közibük. Bizony nem afféle koronás páva
volt, mint a pompában henyélõ nyugati királynék.
Hát abban a
világban szó sem lehetett arról, hogy a fõnemesség hölgyei a királyné
sugaraiban sütkérezzenek. Udvari bálnak még a nevét sem ismerték.
A mágnásasszonyok
szeme tehát a szigeti apáca-klastromra irányult. Oda bejutni olyan törekvés
volt, mint másutt az udvarba bejutni.
- A leányom apáca
- dicsekedtek otthon a kastélyukban -, a szigeti klastromban van, a király
leánya mellett. A királyné mindennapos ottan.
S büszkén
mutogatták a leányuk levelét:
Egyéb újság nincs, csak hogy a királyné ma is bent
ebédelt nálunk. Kérdezte az otthonvalókat. Meg is csókolt.
Néha a király is
bent ebédelt azelõtt a leánya klastromában. Persze õ nem ülhetett be a
refektóriumba hetven-nyolcvan apáca közé, hát a királyi teremben terítettek
olyankor asztalt. Margittal oda bement a kis Erzsi is, István királynak a
leánykája, és Margitka, Ottokár Kunigundájának a húga. Na meg Olimpiádesz a
leányával.
Az ilyén
látogatások alkalmával a királyi szülõk megajándékozták a klastromot. Aranytányérok,
ezüsttálak, drága templomi ékességek kerültek Margitnak a klastromába és
templomába. S õneki külön is jutott egy-egy erszény pénz - többnyire újveretû
ezüstmárka. (Akkoriban az járta Magyarországon.)
Apácának ugyan
nem szabad pénzt elfogadnia, de a prior megengedheti. Hiszen irgalmas
cselekedetre való. Mire is költhetné egyébre?
Az öreg György
frátert olyankor Margit a vasablakra hívatta.
- Jó fráter -
kérlelte édesen -, reád bízom. Aki szegényt tudsz, látsz, keresd meg. Add neki.
És az öreg fráter
elbócirkált Budán, Pesten, a szegényes külsejû házakba, mintha koldulna. S
leült beszélgetni.
Ahol panaszkodtak
neki, vagy látta, hogy nehéz a szükség, adott a pénzbõl:
- Nesztek. Egy jó
lélek küldi. A nevét
nem tudjátok meg soha.
Aztán
visszatért a klastromba, s elmondta Margitnak: kiken segített, hogyan
örvendeztek. Margit hallgatta
boldogan.
Mindennek vége
szakadt.
A királyi család
feléje se nézett a klastromnak.
Az apácák
súgtak-búgtak Margit mögött. A priorisszától aggodalmas arccal tudakolták:
- Vajon csakugyan
megfosztja-e a klastromot a király? Vajon mink is koldulásból élünk-e ezután
már, mint a fráterek?
- Nem, azt nem
teszi a király - aggodalmaskodott Olimpiádesz. - De bizony jobb lenne, ha
Margit áthelyezkedne egy más klastromba.
Margit figyelmét
nem kerülte el a sugdosódás, hirtelen elhallgatás, a hideg rábámulások. Olykor
kérdezte is egyiket-másikat:
- Hibáztam
valamiben? Kérlek, mondd meg, hogy megigazíthassam.
De kitérõen
feleltek.
Egy este eltûnt a
lepedõ Margitnak az ágyáról. S mikor Margit kereste, a társai hideg nyugalommal
szóltak:
- Mit keresel? A
lepedõt? Nem tudjuk, hova lett. De hiszen nem vagy-e te is csakolyan apáca,
mint mink vagyunk? Mink nem hálunk lepedõn.
Aztán eltûnt a
vánkos.
- Miért aludnál
te vánkoson? Apácatársaid feljebb dombosítják fejtül a szalmazsákot, vagy
lazsnakot gyûrnek a fejük alá.
Aztán egyszer
meg, hogy inget kért, a ruhatáros apáca hidegen csodálkozott reá:
- Micsoda jogon
kívánsz te inget? Hiszen nem vagy beteg! Ismered a regulát, hogy inget csak a
beteg-házban fekvõnek adhatok.
- Igaz - felelte
szinte ijedten Margit. - Istenem, mennyi idõn át vétettem a regula ellen!
Aztán elvették
elõle a királyi címeres ezüsttányért, amelyrõl gyermekkora óta evett.
- Miért akarsz te
különb tányérról enni a klastrom asztalán?
Eltûnt az
ezüstpohara.
- Bent igyál
belõle, amikor királyasszony anyáddal ebédelsz.
Mindez Margitot
jégcsapként érintette szíven.
Az elsõ pillanatban
elképedt, de aztán megadással csüggesztette le a fejét.
- Igaz, igaz. De
hogyan nem jutott ez eddig eszembe!
És még vádolta
magát, hogy lepedõn hált, puha vánkoson nyugtatta a fejét, inget viselt, külön
edényei voltak. De megszokta mindezt gyermekkorától. Õ maga nem gondolt rá,
csak a mások szeme látta ezeket az apró kedvezményeket.
Szinte
elszörnyülködött, mikor meggondolta, hogy mindenben az alázatosságot kereste;
hiszen még a cselédek kezébõl is kivette az orr-fintorító munkákat, és lám,
ezek az apróságok elkerülték a figyelmét!
Rosszabbul esett
neki, mikor a társai azon kezdtek példázgatolódzni, hogy jó lenne, ha áttétetné
magát más klastromba, például a beginákhoz vagy a szesztrákhoz. Ott nem olyan
szigorúak a regulák. Ott jobb az ágy, különb ételek kerülnek az asztalra. Még
fejedelemasszony is korábban lehetne.
Mind e beszédek a
nyájasság mézével voltak megédesítve, de Margit mégis érezte bennük a
maszlagot.
...Mit vétettem?
- tûnõdött olykor könnyes szemmel. - Kinek vétettem? Bizonyosan megharagítottam
valamelyiket, és a többi is meggyûlölt. De melyiket?
Kezdte figyelni
õket, a mívelõ-házban, a kerengõn, az udvaron, az asztalnál.
Egy délután, hogy
az udvarra ültek ki dolgozni, Margit letérdelt egy idõs szóror elé:
- Három napja nem
szólottál hozzám. Kérlek, bocsáss meg, ha valamit vétettem!
A szóror
elmosolyodva ölelte fel:
- Ugyan,
Margit. Véletlenül történhetett. Igazán nem haragszom.
És
megcsókolta.
Ezen még
inkább megzavarodott a leány.
- Tehát nincs
haragosom. De hát akkor miért érzem hidegnek a szemüket? Talán pletykáznak
reám? Talán gúnyolódást hallgattam? De hiszen én nem nevettem velük soha.
Olykor
nyugtalanul gondolt a szülõire is. Miért nem jönnek be hozzá? Hiszen a cseh
király már megnõsült, az ügy elintézett ügy. Darabig arra vélekedett, hogy
nincsenek otthon, mert hiszen gyakorta utaznak. Olykor annyifelé, ahányan
voltak. István királynak az elveszett Stájerország helyett Erdély lett az
országa. Ott tanyázott. Béla hercegnek, hogy a tizenötödik évét elérte,
Szlavóniát adták és Dalmáciát. A királyné maga is jelen volt a beiktatásán.
Béla király meg
õsszel Pozsonyban idõzött, hogy az unokája és a cseh király lakodalmán jelen
legyen.
Hát Margit ha
sokallta is, hogy oly régen nem néztek feléje, megnyugodott abban, hogy a világi
embereknek sokfelé ágazik a gondjuk.
Végre a királyné
novemberben újra megjelent a klastromban, és a régi szeretettel ölelte magához.
Akkor az apácák
is egyszerre megváltoztak.
Este, hogy a
vacsorához ültek, elcsodálkozva látta, hogy ott az ezüsttányérja, gyöngyház
nyelû kése, ezüst-ivópohara.
Beletette a
tányérjába a kését, poharát, s intett a felszolgáló apácának:
- Hozz nekem
óntányért, ónpoharat, vaskést.
S mikor a
hálóterembe értek, ott találta a vánkost, lepedõt az ágyán. Levonta a lepedõt,
és félretette a vánkost.
- Nem akarok
különb lenni a többinél.
És hált puszta
szalmazsákon, durva szalmapárnán. Takaródzott hitvány szõrlazsnakkal.
|