14

A királyi szülõk szeretete tehát ismét a régi melegséggel fordult Margitra. Beleegyeztek, hogy a végleges beszentelés megtörténjen.

De Benedek érsek beteg volt azon az õszön. Meg is halt. A helyébe Fülöp, zágrábi püspök került. A téli hideg különben se volt alkalmas oly hosszú szertartásra. Húsvétkor meg a királyi pár Szlavóniába utazott. A letört spalatóiak tizenkét fõrendi gyermekét fogadták el ott túszul a békesség biztosítására.

Mikorra visszatértek, zöldjében állt a sziget.

Margit újra sürgette a feketézést. Hát elhívatták az érseket, s az érsek a királyi szülõkkel pünkösd harmadik napját választotta a szentelésre.

Május 28-ra jutott abban az évben pünkösd, tehát a harmadik napja május 30-ra.

A két klastromban minden évben volt professzió-tétel, hol az apácáknál, hol a frátereknél, mégis Margit ünnepies fogadalomtételére, vagy mint akkor mondták befeketézésére, szokatlan izgalommal készültek.

Sohase történt még, hogy királyleányt feketézzenek; meg az se történt, hogy püspök végezze a szertartást, pláne hogy három püspököt is láttak volna azonegy oltárnál. Márpedig a királyleány beavatására három püspök készült: az esztergomi mellett a váci püspök meg a nyitrai püspök.

Hogy lesz az, mint lesz az? - tûnõdtek a két klastromban.

Az õ szertartásuk más volt, mint ahogy a püspökök szokták. A dominikánusoknak még a misekönyvük is más, mint a világi papoké. A pápa különböztette meg õket ezzel, s ez nekik ma is örömük. Hát hogyan lesz az a püspöki apácaszentelés? Náluk, ha a provinciális szentelt apácát, a mise végén szokta. A püspök mise közben. Náluk a szentelés azzal kezdõdik, hogy a pap a kórus felé fordul, és szól templomi éneklõ hangon: Jövel Krisztusnak jegyese! Arra az apácák fölkelnek a rostély mögött, és bekísérik processióban Krisztusnak a jegyesét. Mások az énekek is...

De hát csak egy az: a szertartás veleje egyezik: egy fiatal leány halottnak nyilváníttatik, eltemetik elevenen. De nem is egy leány, hanem egyszerre négy! Margit nem volt rábírható, hogy egymaga legyen az ünnepelt. Õneki mindig terhére volt a méltósága.

Hát vele együtt jelölték szentelésre Anna nénjének a leányát, Margitkát, aztán makonyai Margitot, Vilmos hercegnek a leányát és Bodoméry Örzsit, Olimpiádesznek a leányát.

A templomot aznap korán reggel telehordták a fráterek eleven lombbal. Az apácák meg az oltárokat ékesítették föl olasz jázminnal, kék liliommal, csipkerózsával. A királyi szolgák egy göngyöleg piros görög szõnyeget szállítottak a templomba, s a trónszék padlójára terítették.

A templom közepén Olimpiádesz és Szikárdusz parancsa szerint mozgott minden kéz.

Jancsi is vitt a kertjükbõl egynéhány korán nyíló rózsát: Klára szórorral rendezte az oltárokra.

Mind a három oltárt bevirágozták. Legjobban persze a Szent Erzsébet oltárát. Margit azon oltár elõtt kívánta, hogy ráadják a fekete fátyolt.

És a templom ajtajában, mikor a lombot válogatták, susogva beszéltek:

- Hogy készül Margit szóror a mai napra? - kérdezte Jancsi az egyik apácát.

- Még valamennyiük közt õ a legnyugodtabb. Az éjjel fenn imádkozott matutinumig.

- Örül?

- Boldog. Sohase láttam boldogabb arcot életemben.

Olimpiádesz is beszélgetett Marcellusszal.

- Szép, jó lesz az idõ, amint látom - mondotta Olimpiádesz a felhõkre vizsgálódva. - Pedig ugyan féltem, hogy esõre fordul. Nincs szomorúbb valami, mint az esõs idõben való avatás.

Az idõ valóban kedvezõ volt. Az ég is mintha ünnepet érezne, tiszta kéken borult a sziget fölé. Csak egy kis falka bárányfelhõ fehérlett a magasságban.

- Hogy fogadja be azt a sok embert ez a templom? - mormogott Marcellusz.

Bizony oda nem sok ember fért. A templom szélessége mai mértékkel az oltártérben hét és fél méter, a hajóban tizenkét méter volt; a hossza meg az oltártérben huszonhat méter, a hajóban tizenöt. (Hogy az oltártér ilyen aránytalanul hosszúnak épült, annak az apácák kórusa volt az oka: nem lehetett másképp elhelyezni a kórust.)

Marcellusz úgy oldotta meg a nehéz kérdést, hogy a Pestrõl-Budáról átjött frátereket a klastrom kapujába sorakoztatta. A sor külsõ végén Jordánusz fráter állott két udvari fegyveres ajtónállóval.

Az aranyláncos, süvegükön is aranykarimás fõnemeseket, ékszerektõl roskadozó fõúri dámákat az ajtónállók is bebocsátották, de voltak kétséges ismeretlenek: gazdag kalmárok és egyéb, ékszeres asszonyságok, akiket azelõtt senki se látott. Olyankor Jordánusz elhárítóan intett, s az ajtónállók keresztbe vetették az ajtó elõtt a kelevézüket.

- Sokan vagyunk: ma nem lehet.

Zsidóasszonyok is iparkodtak be. Egy olyanforma, zöld selyembe öltözött, fekete szemû asszonyság büszkén hárította volna félre a vitézeket:

- Bikcsey Detréné vagyok.

A vitézek kérdõn néztek Jordánuszra.

- Micsoda méltóság az urad? - kérdezte a barát.

- Micsoda méltóság? Halott a királyért, hazáért a mohi mezõn - felelte büszkén az asszony.

- Akkor a mennyországban van - mondta rendíthetetlenül Jordánusz -, és oda te is bejuthatsz, de ide nem. Majd holnap.

Az asszony sírva fakadott dühében, de hiába: nem eresztették be.

Kilenc óra volt. A királyi pár közeledését jelezték a harangok. A templom már úgy megtelt, hogy alig lehetett benne mozogni.

A királyi pár már nem is a fõajtón ment be a templomba, hanem a klauzúrán át s a vasajtón. A váci püspök vezette be õket. Odabent bizonyára szót váltottak Margittal is.

A fráterek is csak a vasajtón át juthattak be. Õk a fõoltár mögé állottak karajban, fekete csuklyájukat a fejükre vontan. A sekrestye is premontreiekkel és franciskánusokkal volt tele. A templomban embergõz, lombillat és asszonyi ruhák illata.

Végre hát megkezdõdött a nagymise.

Három nagy szakállú, vén püspök és négy Domonkos-rendi diakónus. Marcellusz is ott állt a fõoltár és a trónszék között, arannyal hímzett, fehér selyempluviáléban, karingben, fehér stólában. Minden oltáron égõ gyertyák lobogtak a meleg levegõben.

Az érsek a fõoltárnál mondta a misét, de az epistola után megszakította.

Föltették a fejére a püspöki süveget. Kezébe adták a pásztorbotot, és átlépkedtek Szent Erzsébetnek az oltárához. Ott már az oltárra volt készítve a négy fekete lepel, négy fekete fátyol, a négy mirtuszkoszorú, egy nagy olló és ezüsttálcán négy aranygyûrû. Az oltár lépcsõjét piros virágos szõnyeg takarta. Egy üres karosszék várakozott ott az érsekre.

Az érsek beleül a székbe, és végigsimítja a szakállát. Mell közepéig leng ritka szálas, õsz szakálla, mint a prófétáknak. Gyér, õsz haja pókháló szálaként csillog a nyaka körül. A nézése bágyadt, és a mozdulatai lassúak.

Marcellusz a klastrom vasajtaja felé fordul, és erõs, érdes hangon énekli:

- Jertek, okos szüzek! Fogjátok lámpástokat! A võlegény érkezik!

Minden szem az ajtó felé fordul. A hátul állók ágaskodnak. Egy anya a falnál fölemelte hétéves leánykáját, hogy legalább az lásson valamit.

A templomban halk morajlás. A kórus vasajtaja széttárul, s a négy leány vonul be fehérben: a szokott fehér kámzsában, fehér skapuláréban. Csak a fejükön leng a köznapi vélum helyett fehér selyemfátyol, menyasszonyi fátyol. Margitnak derékig érõ, hollószín haja átfeketéllik azon. Neki pápai engedelme volt arra, hogy a haját meghagyja. A királyné kérte ezt az elsõ fogadalom-tevéskor. Bizonyára már akkor gondolt arra a lehetõségre, hogy Margitot feleségül kérik. De különben is az volt a szokás Európa-szerte, hogy a fejedelmi nõk a klastromban a hajukat megtarthatták, ha akarták.

A másik három leányon rajta van a fátyol alatt a fehér vélum. A halicsi hercegleány még csak tizennégy éves, eleven szemû, fejjel kisebb Margitnál. A makonyai hercegleány hosszú nyakú, szõke, kék szemû leány, félénk tekintetû. Margitnál két évvel korosabb. Örzsike meg barna, mint az anyja, kis termetû, holló tekintetû szépség.

Mind a négy leány kezében viaszgyertya ég. Margit arca fehér, mint a ruhája; a szemét kissé lesütve, lassan lépeget befelé.

Mögötte két idõs apáca jelenik meg. Az egyik íves szemöldökû, meredek derekú, de zömök és telt tagú, a másik ösztövér, magas. A szokott apácapalást feketéllik rajtuk, és átlátszó fekete fátyol.

Olimpiádesz az íves szemöldökû. A másik: Katalin mesterasszony, a tudós apáca, Margit tanítómestere.

A másik három leány mögött is két-két vén apáca a kísérõ.

A templom közepére érnek.

Margit megáll, és sötét pillájú, szép szemét az érsekre nyitja.

Marcellusz eléjük lép, s a püspökhöz fordul. Szól ünnepien:

- Fõtisztelendõ atya! Az egyház kér, hogy e négy szüzet megáldd, megszenteld, Jézus urunknak eljegyezd.

A leányok letérdelnek.

- Méltók-e rá? - kérdezi az érsek.

- Bizony mondom, hogy amennyire a gyarló emberi megismerés terjed, méltóknak ítélem õket reá.

Az érsek a két püspökhöz fordul:

- Isten és megváltó Jézus urunk segítségével megáldjuk tehát e szüzeket, és megszenteljük õket, és eljegyezzük õket a mi urunknak, Jézusnak, Isten szent fiának.

És a leányok felé emelkedik az arca:

- Jertek! - énekli - jertek.

- Követünk - zendül az ének az apácák kórusán.

Csupa nõi hang, mintha felhõkbõl szállana alá.

A négy leány az érsekhez közeledik, és térdével a földet érinti.

- Jertek! - ismétli az érsek még magasabb éneklõ hangon.

- Követünk! - zúg ismét az ének.

Akkor már az oltárhoz érkeztek a kísérõ vén apácákkal együtt. Ott a négy leány letérdel az érsek elé.

- Jertek, leányim, hallgassatok engem - énekli az érsek -, Isten félelmét tanítom.

Az apácák kórusáról hangzik a válaszének:

- Követünk téged szívünk teljességével...

Az érsek a leányokhoz fordul, és hangos szóval kérdezi:

- Tehát azt akarjátok, hogy szent szüzességben éljetek e Földön?

- Azt - feleli a négy leány.

- És ígéritek, hogy megõrzitek a tisztaságtokat örökké?

- Ígérjük.

Az érsek mind a két kezét nyújtja Margitnak.

Margit Olimpiádesz kezébe adja a gyertyáját, s imádkozón összetett két kis kezét beleteszi az érsek kezébe.

- Deo gratias! - mondja az érsek az égre pillantva.

A királyné fehér keszkenõbe takarta az arcát. A király arcán is két könnycsepp gördült végig.

Az érsek a másik három leány kezét is egyenként vette a kezébe:

- Deo gratias.

Aztán folytatta magyarul:

- Tehát az az óhajtástok, hogy megáldjunk, megszenteljünk, Jézus urunknak eljegyezzünk benneteket?

- Az.

Az érsek fölkelt, s az oltár felé fordult. Megáldotta és megszentelte a négy fekete vélumot.

Az apácák a kóruson a mindenszentek litániáját énekelték. Mikor odáig jutottak: A meghalt híveknek adj uram örök nyugodalmat, az ének megszakadt.

Az érsek szeme a magasba fordult:

- Áldd meg uram Isten e négy szüzet, és méltasd õket a felszentelésre.

A kar felelt:

- Kérünk téged, hallgass meg minket!

Az érsek énekelt: Jöjj el, Szentlélek Isten.

A kar és a nép folytatta. A leányok letérdeltek.

Az érsek megszentelte a koszorút, és a fejére illesztette Margitnak, aztán a három másik leánynak. Megszentelte a gyûrûket, és a jobb kezük gyûrûsujjára vonta:

- Eljegyezlek ezennel Jézus Krisztusnak, Isten fiának, hogy néki hív szolgálóleánya légy, és mindörökre megkoronáztassál, az Atyának és Fiúnak és Szentlélek nevében. Ámen.

Az apácák kara magas zengéssel énekelte:

Jegyese vagyok az Úrnak,
Kinek angyalok szolgálnak,
Kinek szépségét nap és hold csodálja!

Margit térdre bocsátkozott az oltár elõtt.

Olimpiádesz egy mozdulattal megoldotta a haját.

A gazdag, fekete haj végighullámzott Margit vállán, s leomlott csaknem a bokájáig.

Az apácák kórusán tovább zengett az ének: A világ uralmát a föld minden pompáját megvetettem, a mi urunk Jézus Krisztus szeretetéért...

A priorissza Margitnak a nyakánál a haja alá tette bal kezét, s jobbjában megcsillant az olló...

Az elszörnyülködés morajlása zúgott át a templomon.

Margit egy percre behunyta a szemét. Aztán Szent Erzsébet képére nézett. Egy mozdulattal összemarkolta maga körül hajának selyemkévéjét, és a szemét az égnek emelve, üdvözült arccal tette az oltár vánkosára.

Az érsek fogta a fekete lepelt: hosszan elterjesztette.

A négy leány véniába terült az oltár szõnyegén.

Az érsek rájuk terítette a halotti lepelt.