Édes hallgatnunk
a fonómesékben, hogy az öreg király az élete vége felé odaadja az országa felét
a legderekabbik fiának.
A mesék
aztán el is hallgatnak ezzel.
Mert jobb
is azt nem tudni, hogy a derék fiúnak azontúl mindig azon forog az esze, hogyan
túrhatná ki az öreget a maga maradék országából.
Hogyan
lehetne?
Béla király
maga is olyan derék fiú volt fiatal korában. De neki már öregségében több esze
volt, mint az apjának, a csupa jóság jeruzsálemi Endrének: õ nem felezett,
hanem inkább elfoglalt egy másik országot a magáé mellett, Stájerországot, és
azt adta oda a fiának.
Bölcsen
volt ez kigondolva, megtéve is. István maga is megelégedett vele. De haj, hogy a sors megtréfálja olykor a legbölcsebb embert is! Arra nem
számított Béla, hogy az országot vissza is foglalhatják.
Istvánnak
nem maradt a Morva-mezei csata után, csak a sovány jövedelmû erdélyi hercegség,
meg egy üres cím: a kunok ura.
S akkor már
koronázott király volt õ is. Tartott udvari kancelláriust (Benedek szebeni
prépostot) - a feleségének is egy kancelláriust (Fülöp váci püspököt) -
udvarbírót (Baas volt a neve), tárnokmestereket (Kemény fia Lõrincet és Csete
fia Aladárt), lovászmestereket (Benedeket és Rátoldy Istvánt); tárnokmestert
(Istvánt); pohárnokmestert (Domonkost). Voltak ajtónállói, kardtartói,
testõrei, orvosai és mindenféle nagyméltóságú szolganépei.
Mindezek
aranyat ettek és ezüstöt ittak.
Hát még a
hadbajáró hívek, akik a zászlaja alatt vitézkedtek Bulgáriában, Stájerországban!
Úri kötelessége volt, hogy azokat is maga körül lássa, adományokkal gazdagítsa,
jövendõ uralkodására megtartsa.
Az ifjú
István várt valameddig, hogy az apja mit ád neki az alóla kirántott stájer
gyékény helyett. Béla királynak azonban ez idõben semmi reménysége sem volt
arra, hogy másik országot szerezhessen a fiának. A tatár felhõ ott sötétlett
szüntelenül az ország keleti egén. A cseh királlyal örült, hogy békében
élhetett. Halicsból nem dobhatta ki a vejét. Se Lengyelországból a másik vejét.
Se Bulgáriából a harmadik vejét. Hát csak várt.
István azonban
nem várhatott. Kérõ levelet íratott az apjának, hogy adjon neki illõ részt az
országból, mint a régi királyok szoktak
adni a fiaiknak.
Az öreg király
kedvetlenül olvasta a levelet. Eszébe jutott, hogy mikor neki is elfelezte az
apja az országot, s õt is ifjabb királynak nevezték, a nemesség egy része
õmellé pártolt. Aki pedig jobbra pártol, ellene van a balnak. Aki balra pártol,
ellene van a jobbnak. Aki az ifjú király mellé pártol, ellene van az öregnek.
Nagy étvágyú elégedetlenek minduntalan pártoltak által hol tõle az apjához, hol
az apjától õhozzá.
És õ csak nehezen
bírta õket zablán tartani. Benne erõs volt az erkölcsi érzés: nem ágaskodott az
apja ellen. De az õ fia nem olyan jámbor természetû; a menye is kun, s a többi
kun is szítja benne a tüzet.
Felelt a levélre:
Fiam, nem okosság az országot megosztani: várjunk idõre, alkalomra...
István nem így
vélekedett: megint írt, és immár követelõn. Jogokat hangoztatott. Õ király
immár, meg is van koronázva: az ország fele õt megilleti, visszatartani
jogtalanság.
Az öreg királyban
felforrott a vér:
- Mondjátok meg a
fiamnak, hogy ha a papoktól nem tanulta meg az Isten negyedik parancsolatát,
megtanítom én magam!
És a kardjára
csapott.
S elkövetkezett
az az Isten haragját kísértõ szörnyûség, hogy a fiú az apa ellen köszörülte a
kardot. Margit beavatása után alig egy hétre már dúltak, raboltak István hívei
a királyi jószágokon.
A megbúsult
király kardot kötött, és összehívta a hadát.
Õsz felé a két
sereg Pozsony táján szemben állott.
A királyné néma
kétségbeesésben töltötte a napokat. Büszke görög nõ volt: az ország
veszedelmének látása se bírhatta arra, hogy a megsértett apa mellõl
elmozduljon, s Istvánnak a történtek után azt mondja: fiam.
Még inkább
szenvedett Margit, aki István bátyját éppúgy szerette, mint az apját.
Éjszakánként, míg
a társai nyugodtak, imádkozott, sanyargatta magát.
Jancsi fráter egy
látogatásában hajat meresztõ híreket hallott róla:
- Ma reggel -
beszélte az anyja - tiszta kámzsát vett magára. Ahogy a mosásba vinném a régit,
látom, hogy a háta csupa egy vér. Mutatom Konok Benedikta szórornak, hát csak
sírva fakad.
- Miért sírsz? -
kérdezik tõle a többi szórorok is.
- Hát - aszongya
-, ne mondjátok senkinek: az történt az este, hogy kompletórium után, mikor a
többi feküdni tért, Margit visszatartott:
- Jer - aszongya
-, Jézus szerelmére kérlek!
S vezet be
a kapitulum-házba.
Mindjárt
gondoltam, hogy diszciplínát akar. Mondtam is neki, hogy mondok:
- Veresd
magad mással: nekem halálom az, ha valakit diszciplínáznom kell.
- De -
aszongya - Jézus szerelmére kérlek: cselekedd meg! Te vagy a legerõsebb
valamennyi között, és én ma erõs diszciplínát akarok.
Avval a
kezembe nyomja a hétágú, csomós végû szíjostort:
- Verj -
aszongya -, verj! Szenvedni akarok a bátyámért, az atyámért. Talán a mindenlátó
jó Isten reám néz, és megkönyörül az én szenvedésemért ezen a szerencsétlen
országon!
S leoldja a
csuhát, s belefog a zsoltárba. Kezdem verni.
- Jobban!
Jobban! - mondja közben.
És folytatja
a zsoltárt.
- Már három
zsoltárt elmondott, és tudjátok, hogy minden zsoltár száz csapás. Elfáradtam.
- Tovább!
Tovább! - mondja. - Erõsebben!
- Nem bírom
- fakadok sírva. - Kérlek, Margit, elég lesz.
- Csak verj -,
mondja.
S belekezd a
negyedik, bús zsoltárba, a misererébe. Akkor, hogy a holdfény besütött, látom,
hogy a hátán sötét foltok terjedeznek.
- Margit! -
mondom eliszonyodva - vérzel!
- Verj! -
aszongya - ne törõdj vele!
Akkor látom, hogy
az ostorszíjak végére sündisznóbõrt kötött.
Eldobtam az
ostort, és kifutottam a kapitulumból.
|