2

Azokban a napokban történt, hogy Jakab bevitt egy csomó teleírt ívet a könyvkötõ mûhelybe. Az apácák birtokainak és gazdasági épületeinek jegyzéke volt az. A budai lektor küldte, hogy Jancsi táblába kösse.

Jancsit azonban nem találta a mûhelyben, hát letette az iratnyalábot a munkaasztalra.

Ahogy az asztalra pillant, megakad a szeme egy lyukas tojáshéjon.

A tojáshéj tentafoltos. A zugban áll az asztal sarkán. Két kis fakéreg közé illesztve, hogy el ne dõljön.

Minek a tenta Jancsinak? Õrá nem bíznak soha írnivalót. A könyvekre Dezsõ fráter pingálja rá a betûket.

A lúdtoll is ott hever. Fölveszi.

Nézi. A tentamaradvány a lúdtoll belsejében szinte nedves.

Tehát Jancsi fráter írogat is!

Mért ír? Miket ír? Talán bizony kancellistaságra készül? Vagy könyvíró szeretne lenni?

Szétnéz az asztalon, de csak régi papirosok hosszú szeleteit látja, aminõkkel a könyvkötõk táblát ragasztanak. A mûhely sarkában halommal hevert mindig az olyan papiros. Csupa régi, elnyûtt könyvek, latin és magyar levelek különféle levéltárakból. Mind pergamen-papiros. Olyikról levirított a színes lapcifrázat.

Ahogy ott turkál a sok ó papirosban, a kezébe akad egy ujjnyi vastag csomó, tenyérnyi lapokra szabdalt és vékony fonállal átkötött papiros.

Belelapoz abba is.

Felötlik neki a friss írás.

Nézi a világosságnál: csupa törlés; megkezdett sorok, eltörlött sorok, közbeírások. Egy helyen csak, a lapocska közepén nagy betûkkel: Egy chalot leweley egy chalothos. (Egy halott levelei egy halotthoz.)

Nézi a következõ lapot: sûrû írás, törlés kevés benne. És kiaprózza belõle a következõket: (Mai írás szerint.)

Egy hajóst a tengeren zöld szigethez hajt a szél. A sziget olyan, mint egy vízen úszó, nagy virágkoszorú. Benne kócsagok. Nem kócsagok, szárnyon lebegõ fehér emberek.

Kettõ közülük a hajóra száll:

- Isten hozott! Az Örök-sziget vár rád! Hagyd el hajódat! Vesd vízbe minden kincsedet! Nálunk csak hírbõl ismerjük a gondot s a halált, mint ahogy nálatok csak hírbõl ismerik a boldogságot.

- Mindent elhagyok, mindent elvetek, csak egy képet viszek be magammal, azt is csak szívemben. Egy leány képe az, egy szent leányé, akit úgy rejtek szívemben, mint ó erdõ mélye a vén fa oldalán a Szent Szûz képét.

- Nem hozhatsz be a szívedben se semmit. Mert a bánatok világából jössz te, ahol még a gondolat is szenvedés. Innod adunk a felejtés vizébõl...

- Akkor hát inkább visszatérek. Az Örök-sziget minden szépsége és bája nem oly kedves nekem, mint az a kép, mint az én szép, édes bánatom...

Jakab fráter meredt szemmel nézett az írásra.

Friss írás. Legfeljebb kétnapos. Nem a lektor írta. Csak Jancsi írhatta.

S olvasta volna tovább is, de az udvaron ajtónyitás hallatszott.

Fülelt: ki az?

Csakhamar megértette, hogy Szikárdusz járja a cellákat. Halkan beszél is valakivel: az öreg Mihály fráterrel. Klastromi szokás, hogy havonként egyszer rendre vizsgálják a cellákat, kivált a fiatalokét.

Megnézik az ágyat, a kép mögét, a szobák sarkában a földet, szék ülõlapjának alját, ablakzugot, hogy találkozik-e valami regulába ütközõ dugomány.

Ritkán találnak valamit. Van úgy, hogy évek is elforognak anélkül, hogy valamit találnának. De azért minden hónapban megnézegetik a cellákat.

Mert az ördög nem alszik. Megtörténik, hogy egyik-másik elcsábult fráter pénzt rejt el vagy ennivalót vagy inget. A lelkek tisztaságára vigyázni jó!

Jakab letette az írást az asztalra, és visszatért a cellájába.

A két öreg fráter persze a könyvkötõ mûhelyt is átfitette. A fonállal átkötött iratcsomó a szemükbe ötlött. Szikárdusz nézi, lapozza. Neki is megfogja a szemét a nagybetûs egy sor.

Egy halott levelei...

Rányitja a szemét, s Mihály fráterre néz:

- Hm!

- Gyanús? Olvastasd el a lektorral.

- Hát csak vizsgáld tovább a mûhelyt.

S átment a lektor szobájába.

- Fráter, olvasd ezt az írást.

Dezsõ fráter a világosság felé tartotta a papirost. Mindjárt tudta, hogy nem azt a felét kell olvasnia, amelyiken a betûk a régiek.

Összevonta amúgy is összeálló szemöldökét, aztán az írásra sunyorított. Mindjárt látszott is az arcán a megbotránkozás.

- Olvasd hangosan - mondotta Szikárdusz.

Alkonyat száll a szigetre. A májusi szellõ felkél olykor, és sóhajtásként száll át a virágzó bodzabokron. A szellõ a föld sóhajtása.

Hát a földnek is van szíve?

Köhintett, és a lap sarkára nézett. Végiglevelezte az iratcsomót.

- Micsoda szamárságok! - mormogta.

Próbálta összerendezni a lapokat, hogy az írások kapcsolatait megtalálja, de vagy hiányzott belõlük, vagy nem is volt soha kerek egész.

- Olvasd már! - türelmetlenkedett Szikárdusz. És aggodalmasra vált az arca.

A lektor újból belekezdett az olvasásba:

Egy elsárgult falevelet sodor lábad elé a szél. Eltaposod? Vagy felveszed?

Az én szívem az a sárga falevél.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Él a klastromodon kívül egy ember, aki mindennap gondol reád tavasz óta! Emberi életének tavasza óta!

A te fehér arcod úgy fénylik szívében, mint a csillag képe a tónak vízében.

A tónak nem lehet semmi reménysége, hogy a csillag leszáll ezüst tükörére...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Miért írom le ezt papirosra? Nem tudom.

Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Ez az én írásom: szívem megáradt érzéseinek kiömlése.

A levél itt megszakadt. A következõ lapon megkezdett tisztázás volt, valami régi történelmi iratnak a másolása. De csak egynéhány sor készült el belõle:

Utshud deacnas emleechusetusch nraacha Urpad fenedelumnec czaladnarol, mel nrascocat as vtolsco pogham fupap schunwesc labanaban talaltanac es megeegetthenec es chunv tnveeteleewel...

Következtek ismét elhányt írások, amelyek láthatóképpen saját gondolatai voltak a fráternek:

Õ, Szûzanyám, te tudod, hogy lelkemet nem vonja el tõled földi nõnek képe! Nem földi nõ az, akire gondolok. Hiszen hozzád vezet!

Aztán egy sárga, szúrágta lap következett:

Mi az emberi élet ezen a földön? Mint a fa árnyéka a Dunának partján. Délelõtt virágos gyepre fordítja a nap; délután a sárra. Este elmúlik...

S következtek apró lapok, valami nagyobb lap szeletei:

(Ördöggel hogyha álmodok, rákiálthatom: Pusztulj innen! De hogy kiáltsam ezt rá egy angyalra?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ó, mily halvány vagy, egyetlenem! Képed olyan, mint a harmatos fehér rózsa...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nemcsak az elmének vannak gondolatai, a szívnek is.

Olyan vagy te a lánytársaid között, mint az ünnep a hétköznapok között.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az ember eljuthat messze tengerekre. Eljuthat a világ minden távolába. Talán még oda is, hova az égi nap aláereszkedik éjjeli nyugvásra.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Szomszédságomban élsz, te, velem egy lélek! Te lánnyá vált galamb! Te eleven álom! S elérhetetlen vagy!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Következett, amit már Jakab is olvasott. A lektor azon is végigbaktatott. Aztán Szikárduszra bámult.

- Hm! - mondotta Szikárdusz - tehát folytatja.

A lektor a homloka közepére emelte a szemöldökét:

- Az apáca. Emlékszem rá, hogy egy kapitulumon vádolta is magát vele.

- Ki lehet az az apáca? - kérdezte Szikárdusz.

- Azt nem a frátertõl való kérdeznünk - felelte a lektor. - Elõször is nyomozzátok ki, hogy levéltöredékek-e ezek az írások. Ha levéltöredékek, hány levelet írt? Ha levelet írt, elküldte-e azokat a leveleket? S ha elküldte, hogyan jutottak be?

- Mindjárt - mondotta prior - megnézzük: van-e az apácától válasz?

A lektor is fölkelt. Ment õ is Szikárdusszal a mûhelybe.

- Találtál valamit? - kérdezte Szikárdusz Mihálytól, aki a mestergerenda hézagaiba nyúlkált.

- Még eddig nem - felelte Mihály, poros ujjait a csuhájába törülve. - Gyere, lektor: neked vékonyabb az ujjad!

Jancsi a kertben dolgozott. Nem is sejtette, hogy micsoda veszedelem indul a fejére.

A földi vonzalmak efféle jelentkezése nem volt szokatlan a klastromban. Minden fráter elszenvedte húszéves kora tájt az emberi szív kánikuláját. Hiszen azért is függött a korbács mindenki cellájában, hogy azzal verje el a testi gondolatokat, ha másképp nem lehet. De épp abban az esztendõben hozták hírét egy németországi klastrom csúfságának, hogy ott egy fiatal szerzetes belevesztette a lelkét egy szintén fiatal apáca szépségébe. S egy este az apáca beleült az udvari kapu forgójába, és kifordította magát az utcára. Errõl a bûnös szökésrõl Európa minden klastromaiban röstelkedve beszéltek. A nép elvégre sosem értette meg, hogy a szerzetesek is emberek, s a klastromok mindenütt kincsükül õrzik a jóhírüket.

Hát azért rémült el Szikárdusz is a bûnös iratok fölfedezésekor. Ha a magyarországi klastromokban történik ilyesmi - ha nem is kapuforgón, mert hiszen itt kisebbekre szabták -, de hát akármi más formában is, ha történik ilyesmi, a két király lesz az elsõ, aki kiveszi a lányát.

A mûhelyben a két fráter nem talált egyebet, csak a nagy csomó régi papirost, amely arra való volt, hogy a könyvkötõ fráter belsõ ragasztásra alkalmazza.

Aztán megtudakozták az öreg György frátert, aki át-átkísérte Jancsit az anyja látogatására, hogy ki szokta az anyját bekísérni.

- Hol egyik, hol másik - felelte az öreg.

- Szokott-e beadni Jancsi valami írást az anyjának?

- Nem szokott a’.

- Nem nyújtotta ki a kezét valamelyik apáca búcsúzáskor?

- Nem.

- Sose adott be Jancsi fráter semmi írást?

- Nem. Vagyis igaz is, egyszer adott valami imádságot. Azt se láttam, hogy adta, csak hallottam, hogy ígérte.

- Kinek ígérte?

- Megálljunk csak, hagy gondókodok. Izének-e: Kalára szórornak.

A két fráter összenézett:

- Én is emlékszek rá - mondotta Szikárdusz. - Valami imádságot adott be egyszer, mikor misére mentünk.

A lektor bólogatott:

- Világos. Megnézted az írását?

- Bizony nem néztem. Úgysem tudtam volna írását elolvasni.

- Világos. Tehát Klára szóror az égi csillag és a harmatos fehér rózsa.

S gúnyosan pöfögve nevetett.

Szikárdusz azonban aggodalmasan rázta a fejét.

- Be kell mennünk a priorisszához.

A lektor fölemelte az ujját:

- Okos vigyázattal. Nehogy kiszálljon a híre a világba. Legjobb, ha a priorisszának se mondjuk meg az igazi okot.

- Hát?

- Csak azt kérjük, hogy adja ki azokat az imádságokat, amiket a szóror rejteget.

- Jó, jó. A szórornak se szóljunk: mire nézzük az írást.

S nagy nyugtalanul átcsoszogtak.

Hívatták a priorisszát. Csak annyit mondtak neki, hogy kis idõre szükségesek azok az imádságok, amelyeket Jancsi fráter Klára szórornak adott. Különös ok van arra, hogy a szóror se tudjon az imádság visszavételérõl.

A priorissza ugyancsak meregette a szemét, de a két fráter oly fagyos nyugalommal állt az ablaknál, hogy a priorissza nem mert kérdést vetni.

Várakozásra kérte a frátereket, s eltûnt.

Alig tíz perc múlván újra megjelent.

- Nem találtam nála semmi egyéb írást, csak vagy húsz levelet a szülõitõl. Azok, íme itt vannak.

És kíváncsi szemmel nézte, hogyan lapozgatja a lektor a leveleket.

- Az én engedelmemmel jutottak hozzá ezek a levelek - mondotta Szikárdusznak -, semmi sincs bennük olyan, amiért visszatartottam volna.

Szikárdusz hallgatott.

- Ezek valóban a szülõktõl erednek - mondotta végre a lektor. - Nekünk azok az imádságok kellenek, amiket az ifjabb János fráter írogatott és adott be. Neked, priorissza szóror, tudnod kell ezekrõl.

Olimpiádesz pislogott:

- Én csak egy imádságra emlékszem. Azt, igaz, hogy Klára szóror kérte, de Margitnak adta. Több imádságra nem emlékszem.

- Hát akkor kérd el Margittól. Mondd, hogy csak egy napra kérjük.

Az imádság csakhamar elõkerült. A lektor végigolvasta. A fejét rázta rá.

- Valami hiba van benne? - kérdezte Olimpiádesz aggodalmas kíváncsisággal.

- Még nem válaszolhatunk - felelte a lektor. - Tehát több írást nem adott be a fráter?

- Nem.

- És valamelyik szórorral nem szokott beszélgetni?

- Nem. Hogy gondolhattok ilyet? Az anyján kívül senkivel.

- De hiszen Klára szórorral is kellett beszélnie, mikor az imádságról beszéltek.

- No hát, hogy akkor egyszer imádságokról beszéltek... De többször soha az életben, csak akkor.

A lektor Szikárduszra bámult.

- Különös.

- Különös - mondotta Szikárdusz is.

Elbúcsúztak.

Kimentek. - A priorissza nem tud semmit - szólalt meg Szikárdusz az út közepén megállva.

- Nekem is bizonyos - felelte a lektor. - Valami titkos módon érintkezhettek.

- De hogyan?

- Tudhatom én? - vonta fel a vállát ingerülten a lektor. - Én nem leveleztem apácákkal sose!