A királyné siralmas szemmel, aggódva várta a
mindennapi követeket: hogyan fog összecsapni az apa és a fiú serege.
Esdeklõ
imádkozásaiban a szentség hírében meghalt boszniai püspökhöz is könyörgött:
- János püspök,
add vissza a fiamat!
És János püspök
azon az éjjel meg is jelent a királyné álmában. És szólott:
- A fiadat
visszaadjuk.
Reggel
megérkezett a követ, hogy István az utolsó pillanatban megborsódzott attól a
gondolattól, hogy az apja ellen von fegyvert: bízott embereket küldött az apja
táborába. És hát az apjának is jobban hajlott a szíve a békességre. Megbízottaik Pozsonyban foglalták írásba a
megegyezést.
A király a
hetvenkét vármegyébõl huszonkilencet átenged a fiának. A tiszatáji megyék azok.
S még rá Istvánnak népe marad a kun, és népe lesz a szász is. Királyi címmel és
hatalommal uralkodhatik rajtuk. Bármely nemes ember átköltözhetik egyik
királytól a másikhoz. Sem Béla nem zavarja ezért a jószágaikban, sem István.
Kétes ügyekben az esztergomi érsek ítél.
Ezt a békekötést
nagyjában megállapították a két király kancellárjai és vezérei. De az apa akkor
nem kívánt a fiára ránézni. Két hónap múltán találkoztak csak Poroszlón, dec.
1-én (1262-ben). És ott a fiú megtért lélekkel hajolt meg az apja elõtt. Mind a
ketten megesküdtek, hogy az egyezségen megállanak.
De az emberi szív
mindent elfelejthet, megbocsáthat, csak azt nem, ha a tulajdon gyermeke emel
reá kezet.
Béla király nem
bízott többé a fiában.
A fiú is érezte,
hogy nem nyeri többé vissza az apja szívét: sandán nézett az apja kezére.
A két király
környezete csak szította mind a kettõ szívében a bizalmatlanságot.
- A fiad csak
erõgyûjtésért kötött békét - mondották az apának -, kiszorít az országodból.
- Apád szeretete
elfordult tõled - fújták Istvánnak. - Mindent az öcsédnek szán.
A kettéosztott
ország szélein akkor is civakodtak egymással a nemesek. A cselédek elhajtották
egymás gulyáját, birkanyáját: a károsult rátört a szomszédjára.
Erõszakoskodtak, veszekedtek. A két király az ilyen peres ügyekben a maga
hívének kedvezett. Olykor a két király belsõ vitézei is segítettek hol egyik,
hol a másik részen a károsultnak a megtorlásában. Az ilyen jeleneteket aztán
mind a két király hatalma csorbításának látta. A püspökök azt tanácsolták az
öreg királynak, hogy a pápa követe elõtt erõsíttesse meg a megegyezést: István
esküdjön meg még egyszer.
Akkoriban
még a pápa a királyok királya volt. Maguk a királyok folyamodtak az ilyen ügyekben a szava súlyához.
Öt hónap múlván,
május 3-án, István hát még egyszer, még erõsebben megesküdött Szabolcsban, hogy
a békességet megtartja, s Béla király is három hónapra rá a pápa követe elõtt
megesküdött Zólyomban, hogy sem a fiát, sem a fia híveit nem háborgatja.
De a bizalmatlanság
nem szûnt meg. Az öreg király elméje azon dolgozott, hogy a feleségének a
jövõjét meg a kisebbik fia sorsát biztosítsa. A feleségének Pilis vármegyét és
Pozsega vármegyét ajándékozta azon színnel, hogy kárpótlásképpen adja a
háborúskodásban elveszett kincseiért. Béla hercegnek meg a Szlavóniával határos
megyéket adta. De feljebb is négy nagy várat: Sopront, Mosont, Pozsonyt,
Nyitrát, azon az okon, hogy ha ellenség támadna nyugat felõl az országra, Béla
herceg legjobban megvédheti.
- Látod! - fújták
a hívei Istvánnak.
Egy Óváry nevû,
dúsgazdag ember, Béla királynak a fõpohárnokmestere, hamis pénzt vert otthon
Mosonban, meg azonkívül a birtokos társait német fegyveresek segítségével háborgatta.
Béla király megharagudott rá: fegyvereseket küldött, elfoglalta a jószágait.
A gazember
Istvánhoz menekült, aki befogadta.
- Látod! - fújták
a hívei Bélának.
És mégis, hogy
István kegyelmet kért annak az Óvárynak, Béla király megadta neki.
Egy Miskóc Panyit
nevû erõszakoskodó, máskülönben vitéz ember valamikor Istvánnal harcolt
Bulgáriában. Az is, amikor fejére gyûltek a bajok, Béla országrészébõl
Istvánéba menekült. István elhitte neki, hogy azért üldözik, mert az õ híve.
Levelet adott neki, hogy az apja ítélete meg a bíróság ítélete semmis: ha amott
is õ lesz a király, minden birtokát visszaadja.
Éppígy belenyúlt
István egy egyházi birtokügybe is. A jászai konventnek perecsei birtokát
elvette, és más földet adott helyette. De azt a perecsei birtokot Béla király
adta a konventnek, mikor még egyedül országolt, s azért adta, hogy néhai
testvéréért, Kálmánért misézzenek. Hát akkor már Béla király ítélte semmisnek
az István cseréjét.
Így mérgesedett
el újra a régi kelevény. Mária királyné is meggyûlölte a fiát. Az öreg király
környezetével alattomoskodott, hogy az István udvarában élõ fõembereket az öreg
királyhoz csalják. Nagy adományok, nagy ígéretek mozgatták meg egyenként
Istvánnak a híveit. Nyílt titok volt, hogy István letörésén dolgoznak az
udvarban. Rossz fiú. Nem lesz nyugalma Magyarországnak, míg István a maga lábán
áll.
És következett
ismét a fegyverkezés.
De Béla nem
szállt többé hadba fia ellen, csak seregeket küldött.
Egyik seregét a
másik után verték meg István hívei. A harmadik sereg Dévánál csapott össze fia
seregével. Az is elvesztette a csatát. A negyedik a felvidékre rontott, és
egyre-másra foglalta el Istvánnak a várait. Mikorra azt is megverhette, a
feleségét, gyermekeit elfogták, és a túróci várba vitték.
Olyan felfordulás
volt az országban, mint mikor ellenség dúl benne.
Alig múlt el a
tél, már március elején az ország minden útján fegyveres lovascsapatok
szállingóztak Pest vármegye felé. Sátorszállító szekér ezerszám nyikorgott az
utakon. A nemesség nagyobb számmal vonult hadba, mint a tatárjáráskor.
Marcellusz ez
idõben Vasvárról tartott hazafelé Jancsival. Felkanyarodtak Esztergomnak.
Harmadik
esztendeje járták már együtt az országot. Budáról le Verõcéig, Verõcétõl
Segesvárig, Segesvártól Patakon át megint vissza Budára.
Esztergomba egy
márciusi, fagyos napon érkeztek meg. A Duna mentén már ezüstösödni kezdettek a
fûzfák. De még a tél fagya nyomta a földet. A vár alatt, a Szent György mezõn
nagy ölfahasáboknál fõztek-sütöttek az öreg király hadába vonulóknak.
Az utcákon is
mindenfelé füst és fegyvercsörgés. Némely ház elõtt csapra ütött hordókból itták
a bort a fegyveres nemesek. Danoltak, káromkodtak, nevettek, civakodtak.
A klastromban már
az asztalnál ültek a fráterek, mikor õk is megérkeztek. A prior a kapus
értesítésére fölkelt az asztaltól, és a fráterekkel együtt eléje sietett
Marcellusznak. Az volt a szokás, hogy a kapuban felsorakozva várják a
provinciálist, és ott nyújtják neki a szenteltvízhintõt.
Hát Marcellusz
meg is szentelte õket, aztán a priort megcsókolta.
Jancsi is
megölelkezett az ismerõs fráterekkel.
Aztán a két
vendég megmosakodott, s folytatták az ebédet a regula szerint való
csöndességben.
Ebéd végeztével
aztán Marcellusz elkérdezte: Mit tudnak Budáról? Bizony nem tudnak semmit. A
kolduló fráter találkozott ugyan a budai kerület kolduló fráterével, de az se
tudott sokat. A királyt az utóbbi hónapokban igen megtörte a gond. A királyné
is folyton sír. Az apácaleánya meg annyira gyötri magát, hogy emberi szó azt el
nem beszélheti.
Marcellusz a
fejét rázta. Aztán fölkelt, hogy rendre vizsgálja a házat. Elkérdezte: mint
élnek? Teljesítik‑e rendesen az officiumokat? Történt-e valami szokatlan
kihágás? Van-e valamiben hiányuk?
Míg ez a
hivatalos vizsgálat folyt, leküldötték Jancsit a mezõre egy másik fráterrel:
szerezzenek híreket a fegyveresektõl: Kik jönnek? Mennyi haddal? Külföldi
segítség van-e velük? Várnak-e? Honnan várnak? Mennyit várnak?
Bizony az
országos háború a klastrom csendes lakóit is izgatja. Napról napra mondták is
délutánonként a mindenszentek litániáját:
Belsõ országos békétlenségtõl - ments meg Uram
minket!
Jancsi lement hát
a vár alá, a Szent György mezejére. Tábornak beillõ sokaság zajgott ottan.
Kelevézek villogtak, süvegboglárok és forgók csillogtak a gomolygó porban. Az
emberi lármát túlrikoltotta olykor a kürtök szava. Sokan a sátorukat is
felállították. A budai vásár gyönge méhes-döngés ahhoz képest, ami ott volt. A
nyüzsgõ fegyveresek közt kalácsárus asszonyok kiabálták:
- Ma sült, puha kalács! Ma sült!
Másutt ismét nagy
halom cipó illatozott a gyepre terített ponyván. Szalonnás sátor is állt
mellette. Böjt ideje volt pedig. De háborús idõben nincs böjt. A cibereleves
meg a hal nem neveli az erõt.
Ismét másutt
kulacsot árultak, nagy halmokban; cifra fakulacsot vagy hólyaggal bevontat vagy
bõröset, tarka szironnyal ékesítettet.
Ismét másutt
fegyverárus izmael kalmárok kiáltoztak:
- Fegyvert! Fegyvert vegyenek!
Egy gólya-lábú,
turbános izmaelita gyönyörû tõröket árult, csillogó új tõröket. Egy fûzfa alatt
állt. A tõrök két nagy fekete deszkába voltak beleszurkálva nagyság szerint
való rendekben. Sokan csoportosultak oda, és válogattak, alkudoztak. Német
kalmárok meg sátorban árulták a sisakot, fegyverderekat, páncélt, kürtöt. Külön
árultak a magyar és a böszörmény kardmívesek, a stájer dárdások, legszélrül a
szintén magyar és izmael íjgyártók és tegzesek.
Mindeniknél nagy
csoport érdeklõdõ vizsgálta az ékes portékát. A sisakokat a fejükre próbálták.
A kardokat kõhöz pengették. A fegyverderekat dárdával kongatták, emelgették,
hogy könnyû-e. Az íjgyártóknál meg el is lõttek egy-egy nyilat a Duna tükre
fölött, s gyönyörködve nézték, mennyire száll.
Közben jó
pecsenyeillatot hordozott a tavaszi szellõ. Öles vasnyársakon sült az ökörhús,
disznóhús. Egy denárért akkorát kanyarított belõle az árus, hogy ketten is jól
belakozhattak belõle.
Jancsi keresõ
szemmel nézte, találna-e az úri fegyveresek között olyat, aki vagy világi
testvér, vagy a szerzetnek másképpen barátja, vagy valami jóképû ember, akivel
beszélgetésbe bocsátkozhatna.
Közben egy nevetõ
csoporton állott meg a szeme. Valaki beszélt recsegõ nagy hangon, de hogy ki,
nem lehetett látni, olyan sûrû volt a csoportosulás ottan.
Megállnak õk is a
hallgatóság mögött, és nyújtogatják a nyakukat. Fülelnek.
- Hát igaz, hogy
leszúrt - folytatja a beszélõ -, de ahogy leomlott a lovam, elkaptam a
bolgárnak a lábát bokán. Megragadtam a másik kezemmel is. A lova kifutott
alóla, én meg egyet csavartam a fejem fölött, úgy sújtottam egy bükkfához, hogy
a páncélderék összelapult a derekán. Mit röhögtök, ebadta? Kérdezzétek meg
Türje fia Sándort. Ott feküdt mellettem lábatörötten a lova alatt. Még engem
kért, hogy aszongya:
- Ugyan húzd le
rólam ezt a döglött lovat.
Hát megfogtam a
lónak a hevederjét, aztán felemeltem.
- No - mondok -,
húzd ki a lábad!
Aszongya nem
bírom, el van törve.
Bizony el kellett
a nagy döglött lovat odább cepelnem, hogy segítsek rajta.
Jancsinak ösmerõs
volt ez a hang. Ahogy a hallgatóság röhögésére rés nyílt a süvegek között,
bepillantott. Hát egy cincérbajuszú, õsz vitézt lát. A fején nyalkán
félrecsapott, új sisak, s a sisak csúcsán három hosszú darutoll.
- Bajcsy vitéz! -
kiáltott megörvendezve.
De a kiáltása
elhangzott a nevetõ lármában meg egy kürt üvöltésében, amely ott szólalt meg. Egy piros arcú, szõke nemes próbálgatta az
új kürtjét nagy kedvvel.
Jancsi aztán
mindjárt arra is gondolt, hogy Bajcsy ugyan mond hírt akár egy zsákkal, de
abban nincs köszönet.
- Gyerünk odább -
intett a társának elmosolyodva.
S hallgatództak
jobbra-balra. Helyenként el-elkapott a fülük egy-egy mondást, amely érdekes
hadihírnek látszott. Tehát az öreg király nem vezeti a seregét, hanem a mácsai
Béla hercegre bízza. Az a Béla herceg nem a király Bélája, hanem a legöregebb
leányáé, Annáé. A boldogult Ratiszlávot nevezte apjának, aki legutóbb bolgár
cár volt, azelõtt meg halicsi fejedelem.
Másutt azt
beszélték, hogy a mácsai herceg csak cégér lesz, hiszen csak tizennyolc
esztendõs még. Az igazi vezér a Henrik nádor lesz, meg vele a két fia, Iván és
Miklós. A hadból semmiképpen nem marad el a vitéz barsi ispán, Prájszel
Henrik, sem a rettenetes erejû Ákos Ernye, sem a pokol tüzén is átverekedõ
Kemény fia Lõrinc.
Ismét más
csoportban hírt adtak arról, hogy István azért vonul Erdélybõl Felsõ-Magyarországon
át, hogy a nemeseket útközben összeszedje. István maga vezérli a hadát. Vele
lesz a híres Miskóc Panyit meg Iván fia András, aki mindig elsõ lándzsa, nem fél az ördögtõl se. Más híres vitézek is lesznek
ottan: a szabolcsi ispán, Dorog fia Sándor; aztán a gömöri ispán, Illés fia
Kácsik Péter; aztán Sándor fia Sándor, Básztej Rénold, Pócs Tivadar, valamikor
mind az öreg király oroszlánjai.
Csák Pétert is
emlegették, hogy nem halt meg a legutóbbi harcban, csak súlyosan megsebesült.
Az is fölkelt: betegen is ott akar lenni a harcban.
Mindezt egy
élemedett korú, bagoly-képû, komoly vitéz beszélte, aki minden öt percben egyet
húzott felfelé a nadrágján, s megvetõen pillantott a fejüket rázóra.
Rendületlen híve maradt Béla királynak, noha a felvidéken lakott, s csak azért
került Esztergomnak, hogy a vejét magával vigye a Csallóközbõl.
Az volt a
különös, hogy többet beszéltek Istvánnak a hadáról, mint a magukéról.
De azért bíztak
magukban.
- Nem engedi azt
az Isten, hogy a fiú gyõzzön az apján! - mondogatták.
- Eh! - felelte
egy kurta nyakú nemes a levegõbe csapva - a kölyökoroszlán nem bír az öreggel.
A mindentudó
vitéz felemelte az ujját.
- Meglássátok,
nem ér hosszú életet ezen a földön.
Egy hegyes süvegû
zsidó kalmár lépett közéjük, és sebgyógyító íreket kínált. Nagyobb kelete volt
egy kengyelárus izmaelita portékájának. Szép aranyozott kengyeleket is árult.
- Igen olcsó!
Khérem, igen olcsó!
Akkoriban sok
izmaelita és sok böszörmény kódorgott .Magyarországon. Az izmaeliták mohamedánusok
voltak, bolgárföldiek vagy perzsák. A böszörmények meg besszarábiai
fegyverkereskedõk. Úgy jártak hozzánk, mint most a bosnyákok. Az övük is úgy
körül volt tûzködve tõrrel. Fehér és sárga turbánt viseltek, s bõ bugyogót,
szûk dolmányt. A fegyvereik kapósak voltak.
Egy öreg nyárfa
alatt, tízakós hordónál sokan töltöttek kulacsot. Jancsinak a szeme megakadt
egy félrecsapott farkasbõr süvegû, vállas-erõs nemesen, aki rézkupából ivott,
éppen a borárus hordajánál.
Megrántotta a
társa karját:
- Gyere csak...
A szomjas nemes
fenékig hajtotta a kupát, s jóízût nyögött utána. Egy tizennégy éves forma,
szeplõs-veres fiú állt mellette. Az is piros süvegû, vékony oldalán gyöngyház
nyelû tõr.
- Iszol-e te is?
- kérdezte vígan.
Abban a
tekintetében meglátta Jancsit. Meghökkent. De a következõ pillanatban már víg
rikkanással nyújtotta neki a kezét, s meg is ölelte:
- Jancsikám!
Jancsikám!
Ábris volt.
Szakálla, bajusza torzas-borzas, mint a régi kefe. Az oldalán tenyérnyi széles
kard. A mentéjén nagy karneolgombok. Meghízott, szinte tokát is eresztett. De
öregebbnek látszott, mint barát korában. Szakálla, bajusza erõsen õsz volt,
csak tél-túl vereses, és a szemöldöke is mintha megnõtt volna: csak úgy
pislogott alóla, mint nyúl a szénaboglya alól.
- Örülök, hogy
látlak - nyájaskodott borszagot lehelve. - Hogy vagytok? Él-e még az öreg
Szikárdusz? Nézd a fiamat. Kölyök, csókolj kezet a frátereknek! Mit szóltok rá?
Ugye, mekkora szép kölyök? Még csak tizennégy esztendõs, de már elbír egy
gabonás zsákot. Jön velem a hadba. Az öreg királynak bizonyosan megáll rajta a
szeme, s megkérdi tõle: Hát te ki fia vagy? Mi neved? Mit felelsz, kölyök?
- Ábrahám fia
Ábrahám - felelte a gyerek a bokáját összecsapva, s kissé elvörösödve -, a
Csete nemzetségbûl.
- Hát hogy
vagytok? - folytatta Ábris a kérdéseit. - Szidtatok, ugye, engem?
- Nem - felelte
Jancsi. - Egy rossz szót se szóltunk. Hiszen tudod, hogy nem szabad.
- Nem szabad, nem
szabad, de azért bizony úgy magatok között... csak valld meg: legyintgettetek.
- Mondom, hogy
nem. Csupán csak azt neheztelték, hogy búcsúzatlanul távoztál.
- No hát azt
gondoltam. Fel is mentem volna én illendõképpen, megmondtam volna a szándékomat.
Százszor is megmozdultam, hogy... De mindig az volt elõttem, hogy
elszörnyûködnek, sokat beszélnek, meggondolást ajánlanak legalább három napot;
addig aztán mind a fülemet fújja, még Marcelluszt is rám küldik. Aztán hát tik
arról talán nem is tudtok, hogy a misén ott ült az asszony akkor. A fiammal.
Úgy ültek, hogy meg kellett õket látnom. És hát a fiamat egyszerre megösmertem.
Jancsi a szemébe
nézett:
- Nem bántad meg?
Ábris vállat
vont:
- Hogy bántam
volna meg. Ez az élet az igazi! Öröm és bánat váltakozik az égen is. Látnád,
milyen gazdaságom van! Mennyi lovam, ökröm! Borom három pincével!
- És a lelki
csöndesség?
Ábris kedvetlenül
legyintett.
- Klastromi
frázisok. Isten mindenütt jelen vagyon, nemcsak a klastromban. Ha imádkozásra
gondolok, imádkozhatok én akár a kazal tetején is. Aztán hát nézzed: tehettem-e
másképp? Hogy nõ fel a fiú apa nélkül? Hiszen az anyák kezébõl mindig romlottan
kerül ki a világba a fiú. Ha egészséges, gazkópévá válik, ha pedig beteges,
hitvány pulyává. Az anyák csak a lányukat nevelhetik, a fiúkat nem.
Legyintett, s
mosolygott.
- Furcsa volt
eleinte: éjfélkor néha felugrottam, és a vállamhoz nyúltam, hogy a fejemre
rántom a csuklyát. De hát igyatok velem egy kortyot.
- Nem, hagyjad...
- Ugye, mégiscsak
megvetsz engem? A többi is. Eltévedt
birka a nevem odabenn, meg más efféle.
- No hát akkor
iszunk veled, Ábris, de csak egy kortyot.
- Hé, csaplár! -
kiáltotta Ábris vidáman.
Egy szétnézõen
kancsal vitéz vált ki a csoportból, és hozzájuk ballagott. Az arca vörös volt
és álmos. Kajla bajusza még csapzott volt a bortól. A kezében egy új fekete
íjat tartott. Mutatta Ábrisnak:
- Nyolc denáron
vettem.
S a két fráterre
is nézett.
- A sógorom -
mondta Ábris. - Ez meg itt két jó társam az elmúlt idõbõl.
A sógor
kelletlenül nyújtott kezet a két fráternek, s gyanakvón nézett rájuk:
- Hiába
csalogatjátok vissza - mondotta tréfásan -, már helyén az esze. Inkább gyertek
tik is. Istenuccse adunk egy rend fegyvert. Adunk, ugye, Ábris.
- Szívesen
- felelte Ábris -, lovat is adok. Úgy felszerellek ruhával, fegyverrel... de
vadbarát ez, vad, mint én voltam.
A részeg
sógor barátságosan rázogatta Jancsinak a vállát.
- Te
fráter! Ha jeleskedtek a csatában, földet ád a király.
Jancsi
elmosolyodva rázta a fejét.
- A földet
elveszi a halál - felelte csöndesen.
|