Marcellusz még
aznap indult volna. Sok mindent szándékolt, hogy végez még a tavasz elején.
Mert arra az évre nagygyûlést hívott össze a Rend Montpellier-be,
Franciaországba. Európa minden provinciális priorát összeszólította oda a Rend
nagymestere.
A fráterek
azonban lebeszélték a szándékáról: nem jó ilyen zavaros idõben tovább
mozdulnia. A harc Buda és Pest táján lesz valahol, s mérföldekre kiterjed:
hátha beleviszi a szekér az ütközet közepébe?
Marcellusz
engedett. A keserûség õt is emésztette, hogy István úgy erõszakoskodik az apja
ellen. A csatának különben is
meg kell húsvét elõtt történnie. Április 5-én volt abban az évben (1265-ben) a
húsvét.
Hát ott töltötték
a nagyböjtöt.
De még a
nagyhétbe se jutottak bele, egy napon nagy visszatérõ csapat jelent meg a vár
alatt. Bekötött fejû és felkötött karú emberek, kedvetlenek, mérgesen
káromkodók. Még a lovuk is vagy sántított vagy vérzett.
Az öreg király
elvesztette a csatát.
Isaszegnél
ütközött össze a két magyar sereg, oly nagy had, hogy a tatárokat a saját
országukban meg lehetett volna vele verni. De nem: a magyar a magyart irtotta.
A csata elsõ
felén az öreg királynak látszott pártján a szerencse. A pokoli emberforgatagban
egy ördögileg feldühödött vitéz majdnem Istvánt is leszúrta. Csak annyit
hibázott a dárda, hogy az István hasa helyett a nyeregfába döfött, s
beletörött. István maga leszúrta az ismeretlen vitézt. Arra megfordult a szerencse.
A vitéz Prájszel Henrik, az egyik hadtest vezére, lefordult a lováról a
gomolyodásban, s a lovak összetaposták. Henrik nádor foglyul esett, az
idõsebbik fia is vele. Az öreg király lovasai ki akarták szabadítani. Eget
lázító öldöklés következett. Annyian estek el, hogy talán a mohi csatában se
többen.
István véres
karddal akkor Budának fordult. Vele a diadaltól ittas, ordítozó had. Nem volt
többé földi hatalom, amely az öreg királyt védje!
Megvédte az Ég.
Mikor a pesti
kapuhoz érkeztek, templomi zászlók között, miseruhákba öltözött papi csoport
vonult szembe a gyõzõvel. A vitézek lármája elhallgatott. A süvegüket levették,
s utat nyitottak a templom embereinek.
- István király!
- kiáltották azok. - István királynak jövünk eléje.
A király
csakhamar odaérkezett. Az aranycirádás acélsisak még a fején. Izzadt és poros.
Fehér lovának a szügye piros a vértõl.
Fülöp esztergomi
érsek püspöki ornátusban magasra emelte az apostoli ezüstkeresztet:
- Állj meg,
Abszolon! Ne kísértsd tovább az Istent!
István megrendült.
Egy percig tétován állt. Aztán keresztet vetett magára, s megfordította a
lovát.
Másnap
megjelentek a küldöttei az öreg királynál. Jelentették, hogy Istvánnak nem az
volt a szándéka, hogy az apja országát elvegye, csak a feleségét és a
gyermekeit kívánja vissza, s korlátlan úr akar maradni a maga országa részében.
Marcellusz
virágvasárnapján már Budán volt.
Ott értesültek,
hogy a békességlevelet elküldték megerõsítésre az új pápának, IV. Kelemennek.
(Az öreg pápa, IV. Orbán az õsz végén meghalt.)
István találkozót
is kért az apjától. Mentegetõdzött, hogy nem az apja ellen harcolt, hanem a
tanácsosai ellen, akik mindig ellene szítják az apja haragját.
Az öreg király
bús szemmel hallgatta. A fia kívánságára csak a fejét rázta:
- Nem óhajtom
többé látni. Soha! Soha!
Az öreg királyné
is ott állt pergamen színû, fonnyadt arccal.
- Nekünk már nem
fiunk. Ellenséget hordoztam a szívem alatt, ellenséget szültem. Ne azon
gondolkozzék, hogy velünk hogy találkozik, hanem hogy a mennybéli Istennel hogy
találkozik, amikor majd számol a földi életérõl!
Az öreg királyi
pár mellett ott állt egy kövér, fehér arcú és mély fekete szemû asszony, Anna
is, a három év óta özvegy, legidõsebb királyleány. Ratiszláv bolgár cár
özvegye. Az még keményebben válaszolt:
- Amit István a
szüleimmel cselekedett, gonosz cselekedet volt! Elvetemült emberek sem tesznek olyat, Én is
megtagadom õt.
Akkor István
átment fegyveres kíséret nélkül, csupán egyedül a szigeti klastromba.
És Margitnak
könyörgött, hogy lágyítsa meg a szülei szívét. Õ nem a szülei ellen tört, õ a
jogait védte, meg a családját. Ha a szülei meg nem bocsátanak neki, az udvari
nép tovább is fújja majd a kígyókövet, és hiába minden türelem, ismét
elmérgesedik az ügy, s neki kötelessége megvédeni a családját és a híveit.
Margit Jordánuszt
küldötte a szülõihez és Timóteusz frátert, hogy sürgõsen kíván beszélni velük:
de mind a ketten jöjjenek át.
Az öreg szülõk
megjelentek.
István
félrevonult a társalgószobába. (Böjtben nem fogadnak látogatót az apácák, hát
egyedül lehetett ottan.) Bent a királyteremben Margit a mindent megbocsátó
Krisztust emlegetve esdekelt a szülõknek, hogy lágyuljon meg a szívük István
iránt.
De órahosszáig
eltartott, míg végre egy apáca megjelent a vasablaknál, és szólt Istvánnak,
hogy bemehet. István leoldta a kardját. Letette a társalgószoba padjára.
Könnyes szemmel megalázkodottan lépett be a királyterembe. De amikor az apjára
pillantott, s meglátta, mily keserûség sötétlik a szemében, s öreg arca mily
halvány a bánattól, nem bírt egy szót se szólani. Várta, hogy az apja szól
elõbb.
Az anyja Annával
elfordultan állt. Mind a kettõjük arca hideg volt és megvetõ.
- Atyánk
megbocsát - szólalt meg tikkadozó mellel Margit. - Nyújts hát neki kezet,
atyám! Krisztus szerelmére kérlek, ne tagadd meg a fiadat!
És egyik kezével
megfogta az öregúr kezét, a másikkal a fiú kezét. Egybetette a két kezet.
- Megbocsátok -
rebegte az öreg király.
Arcában,
hangjában azonban benne volt: De feledni
nem feledhetek.
Míg ez a nehéz
megbékülés történt, az anya meg a leánya a hátsó ajtón elhagyta a termet. Õk
ketten nem bocsátottak meg. Soha többé az életben nem is beszéltek Istvánnal.
A következõ napon
a templomban, Margit jelenlétében az oltárnál, Fülöp érsek elõtt esküdött meg a
fiú az evangéliumra, miközben egy kis feszületre tette a kezét. A feszület
Krisztus igazi keresztfájából volt faragva. Hát úgy esküdött meg a fiú, hogy
többé az apja ellen fegyvert nem fog. Viszont az apa szintén esküvel ígérte,
hogy bármi olyan ügy fordul elõ, amely haragítaná, közösen választott bíróság
ítéletére bocsátja; egymás alattvalóira adót nem vetnek; várépítésre õket nem
kényszerítik; reájuk nem szállnak; a futott nemeseket egymás országába be nem
fogadják.
Mindez már
megtörtént, mikor Marcellusz hazaérkezett.
Az öreg
provinciálisnak elsõ gondja volt, hogy a szigeti klastromot meglátogassa. Azért
is, hogy Montpellierbe sietett, azért is, mert büszkesége is volt az a
klastrom, amelyben koronás fejû emberek leányai imádták Szent Domonkos
öltözetében Istent.
Nagyszerdán
mentek le.
A prior - azon az
évben ismét Szikárdusz - elmondta, amik a szigeten történtek. Elmondta azt is,
hogy kik haltak meg az apácák közül.
Meghalt a többi
közt Klára szóror is.
Marcellusz
ránézett Jancsira. Jancsi ránézett Marcelluszra. (Miért néz rám az öreg olyan
különösen?)
Marcellusz a
priorhoz fordult:
- Van-e
kertésztek?
Bizony nem volt
azóta, hogy Jancsi távozott, csak épp ahogy értették, maguk kontárkodtak benne.
- No, hát akkor
itt maradhatsz - mondotta Jancsinak Marcellusz.
|