Jancsinak az elsõ
kérése az volt, hogy az anyját
meglátogathassa. Nem a társalgóban, csak éppen a nagykapunál szólna be, és csak
annyit, hogy: Itt vagyok, anyám!
- Eredj be a
lektorral délután - felelte a prior.
Margit kérette,
hogy olvasson neki passiót.
Ez a felelet
nagyobb öröm volt a fráternek, hogysem a prior vélhette.
A lektor
többnyire a kapitulum-házban olvas az apácáknak. Margittal egy födél alatt
tölthet hát egy órát. Talán kérdezni is kérdezi Margit, hogy hol járt? Talán
újra kér tõle imádságot. Ír, szívesen ír neki sokat, sokat! S nem olyan maga
koholtat, mint azt elsõ ízben cselekedte!
Az örömtõl szinte
kábultan sietett Jakab fráterhez, aki már várta õt. A harag rég elmúlt
szívébõl. Késõbb, hogy nyugodtan fontolgathatta a történteket, helyesnek érezte
Jakabnak a magaviseletét. Nem ismerhette az ügyet: nem vétkezett, csak
jóakaratúlag tévedett.
Jakab testvéri
örvendezéssel borult a nyakába, és kérdést kérdésre halmozott, hogy hol mit
látott? Hogy élnek más klastromokban? Jobb-e a szigeten, mint másutt?
- Jobb, jobb! -
felelte Jancsi. - Más klastromok nagyobbak, népesebbek, de csak ez az egy hely
az, ahol csöndesség és békesség tanyáz.
Csodálkozva
látta, hogy Jakab asztala tele van iratokkal és nagy folió könyvekkel. Padlója
éppoly tentafröccsös, mint a várban az író fráteré.
- Miket írsz te?
Csak nem vagy tán író?
- De nagyon is -
felelte büszkén Jakab, és fitos orrát magasra vetette -, mióta te elmentél, úgy
beletanultam én az írásba, hogy... - Valami nagy hasonlatot akart mondani, de
semmi hasonlítást nem talált elég nagynak az írósága kifejezésére.
- Hát aztán miket
írsz te?
- Miket? Hát
gazdasági könyveket, az apácák gazdaságainak a jegyzéseit írom. Énhozzám hoznak
minden ügyet. Én tisztázom le az adományleveleket. Sok-sok adománnyal
gyarapszik az apáca-klastrom vagyona! Az esztergomi érsek is adott egy szõlõt a
Csolnak-hegy aljában. És mindenki, akinek beveszik a leányát apácának, nagy
birtokot ad vele.
- Szegény apácák
- mosolygott Jancsi -, sose látnak abból egy röget se.
- Elég az, hogy a
jövedelem befolyik.
És szapora
nyelvvel mondotta el, mennyi a jövedelem, és hogy honnan mit kaptak. Olyan
elégültséggel beszélt, mintha a saját birtokairól beszélne.
- Bezony -
mondotta - oly gazdag ez a klastrom, hogy ezer meg ezer esztendõ elmúlhatik, de
ezt a klastromot minden idõ itt látja majd változatlanul.
Nóna után a
lektor gondosan lekeféltette a kápáját, csuháját. Jancsi is gondosan körülkefélkedett.
A kezét háromszor
is megmosta, és nyugtalanul kérdezte Jakabot:
- Nincs valami
szenny az arcomon?
Mert tükör bizony
nem volt a klastromban.
Aztán áldást
kértek a lektorral a priortól, és átmentek.
A tavasz már
erõsen bontakozott. Nagy sárga fürtökben virágzott a fûzfa. A fûben is sárgult
már a pitypang. A napfényes magasban kiterjesztett szárnnyal kóválygott egy
gólya.
- Minden héten
áthívatott a böjtben - szólalt meg az úton Dezsõ lektor. - Szereti a szent
olvasmányokat. Meglátod, milyen lélekbõl hallgatja.
Aztán néhány
lépésre megint megszólalt:
- A télen
egyszer a királyné is bent járt. Épp akkor jött, mikor olvastam. Nem engedte,
hogy félbehagyjam. A szentek életébõl olvastam nekik. Õ is sírt. Aztán olvasás után azt mondja:
- Sohase
hallottam ilyen szép olvasást.
Azt mondta. Azt
is mondta, hogy aszongya: Nagy tudományú ember vagy te, fráter! Miképp háláljam
meg, hogy a leányomnak olvasol?
Pénzt nyújtott.
De én csak elmosolyodtam.
- Nagyméltóságú
királyné asszonyom - feleltem -, nem tudod-e, hogy a magunkfajta szerzetes nem
ismeri a pénzt?
- Igaz, igaz -
szólt hálás szemmel a királyné. - Hát akkor más ajándékot küldök majd neked.
Arra is csak
meghajoltam:
- Nagyméltóságú
királyné asszonyom, szerzetesnek nem szabad semmi értéket tartogatnia. Mink
csak égi értékeket ismerünk.
Mit szólsz erre!
Mégiscsak nagyurak vagyunk mink, ugye! Egy királyné, aki nem tud fizetni! Egy
kolduló barát, aki megajándékoz egy királynét! Mi? És ne legyünk büszkék? Igaz,
hogy aztán a királyné a szerzetnek küldött öt font ezüstmárkát, de nekem
személyemben mégiscsak adósom maradt.
Az ajtóhoz értek.
Nyitva volt. Bent a folyosórácsnál csöngettek. A kapus apáca megjelent, és
pislogva nézett rájuk.
- Fráterek -
mondotta a rácsvasba fogódzkodva -, tudom, hogy Margit kértére jöttetek. De
alszik. Az éjjel matutinumig fenn imádkozott, utána meg az ágya elõtt folytatta
az imádkozást mind kakasszóig. Reggel ismét felkelt a primára. Délelõtt a
kórházban dolgozott. Hét beteget fürösztött és nyírt meg. Ebéd után elaludt. A
priorissza azt mondta, hogy ne zavarjuk fel, mert igen gyenge.
- Akkor tán
holnapra hagyjuk... - vélekedett a lektor.
- Nem, nem! Igen
sajolná, hogy elaludt. Hanem ha várnátok kissé...
És Jancsira
nézett:
- Hiszen te,
János fráter, úgyis szívesen beszélgetsz anyáddal. Megkérem a
fejedelemasszonyt, és ideküldöm. Addig bizonyára felébred Margit szóror. Azt
mondjuk majd neki, hogy éppen most érkeztetek. Vagy ha éppen aludna, vesperás
elõtt egy órával felköltjük.
A két fráter
helyeslõen bólintott. Betértek a társalgóba. Ott nem volt senki. Nagyböjtben a
klastrom nem fogad látogatókat.
A lektor leült a
sarokba és morgott:
- Nem értem, hogy
engedhetik meg! Mindennek van határa. Az imádkozásnak is.
Jancsi
körülnézett a tágas szobácskában. Nem volt ott semmi néznivaló, de oly rég nem
járt ott. A lóca köröskörül a fal mellett fényes volt már a látogatók
ruhájától. A padló is meg volt kopva a vasablak elõtt. A feszületet sötétkék
fátyol takarta.
- A betegekkel
foglalkozik - dohogott tovább a lektor. - Ha valami csúnya beteg van, akitõl
mindenki elfut, õ vállalja. Tavaly egy himlõs volt köztük, cseléd pedig... Hogy
lehet ilyet megengedni! Maga a cseléd is könyörgött: - Az Isten szerelmére,
menj el tõlem! Ragadós a baj!!!
Jancsi fráter
összerázkódott.
A lektor hümmentett.
- Azt felelte
neki: Volnék én a te bajodban, ugye, ápolnál engem! A többi apáca közel se mert
menni a betegházhoz. De még Margittól is futottak.
- Szörnyûség! -
hüledezett Jancsi fráter.
A lektor vállat
vont.
- Hiszen szép,
szép az irgalmasság, de mégis különbség vagyon ember és ember között is. A
babot is megválogatjuk. Mi történik, ha a király lányára átragad a nyavalya?
Csoda, hogy át nem ragadt!
- Szörnyûség!
- Mértéktelenség!
Igaz, hogy jó szívnek a jele. Õ mindig a szenvedõkkel van, mindig! Ha valamelyik apácát gyászhír éri, õ
vigasztalja legjobban. A minap egy Erzsébet, Adorján Erzsébet nevû apácának a
húga halt meg. És szegény hát
persze nagyon sírt. Margit megölelte, és vele sírt. És azt mondta: Ó, bár velem
történt volna ez, és a te húgod maradt volna életben! Pedig nem is ismerte.
- Milyen jó
lélek! - rebegte Jancsi fráter maga elé.
A lektor
legyintett:
- Bûn az ilyen
gondolat, bûn! Ha nekem gyónna, bizony megmondanám neki. Leányom, vigyázz, a jó
erkölcsök olyanok, mint a tûz: mértékkel melegség, mértéktelenül veszedelem. A
koldusokat is ugyan idekapatta a nagy könyörületével. Majd meglátod, misén
micsoda lázárok nyüzsögnek itten. Eddig csak meghúzódtak hátul, de egyszer
egyiket meglátta Margit az imádkozóhelyérõl, s egy jó kápát küldött ki neki.
Másszor az új kámzsáját küldte ki egynek, hogy varrasson belõle ruhát. Bezzeg a
koldusok, ahány csak van Pesten, Budán, mind ide sereglenek. Mindig
felkavarodik a gyomrom, ha át kell jönnöm prédikálnom vagy miséznem!
- De hát csak nem
eresztik be õket?
- A templomot nem
zárhatjuk be senki elõtt. Még az a szerencse, hogy nem mehetnek be a
klastromba. De így is látja õket Margit, ha elõre tolakodnak. És ha rongyos
embert lát, mindjárt nyugtalan. Istenem - azt mondja -, micsoda szívük van
odakünn az embereknek! Persze azt véli, hogy csak annyi koldus van a világon,
amennyit õ lát. Szétosztogatta volna már mind a ruhatárt, de hát véget vetettek
a ruhaosztásainak. Azóta egyre kéri a pénzt apjától, anyjától...
A lektor
elmosolyodott:
- Érdekes, hogy
az irigység még ilyen mezõn is felüti a fejét. Az apácatársai pukkadoznak,
mikor látják, hogy az öreg György fráter ott osztogatja a pénzt a templomban.
- Könnyû neked -
mondták Margitnak a múlt héten is -: te adhatsz. - Mink is segítenénk, ha
tarthatnánk pénzt magunknál.
Hanem Margit erre
ügyesen megfelelt:
- Ó, Istenem -
mondotta -, hát csak pénzzel lehet-e segíteni a szegényen? Nem imádkozhattok-e
értük, hogy Isten segítsen rajtuk?
S a lektor
gyönyörködve rázta a fejét.
- Szép gondolat,
ugye? De bezzeg aztán ha bénát vagy vakot lát, meg van akadva. Azon már õ se
tud segíteni. Csak siratja õket. Mindjárt könnybe borul a szeme, mihelyt
effélét lát. Istenem - azt mondja -, énnekem is adhattál volna ilyen testet!
A belsõ teremben
ajtónyitás és csoszogás hallatszott. A kárpit meglebbent és félrecsapódott. A
rostély mögött elõvirított Julis asszonynak vörös-kövér, örvendezõ ábrázata.
- Áve Mária,
kedves fráter fiam! Áve Mária, Dezsõ fráter! Ó, lelkem, fiam, csakhogy újra
látlak. Egészséges vagy-e? Mintha soványabb volnál, mint szoktál lenni! Talán
böjtöltél sokat? Itt is böjtölünk. Egy befaló falat húst nem láttam
szentkarácsony óta. Pedig beteg is vótam. Jaj, édes fráter fiam, a farsangon
csaknem meghaltam. Feküdtem is három hetet. Még a szólásom is olyan vót, mint a
tömött lúdé.
Reszelt egyet a
torkán, s folytatta:
- Gondolnád-e
édes fiam, hogy két királyleány ápolt! A kisebbik is olyan jó, mint Margit
szóror, Margit meg olyan, mint az édes tej, az áldott. Csakhogy a kisebbik
mégis kiszaladt, mikor... Jaj, lelkem, el se mondom! Elég annyi, hogy nem
bírtam mozdulni se, öt nap. Se kezem, se lábam nem mozdult. Megfáztam,
aszongyák. Minden forgó csontom megkeményedett, mint a kõ. Nem akart forogni.
Jaj, mondok, bizony megmerevülök! - mondom a konyhán, ahogy a lángost beöltöm -
jaj, Istenem! Próbálom emelni a lábamat, jobb lábamat, bal lábamat, forgatni a
bokámat, térdemet. A magas orrú kisasszonyok csak nevettek, hogy aszongyák:
- Tán a farsangot
érzed, Julis asszony? Táncolni mennél tán?
A kísérõ apáca,
aki hátul ült valahol, közbeszólt:
- Ilyeneket ne
beszélj!
- Csak kiszaladt
a számon - mentegetõdzött Julis asszony.
Aztán folytatta:
- Csak Margit
szóror nem nevetett, az áldott lélek Hogy a fájásom nem szûnt, még õ jelentette
a fejedelemasszonynak, hogy fektessen le. Õ kísért a beteg-házba is, Õ
vetkeztetett le. Jaj, lelkem, mintha nem is királyleány vóna, hanem õ az utolsó
cseléd. Ha valamit szól a fejedelemasszony: tegyétek ezt, tegyétek azt, õ
mozdul leghamarabb. Látnád, hogyan hordja a vállán a vizet nagy rúdon a
beteg-házba! Látnád, hogyan hordja nekik a tüzelõfát... Mert mikor nagy a sár
meg a hó, bezzeg féltik a lábacskájukat! Szegény betegek akár meggebedjenek!
A kísérõ apáca
közbeszólt:
- Julis szóror...
- Ami igaz, igaz.
- felelte Julis. - Hát nem igaz?
- Igaz, de nem
szabad kibeszélnünk - felelte a szigorú szóror.
A hangjáról
ítélve vén szóror lehetett. S talán nem is volt olyan szigorú, mint amilyennek
látszott, csak a fráterek elõtt vigyázott a regulára.
Nem is
folytathatták aztán a társalgást. Egy fiatal, mosolygós szemû apáca eltolta az
asszonyt a vasablaktól, és jelentette, hogy Margit szóror már fölkelt.
A két frátert
átbocsátották a folyosórácson. Margit, és valami negyven apáca vele, már várta
õket a kapitulum-házban.
Jancsi csak
nézte, hogy melyik köztük Margit.
Alig ismert reá.
A holdvilági méla szépség helyett egy
összevont szemöldökû, sovány, sárga arcú kis apáca vánszorgott elõtte. Csak a
pillái olyan sötétek, mint voltak. De a szeme szemöldök alá süppedt, kék
árnyékkal környezett. Tekintete bágyadt. Ajka is színtelen. A fején elócskult fekete
kendõ. A vállán foltos fekete palást. A kámzsája térden szemet bántóan mállott.
A királyleány
megérezte, hogy Jancsi elrémült a változáson: szomorú mosolygás vonult át az
ajkain. A fráterre nézett.
- Megjött-e
Marcellusz atyánk is?
- Meg - felelte
Jancsi -, holnap bizonnyal õ misézik.
S meleg hullám
ömlött át a szívén. Tehát Margit nem feledte el a három év folyamán! Azt is
tudja, hogy õ Marcellusszal járt. De hátha a kapus apáca mondta neki?
Margit bólintott:
- Örülök.
S leült. Melléje
telepedett a húga, a kis Erzsi - már tízéves, vidám szemû, egészséges leány. A
többi is, fiatal és öreg vegyesen. Mind szobai színû, fehér kezû, ájtatos
szemû. A hiányzókat bizonyára különféle munkák tartották vissza. Az olvasás
hallgatása nem volt kötelezõ.
Dezsõ lektor a
priorissza karosszékébe ült a feszület alá, s felnyitotta a könyvet: kivett
belõle egy összehajtogatott, elsárgult pergamen-papirost. Margitra nézett.
- Elhoztam a
Boldogságos Szûz Mária siralmát is. Ezt olvassam-e elõbb, vagy Urunk
szenvedésének történetét?
- Úgy, mint
tavaly, jó fráter - felelte Margit -, szõdd bele az evangéliomba, mikor már
Krisztus Urunk felfeszítéséhez jutottál.
S hogy így
szólván kérõn tette össze a kezét, az ujjainak a vékonysága és keze-fejének
soványsága szembeötlõ volt.
A lektor a
szeméhez emelte a könyvet, és olvasásba fogott. Szent Márk evangélistának az
írásából olvasta a szenvedés történetét:
...Vala pedig húsvét, és két nap múlván pogácsa
étel, és kerestetik vala a papok fejedelmi és az írástudók, miképpen õtet
álnoksággal megfoghatnák és megölhetnék...
Az apácák
áhítattal figyeltek.
Mért olvasott
nekik a lektor? S miért nem olvastak õk maguk?
Mert nem tudtak
úgy olvasni, mint ahogy mai idõben értjük az olvasni-tudást. A klastromokban
mindenki megtanulta a betûket, aki gyermekkorában került be. De olvasni csak
annyira tudtak, hogy az officiumokat meg a zsoltárokat olvashatták vele.
Mindennap azokat mondták, s mindennap azt a két könyvet olvasták, hát elég
volt, ha két-három betût megfogott a szóban a szemük, tudták, micsoda szó az.
De nyomtatás még
akkor nem volt: kézzel írták a könyveket, s minden könyv más írással volt írva.
Bizony: ritka könyv jó-szép betûs írással.
Ismeretlen
szövegû könyvet csak nagy fáradsággal bírtak olvasni.
A lektrix, vagyis
az olvasó apáca, szintén gyarló olvasó lehetett náluk. Talán csak két könyvre
szorult az olvasása: a regulák könyvére s erkölcsi intelmek könyvére. Bibliát
és szentek életét nem olvastak bent.
Legfeljebb ha
négy-öt nõ-szent élete írásának az olvasásában volt gyakorlott a lektrix.
Hát ezért kellett
a lektornak idõnként bemennie. A lektor gyakorlott szemû volt az olvasásban, de
még õ is csak azt a könyvet bírta folyékonyan olvasni, amelynek már minden
bökkenõjével megismerkedett.
Dezsõ lektor
tehát olvasta, miként járul Magdolna Jézus lábához, és miként önti reá a nárdipiztikos kenetet, s hogy a
tanítványok ezen a pazarláson elképednek, miként feleli Jézus:
Szegények mindenha lesznek veletek, de én nem...
Akkor már Margit
szeme megtelt könnyel.
És könnyes
szemmel hallgatta tovább az utolsó vacsora és a getsemáni kerti jelenet
történetét. A lektor ügyesen emelte ki a leíró részekbõl Jézus eleven szavait.
Mintha Jézus maga szólna, hangzott a teremben:
Simon, aluszol-e?
A királyleány
szemébõl mind sûrûbben görgedeztek a könnyek.
Mikor a lektor
odaért, hogy Jézust a fõpap elé állítják, és némelyek kezdének õreá pökni, és õ orcáját bekötni és nagy csapásokkal
verni, Margit térdre borult, és a könyökét a székre támasztva a vélumába
takarta az arcát.
Ó, Istenem,
Istenem! - sírta a fejét ingatva.
Erre a többi
apáca szeme is megtelt könnyel.
A lektor maga is
megindultan olvasott tovább. A keresztre feszítésnél már gyakorta törülgette õ
is a könnyeit.
- Itt következne
a Boldogságos Szûz siralma - mondotta -, de igen sírtok, szórorok. Nem
olvashatok, ha sírtok.
- Nem sírunk! -
nyögte Margit, könnyes arcát a fráterre emelve. - Csak olvasd, olvasd!
Megtartóztatjuk a sírásunkat!
És a lektor
olvasta:
...Minek utána a feszítõk a kereszt fának alóla
eltávoztak volna, a keserves anya fölemelteték a földrõl, és felemelé õ
szömeit. És láta három kereszt fát feligazítva, és középen látá az õ szent fiát
függve, immár halálra változtatva... Fejére kulcsolá õ szent kezeit, s mondta:
Jaj énneköm!... Ó, keménységes keresztfa! Ki löttél eznapon énfiamnak anyja,
mire vetted el éntõlem õtet? Én õtet ölelgetõm vala én karjaimmal, te pedig
szorítod kemény vas-szegekkel! Én õtet takargatám lágy ruhában, te pedig
öltözteted önnön vérének ruhájába...
Országszerte
becsült ájtatos imádság volt ez akkoriban. Kegyetlen szépségekkel teljes és
magyaros ízû szólásairól ítélve bizonyára magyar elmének munkája.
A lektor sohasem
bírta végigolvasni: a hangja elfulladt.
Hát csak
behajtotta a könyvet, és fölkelt könnyes szemmel. Némán meghajolt.
Kimentek a
klastromból. A friss tavaszi szellõ szinte balzsamként lehelt az arcukra.
Verebek csicseregtek, döngõ méhek hordták a virágok sárga porát.
- Lektor fráter -
szólalt meg Jancsi. - Micsoda ruhában volt Margit? Hiszen szörnyûség!...
A lektor vállat
vont:
- Mennyit
korholja pedig Olimpiádesz, hogy ne tegye. De az ilyenekben nem engedelmes.
Csak mikor a király jön vagy a királyné, akkor kapkod magára jobbféle vélumot,
jobbféle köpönyeget.
- Borzasztóan
megváltozott.
- Meghiszem azt.
Sündisznókat neveltet odabe’. Tudod-e, mért? Viselnéd te azt a derekadon, amit
õ, majd te is megváltoznál.
Jancsi rezgõ
szívvel lépett be a kertjébe.
|