A sok utazásban
Jancsi fráter sok kertet látott. S különösen szép kerteket látott az apáca-klastromokban,
gondozott, szép kerteket, virágosokat.
Az apácák
temploma néhol virágosabb volt, mint a szigeten szokott lenni. Igaz, hogy a
szigeti templom kevés virággal is pompásabb volt valamennyinél. De Jancsi mégis
jámbor irigységgel csodálta a nemesebb fajú violákat és más egyéb, újfajta
virágokat, különösen a dunántúli apáca-klastromok kertjeiben.
...Csak egyszer
hazatérhessek - gondolta -, majd tenyésztek én is. Hogy örül majd a szóror!...
A kert
persze el volt hanyagolva. A kerti ház mellett úgy felszaporodott a trágya,
hogy már nem is behányták, hanem ki. Ami belõl volt a kertben, feketére rothadt
a két esztendõ folytán, s a tetején eleven, erõs fû és dudva vert tanyát.
Kertész
szemének gyönyörûség!
Benyitotta
a hátulsó kis kerti ház elrozsdásodott ajtaját, s megakadt a szeme a fal
mellett embernyi magasra nyúlt liliomon. Sápadt-sárga volt a liliom levele, de
kövér. Hogy került az oda? S hogy leveledzett olyan magasra április elején? Hiszen ami kívül telelt, alighogy
kizöldült a földbõl!
Nézte, bámulta.
Azt csak megértette, hogyan került oda a liliom.
Õ hozta egy
õsszel a pesti klastrom kertjébõl, s csak odahányta a homokba. Aztán ott is
maradt. De hogyan leveledzhetett ki? Bizonyára télen is hajtott.
Végre arra
magyarázta a csodát, hogy az istálló melege egyfelõl, másfelõl a külsõ
trágyahalom megvédte a falat a télnek a hidegétõl.
Hogy miért olyan
színtelen? Azon nem ütközött meg. A pincében nõtt fû is színtelen. Nem érte
napfény.
Vajon ha télen is
napfényt, világosságot lehetne hozzá juttatni, virágozna-e télen is?
De hogyan
lehessen az?
A máriakõvel!
De vajon a prior
megengedi-e? Hátha azt mondja: Ne bontsd meg a tetõt.
Vagy azt mondja:
Tartsuk meg a máriaüveget, mert lehet, hogy a templom ablakát kell idõvel
javítani. A prior engedelme nélkül tegye? Nem, nem vét többé a regula ellen.
Mindezek csak
csöndes tûnõdések voltak. Vándor gondolatok, amelyek átvonulnak az ember
elméjén, s nem térnek többé vissza.
A kamara dohos
volt. A kerti szerszámok benne rozsdásak. Középen egy öblöshasú, kormos, dróthálós
fazék állt, s benne csaknem színig valami barna lé. Fölpillantott a tetõre, s
megértette, hogy azért tették oda a fazekat, mert a tetõn egy zsindely
megcsorbult: a hólé becsöpögött.
Kitette a fazekat
az ajtó mellé. Jó lesz öntözésre.
Aztán elõvette az
ásót, és körülárkolta a fákat, a hat bokor rózsát. Bõven meghordta valamennyit
korhadt trágyával.
Hát azon évben
oly kövéren leveleztek a fák, s oly dúsan virított a hat rózsabokor, hogy a
fráterek ámulva szemlélték.
Jancsi büszke
volt a mûvére. A szomszéd klastromokból is kezdtek hozzálátogatni a kertész
fráterek: magvakat, gyökereket kértek, vagy cseréltek. S beszélgettek is persze
a mesterségükrõl. Jancsi kertje gyönyörû volt: a kerti házikó mellett virág,
azontúl mindenütt nagylevelû gyökérnövények. Babot, lencsét, kásaféléket nem
termelt: a koldus fráterek hoztak bõven, de már petrezselymet, répát, retket
nem termett sehol olyat a föld, mint Jancsi kertjében.
Hát Jancsit a
látogatások még inkább buzdították. Naphosszat dolgozgatott a kertjében. Az
utakat megtisztította. A bokrokat megnyesegette. A gazt kigyomlálta.
Még arra is
kiterjedt a figyelme, hogy az elhervadt rózsákat letépte. Másutt a bokron
maradt a hervadt virág, s elrútította a bokrot. Nála a rózsabokor mindig fiatal
volt és tiszta.
Jancsi egy
júliusi napon maga is gyönyörködve állt meg az egyik bokra elõtt. A bokor tele
volt halványpiros rózsával, s a lombjai között egy liliom nyitotta ki fehér
kelyheit.
Hogyan került oda
az a liliom? Bizonyára fiókhagymácska volt, mikor a bokrot ültették.
Odavetették a bokor tövébe az ásóval. Aztán a kis liliom két-három évig csak
zöldült, végre kinyílott.
Bizony satnya
volt, alig háromarasznyi magas, és a virága is kisded. De mégis szép.
A fráter fáradt
volt, leült a bokor mellé, és eltûnõdve nézte.
Micsoda
gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a
földet, csupa fûvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a
fû közé! A pirinkó nefelejcstõl mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és
színû virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el!
A rózsa talán
mégis a legszebb.
De a liliom meg
csupa rejtelem.
Honnan veszi a
liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét?
A földbõl?
A föld
fekete.
És miért szeret
elrejtõzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha
félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb.
Miért?
És nappal zárva
van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá,
közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletébõl. Ám éjjel, sötétben, a
csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik
a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet.
Mért titkolódzik
nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?
És tovább fonta a
gondolatait.
Vajon ha egy
liliomot bevinne a kerti házba, s máriaüveggel cserélne meg egynehány
zsindelyt, nyílna-e télen?
És hátha a rózsa
is nyílana?
Milyen szép
lenne, ha télen-nyáron virágzó volna az a bokor a liliommal együtt!
Egy verebecske
szállt a szomszéd bokorra. Jancsi frátert talán nem nézte embernek. Fölemelte
az egyik szárnyát, és rendezgetni kezdte a tollait.
A fráter nézte
kis ideig a madárkát. Aztán a figyelme az elhervadt rózsafejekre fordult. Sok
volt a hervadt virág a bokron. Hogy a madár elröppent, odament, és szedegette a
hervadtakat, félig elhervadtakat, külsõ szirmukon foltosodókat is. A kötényébe
szedte. Mikor már nem volt több, a trágyadombhoz ment, hogy odavesse. De hogy
odaért - akármilyen gyönyörûség is kertésznek a tárgya ‑, a szeme más
helyet keresett. A vizes fazékba dobta a rózsáit.
Mindez gondolat
nélkül történt.
Aztán máskor is
csak odadobta a rózsákat.
A napon
elpárolgott a víz. A fazék megtelt rózsával.
Néhány napra rá
esõ esett. A fazékba is csurgott. Megint sütött a nap. Az elázott, elrothadt
rózsa leült a fazék fenekére.
És Jancsi megint
csak odadobta a rózsát.
Egy kánikulai
napon besározódott a gyomlálásban a keze. Vizet keresett. A fazék volt a
legközelebb hozzá. Belemosta a kezét. Meg se törülte, hiszen mindjárt
megszárad.
Egyszer, hogy a
homlokát vakarná, valami kellemes illatot érez. Az illat rózsaszag. De a
rózsának egynek se olyan erõs az illata.
Elámult.
Szimmantja a kezét,
hát az olyan jószagú.
Különös! - mondja
magában.
S tûnõdik: honnan
jutott a kezére az az illat?
Nézi a fazék
vizét, hát máknyi kis zsírcseppek úszkálnak rajta. Mint a rossz levesen.
Fölszed az ujja
hegyére olyan zsírcseppeket, és szagolgatja. Gyönyörû rózsaszag!
Minderre más
ember nem figyelmezett volna, de a magányban élõ ember sok olyan csekélységgel
foglalkozik, amit más elbocsát a figyelme mellett.
Jancsi arra
gondolt, hogy meggyûjti a rózsazsírt, sokat, sokat; egy év kevés idõ, de
két-három év folyamán már valami: lesz egy kis tégelyre való, odaadja az
anyjának.
- Ne szóljon
semmit, csak tegye be titkon Margit szórornak az imádkozó fülkéjébe.
Talált is egy
kisebb fajta mázas szilkét, amelyben ojtóviasz lehetett valamikor. Egy körtefa
levelével kihalászta a zsírpontokat, s beleveregette a szilkébe.
Délután fölvett
egy pergamenlapot a mûhelyében, meg egy fonalat, s kiment a kertbe: bekötötte a
szilkét.
Nehogy valami
féreg belemásszon.
|