A királyleány
végleges beavatása után még inkább megszaporodott az apáca-klastrom népessége.
Mikorra Jancsi visszakerült a szigetre, már hetvennél is többen voltak. Az
erdélyi Mátyus herceg anyja is az apácák közé lépett, noha még nem volt
negyvenéves.
Mózes nádorispán
is (aki abban az évben a csata után lett nádorrá) beadta a leányát, Juditot, s
vele a somogyi Igalt is odaajándékozta az apáca-klastromnak.
Ne tartsák ingyen
az õ leányát!
De a többi
fõúr is így gondolkodott.
Nem volt annál
gazdagabb klastrom Magyarországon. Fényesebb nõi társaság sem. S bizony ahol
sok a nõ és sok a kényen nevelt, a szigorú, klastromi regulát bajos rájuk
szorítani a priorisszának.
Jancsi
nemegyszer, mikor ministráló hetes volt, elképedve hallgatta, hogy egyik-másik
halkan cseveg is mise közben. Orgona nem volt a templomban, s a mise csöndes
részeiben ugyancsak hallatszott a csevegés.
Szikárdusz is
hallotta, és nemegyszer dohogott hazamenet:
- Meglátszik,
hogy már nem Olimpiádesz a priorissza!
Az új priorissza
Judit volt, az elõbbi szubpriorissza. Azon évben választották Olimpiádesz
helyére. S melléje egy
szintén Judit nevût választottak szubpriorisszának.
Az apácák tehát -
licsi-locsi - társalogtak, noha az officiumokat rendes idõben, rendesen végezték.
És a templomi halk diskurálás még fokozódott, mikor Marcellusz elutazott
Montpellier-be. Az apácák tudtak róla: hiszen úgy elbúcsúzott tõlük is, mintha
a másvilágra utazna. A frátereket mind egyenként megcsókolta, az apácáknak meg
könnyes szemmel ajánlotta magát emlékezetükbe. Akkori idõben Franciaországba
utazni fiatalnak is nagy vállalkozás volt, hát még egy hatvanesztendõs
embernek.
Tehát az apácák
csevegtek, s még szabadabban, mint azelõtt. Hiába, sokan ültek a templomban.
Asztalnál is hallgatniuk kellett. S a nõknek annyi a mondanivalójuk!
Csak Margit állt
vagy térdelt mindenkor áhítatos arccal a maga kis fülkéjében. Õt nem zavarta a
csevegés. Az õ lelke messze járt a földtõl.
Jancsi havonként
egyszer meglátogatta az anyját. Egy ízben ismét beszédes apáca kísérte Julis
asszonyt a vasablakhoz, s vele együtt odakönyökölt, beszélgetett a fráterrel.
Egy barna arcú,
idõs apáca volt az, sovány és orrát mosolyogva ráncolgató. A szó úgy pergett
belõle, hogy még a szeme is káprázott tõle Jancsinak.
Egy ideig
érdeklõdéssel hallgatta, hogy az apáca otthon hogyan élt, hány gyûrûje volt,
hány selyemszoknyája, hány bársonypalástja, hány kérõje, milyen paripája,
továbbá az apró klastromi pletykákat, babonás elbeszéléseket.
Aztán egyszer õ
szólalt meg:
- Valamit
mondanék, szóror: a templomban nem ültök csendesen. Hiszen gondolom, hogy az új
priorissza szóror bosszankodik ezen, de azt mégis szeretném tudni, hogy odabent
mennyire hágjátok át a regulákat?
Az apáca
elcsodálkozott:
- Csalódol,
fráter! Szó sincs róla, hogy odabe’ bármi tágítása is volna a regulának. Csak
biz az megesik, hogy a kóruson suttognak, és néha ebéd közben is. De hát a
priorissza megszokta azt. Más klastromban is csak úgy van. De máskülönben úgy
félünk tõle, mint az ördögtõl.
- Uram bocsá!
És a szájára
csapintott.
Aztán az orrát
ráncolva folytatta:
- Épp tegnap
történt ebéd után: Margit szokta néha kivinni azt a dézsát, amelyikben a
kezünket mossuk. Mikor látja, hogy a cselédek mással vannak elfoglalva, bizony
kiviszi maga. Hát tegnap is. Hogy esett az esõ, visszatértünk a refektóriumba,
és ott beszélgettünk egynehányan. A priorissza is. Margit meglátja, hogy a
cselédek nem vitték ki a dézsát, megfogja, és vinné, de nem bírja. Mert nagyobb
dézsát tettek be, mint szoktak, és tele volt vízzel. Hát szól az egyik
szórornak, aki ott ült:
- Kinga!
Kinga odapillant,
úgy szemszögbõl: látja, hogy Margit mire hívja. Úgy tesz, mintha nem hallaná.
Én a túlsó felén
ültem az asztalnak, s magamban mosolyogtam:
- Iszen jót
szólítottál, Margit - gondoltam. - Majd biz ez a kényes-begyes leány dézsát
hord a kedvedért!
Margit azt vélte,
hogy Kinga nem hallotta a szavát, erõsebben rászólt:
- Kinga
lelkem! Segíts, kérlek!
Oly
hangosan mondta, hogy a priorissza is odatekintett.
Kinga nem mert
tovább süket maradni, de elsápadt dühében. Csak fölkelt, és a fogát
összeszorítva fogta meg a dézsának a másik fülét...
Ebbõl értheted,
János fráter, hogy a priorisszánktól bizony félünk.
Jancsi anyja
megcsóválta a fejét, és rosszallóan pislogott.
A fráter azonnal
látta az apáca orra ráncolgatásán, hogy valami folytatása is van a történetnek!
- No, és aztán mi
történt? - kérdezte.
Az apáca ránézett
Julis asszonyra:
- Elmondjuk?
Julis asszony a
fejét rázta.
- Ne, azt ne
mondjuk el. Jaj, édes fiam, azt szörnyûség még elgondolni is!
- Nem, azt nem
szabad - vette át a szót az apáca.
És a hangja
suttogássá halkult:
- Cudar kevély
leány az... De én mindjárt gondoltam, hogy valami nem jó következik. Fölkelek,
és kinézek utánuk. Hogy mondok, ugyan milyen képpel tér vissza? Hát cipelik a
dézsát, viszik. Kingának a szép tiszta saruja cipp-cupp a sárba. Markomba
nevetek. Intek Rozáliának is, hogy nézze. Nézi az is. Nevetjük, cipi-cupi...
Kinga vörösödik. Jaj, mikor az bõsz, az a Kinga... szeme: mint az áspiskígyóé.
Még a hajszálai is szinte sípolnak. Hát cipp-cupp. De nem szól egy szót se.
Leteszik a dézsát a csatorna szájánál. Amint leteszik, Kinga csak belekap a
szennyes vízbe, kirántja belõle a törlõt, s úgy csapja arcon vele Margitot,
hogy szinte csattan.
- Nesze! Nesze! -
azt mondja - nesze, moslék! Nesze!
Jancsi
megrándult.
- Na és...?
- Margit csak
állt. Tûrte.
- Tûrte!?
- Csak épp hogy
elmosolyodott; olyan szemérmesen, ahogy szokott. Ránézett, és szelíden ennyit
mondott: Kinga, mit mûvelsz?
Jancsi fráter
reszketett dühében.
- Kinek a lánya
az a... bestia?
- Rátoldy ispáné.
De kérlek, fráter, ne indulj fel annyira! Hiszen ez borzasztó, ha megtudják,
hogy elbeszéltük.
- A priorissza
tud róla?
- Senki. Csak
alig hárman láttuk. Mink nem mertük mondani Olimpiádesznek se, és Margit is
könyörgött azután nekünk, hogy hallgassunk, nehogy Kingát megbüntessék.
Jancsi a
kísérõjére nézett. Az öreg György fráter volt vele. Az öreg a padon ült a
sarokban, és a fejét a mellére lógatva szunyókált.
- Kérlek fráter -
ismételte az apáca, a kezét könyörgõn összetéve. - Ne mondd senkinek! Hiszen
megbékültek. Én összeszidtam Kingát, hogy micsoda bûnt követett el. És õ
megértette. Oly sápadt volt naphosszat, mint a fal. Nyugtalanul járt-kelt a
kerengõn, és végre is magába szállt. Az volt a szándéka, hogy este, mielõtt
lefeküdnének, szól Margitnak, mentegetõdzik, hogy elragadta a harag. Hát este,
mikor visszatérünk a kompletóriumról, leültünk néhányan az asztalhoz, hogy a
másnapit megbeszéljük. Kingának akkor volt szándéka...
- No és...?
- Margit
megelõzte. Bejött a refektóriumba, és megállt alázatosan Kinga elõtt:
- Szeretõ
atyámfia! - kérlelte és eléje is térdelt - múljék el rólam a haragod!
|