Jancsi
fráternek még a lába is reszketett.
Az elsõ
gondolata az volt, hogy beront a klastromajtón, és megfojtja azt az
ispánleányt!
Aztán, hogy
a királyhoz, királynéhoz rohan, és megkiáltja nekik:
-
Tudjátok-e, hol van a lányotok! Tudjátok-e, hogy bánnak vele!
Idõ kellett
rá, míg elzihálta a dühét, míg meggondolhatta, hogy a királlyal õ nem
beszélhet, csak a priorok. De hát elmondhatja-e Szikárdusznak? Szikárdusz meg
se merne mukkanni a király elõtt. Még õt szidnák össze, hogy miféle ügyekben
látogatja az anyját.
Hát csak
magában sápadozott, szorongatta az öklét, nyügdöste a mérgét, hánykódott az
ágyán.
Csak
Marcellusz megjönne már!
Egy
augusztusi forró csütörtökön megérkezett.
Õk éppen miséztek
az apácáknál, a hûvös-fehér boltozatok alatt, s Jancsi fráter, ahogy átvitte a
könyvet, a leckeoldalról az evangéliumi oldalra, egy oldalpillantással
meglátta, hogy Marcellusz szikár alakja ott áll a templom közepén.
Örömében majdnem
köszönt is neki. Dühös gyönyörûséggel hallgatta, hogyan trécselnek az éneklés
szüneteiben az apácák bent a rostély mögött.
Szinte szerette
volna biztatni õket:
- Csak bátran,
bátran! Hangosabban!
A templomban ült
valami tíz úrnõ is, bizonyára apácarokonok. Meg három, virágos atlaszdolmányos,
kardos nemesúr. Meg egynéhány koldus hátul a templom pitvarában meg a templom
elõtt.
Úrfelmutatás
elõtt, elsõ csendítéskor megszûnt az ének. Mély, áhítatos csend szokott
olyankor lenni. De az apáca kisasszonyoknak sok volt a mondanivalójuk...
No, lesz ezeknek
mise után!
Lett elõbb.
Egyszer csak
megcsattan Marcellusz haragos hangja az apácák rostélya elõtt:
- Csend!!!
De olyan hangon,
mintha oroszlán torokból szólalt volna meg, nem is emberi torokból.
- Micsoda zajgás
ez itt! - folytatta. - Szajhák ülnek itt, vagy apácák! Szétkergetem mind a
klastromot!
A mise
megszakadt. Maga Szikárdusz is megrogyó lábbal fordult ki az oltártól, és
hallgatta a falakat reszkettetõ hurrogást.
Olyan csendesség
lett ott egyszerre, mintha az apácákat mind elnyelte volna a föld.
Ahogy a mise
véget ért, Marcellusz intett a priornak, hogy várják meg a szeksztának nevezett
officium-részt is.
Beültek a padba.
Látni lehetett, hogy a királyleány visszavonul a rekeszébõl. Beült olyankor a
karba a többi közé:
- Deus in adjutorium meum intende! -
hangzott a kar egyik felének remegõ szava.
- Domine ad adjuvendum me festina! -
hangzott a másik felének válasza.
S következett egy
himnusz, egynehány zsoltár és antifona.
Soha ájtatosabban
nem szólt az officium.
Jancsi szinte
reszketett a bosszú-örömben, hogy Marcellusz berobog a szekszta után, és
odabent viharzik tovább, de Marcellusz csak nagyokat fújt.
- Nem megyek be -
lihegte kimentükben a templom küszöbén. - Nem megyek be, mert igen haragszom.
Soha életemben nem éreztem ilyen keserû haragot.
Képzelhetõ, hogy
bent az apácák milyen szepegéssel várták Marcelluszt minden percben: a
priorissza hogyan sírt szégyenében, s hogyan kárpálta a bûnösöket!
Senki se
tudhatta: mi történik odabent.
Marcellusz nagy
elbúsultában lefeküdt egy cellába. Csak ebédre jelent meg. Ebéd után bevonult a
prior szobájába. Miket mondott annak? - elképzelhetõ. Ámbátor az is lehet, hogy
nem mondott semmit. Ismerte az öreg Szikárdusznak minden megalkuvó
tehetetlenségét.
Vecsernye elõtt
kevéssel jelentette a kapus, hogy két apáca áll a kerek-ablaknál: Olimpiádesz
és Makonyai Margit.
- Nem fogadom
õket! - toppantott Marcellusz - egy szót sem érdemelnek!
Szikárdusz
könyörgésére aztán mégiscsak engedett: odament az ablakhoz.
- Mit akartok?
Nincs veletek semmi beszélni valóm!
S elfordult,
visszaindult.
- Margit szóror
küldött bennünket - szólt utána alázatosan Olimpiádesz.
E szóra
Marcellusz mégis megállt, és fél arca feléjük fordult.
- Arra kéret
Margit, tisztelendõ provinciális - esdekelt remegõ ajakkal Olimpiádesz -, hogy
ha mind a klastromot megbünteted, reá is kiterjeszd a büntetést.
- Miért? -
hördült rájuk Marcellusz. - Õ a maga külön helyén állt: nem vétett a szilencium
ellen!
- De azt mondja,
hogy alázatosan kéret: együtt akar szenvedni a társaival.
- Jó - felelte
zordan Marcellusz. - Holnap hát bemegyek, és kapitulumot ülök.
Másnap péntek
volt. Marcellusz a mise után bement Szikárdusszal.
Húsz apáca
vallotta magát töredelmesen bûnösnek.
Marcellusz arra
ítélte õket, hogy az ebédlõ közepén a csupasz földön üljenek, és kenyéren-vízen
böjtöljenek.
A húsz apácának,
mint késõbb hallották, Margit szolgálta be a kenyeret és vizet. Aztán közéjük
térdelt, és õ is csak kenyeret és vizet ebédelt aznapon.
|