11

 A következõ év tavaszán Marcellusz ismét betoppant a szigeti fráterekhez.

Fáradt volt és eltörõdött.

- Hiába, nem bírom tovább! - mondotta. - Hatvan esztendõs elmúltam, nem nekem való a szekerezés.

Le sem ült, csak úgy állva kérdezett egyet-mást.

- Átnézek a szórorokhoz - mondotta -, aztán ebédre visszatérek. Jertek át velem ketten.

A prior ránézett Jancsira, és egy Tiburciusz nevû, örökké hallgató fráterre, aki akkoriban került a klastromba Fejérvárról, s azt lehetett volna gondolni, hogy néma. De mikor énekelni kellett, oly erõsen szólt, mint a kanászkürt.

Átmentek hát kilenc óra tájban, napos, kedves, áprilisi napfényben.

Bejelentés nélkül eresztették be magukat. S csak mikor már bent voltak, akkor tudta meg a priorissza, hogy ott vannak.

A klastromban csend volt. Marcellusz megelégedetten pillantott körül.

A kerengõn, a napsütött részen valami tíz apáca varrt és vasalt. Nagyszombat volt aznap. Készültek az ünnepre.

Hogy az apácák megpillantották a frátereket, hozzájuk siettek, és örvendezõ arccal hajlongtak Marcellusznak.

- Ugye, hogy megtartjuk a veszteglést?

- De dicsekedtek is vele! - mosolygott Marcellusz. - Hol van Margit?

- Bent van a refektóriumban. Csütörtök estétõl, hogy a lábunkat megmosta, ma reggelig böjtölt. Se nem evett, se nem ivott, se nem ült, se nem szólt. Most iszik egy pohárnyi tejet.

Marcellusz a fejét rázta:

- Nem szabad annyira... Vigyázz reá.

- Nem lehet vele beszélni, provinciális atyám. Aludni is alig aludt az éjjel, meg a múlt éjjel. Csak reggel felé. Azt is csak az ágya elõtt, a gyékényen.

Egy harmincéves, hosszúkás nyakú, szõke apáca megszólalt:

- Egy éjjel én is vele voltam a héten.

- Vele? Dicsekszel, ugye?

- Nem, atyám. Csak hétfõn éjjel voltam vele. Könyörögtem neki, hogy hadd maradjak vele fenn.

- De hát minek? Nem vagy te olyan ájtatos, mint õ.

- Éppen azért, atyám, hogy én nem tudok annyira... Neki is ezt mondtam. Arra aztán meg­engedte. De sosem engedte másnak senkinek.

- No, és imádkoztatok, Kinga?

- E névre Jancsi szívén fájdalom nyilallt át. Tehát ez volt az a... cudar!

Kék szemû, kissé erõs állú nõ. Finom arca halvány, mint a sárgába árnyalódó fehér rózsa színe. A szeme azonban szintén férfias erejû.

- Imádkoztunk - szólt kegyes szemhunyással -, imádkoztunk.

- Nono, csak valld meg, hogy hamar elfáradtál.

- Hát megvallom. Csak eleinte imádkoztam buzgón, de nem vagyok bûnös benne. Margit elfelejtette, hogy mellette vagyok, és susogni kezdett. Úgy imádkozott, mintha beszélne az égi lelkekkel, olyan mámorosan. Én csodálkozásomban csak hallgattam. Soha nem hallottam embert úgy imádkozni, ahogy õ tud.

És a szeme elnedvesült.

Marcellusz bólogatott:

- Lásd, lásd: ez az igazi imádság, mikor a lélek is felszáll az imádságban Isten lábához.

S a priorisszához fordult. Elkérdezte, hogy egészségesek-e?

- Bizony nem mindnyájan.

- Hány a beteg? Milyen betegek? No, megnézzük õket. Eredj elõre: készítsd õket a látogatá­sunkra.

Átmentek a nagyudvarra. A nagyudvar úgy tele volt hosszan kifeszített zsinegeken lógó kámzsákkal, harisnyákkal, vélumokkal, hogy a fákat se lehetett tõlük látni. A következõ napi húsvét ünnepére száradozott a mindenféle ruha.

Amint ott beszélgetnek a kávátlan konyhai kút mellett, kisiet Margit:

- Áve, jó Marcellusz atyám! Isten hozott!

S hozzá fut. A két kezébe ragadja Marcellusz kezét, s az ajkához emeli:

- Isten hozott!

Sápadt és lesoványodott, mint a halál, csak szomorkás, nagy fekete szeme eleven. Néz Marcelluszra édesen. S ahogy összedugja a két kezét apácaszokás szerint a skapuláréja alatt, látni, hogy a könyöke foltos.

- Egészséges vagy? - kérdi atyai örömmel Marcellusz.

- Ó, hogyne, atyám! De bezzeg a múlt hetekben... Majd elvitt a víz bennünket.

- Víz? Micsoda víz?

- Hát a Duna. Nem tudod, atyám? Jaj, hiszen olyan rettegésben voltunk! Mindéjten által sütöttem, fõztem, hogy legalább a betegeknek legyen.

- Úgy megijedtél? Szepegtél, ugye? - évelõdött Marcellusz - hogy bemegy a víz a szobádba.

- Hiszen bejött. Nem mondták? Bejött a víz, ellepte az udvart is, a refektóriumot is.

- A refektóriumot? Ugyan, miket beszélsz. Álmodtál.

Margit rábámult, s az apácákra, akik Judit szubpriorisszával Marcellusz mellett mosolyogtak. Csakugyan volt vízáradás a szigeten. De mikor látták, hogy Marcellusz nem tud róla, s képedezve hitetlenkedik, mulattatta õket is, a frátereket is Margit megzavarodása.

- Hát nem hiszed talán, atyám?

- Már hogy hinnék ilyet? Miket beszélsz! Ugyan, eredj az ilyen mesékkel!

Margit összecsapta a kezét, s az égre nézett:

- Ó, mennyei Szûzanyám! - fohászkodott fel - te tudod, hogy soha hazugság el nem hagyta az én ajkamat! Esedezve kérlek, bizonyítsd meg valamiképpen, hogy most is igazat szólottam!

Abban a pillanatban eljajdult a cselédlány a csatorna elõtt, s félreugrik.

Odanéznek.

A csatorna száján sárga víz bugyog fel, magasra hányva tajtékzó fejét. A kõfal alól is, az ölfa alól is csillogva kígyózik a víz mindenfelõl a kerti úton. Firtyeg-fortyog innen is, onnan is, a földbõl, s nõttön-nõ... terjedez...

- Jézus! Mária! - ijedeznek az apácák.

S futnak a víz elõl. A víz azonban még sebesebben fut és terjedez. Mikorra a refektóriumba bejutnak, már csobogva járnak a vízben.

Futnak tovább ki a folyosóra. Ott is víz. Sikoltozva összevissza futkosó apácák.

- Jézus! Mária! Jaj, kapd el a földrõl azt a ruhát! Kapát, ásót ide! Földet a küszöbökre, hamar! - Futkosnak, kapkodnak, sikoltoznak. Egy apáca a kisudvar kútjának a kávájára ugrik, s még ott is térdig emeli a csuhája alját. De nem néz most oda senki.

Az öreg Marcellusz is ugyancsak ugrál, lohol a fráterekkel. Az apácák a kapitulum-ház felé futnak, hát õk is.

Nyomukban a víz. Csak elterjed elõttük is. A kapitulum-házban sincs maradás.

- A templomba!

S tocsognak a saruk a vízben.

De bizony nem juthattak el addig. Fel kellett ugrálniuk a kerengõ deszkázott kõkorlátjára. Ott kellett várniuk jó félóra hosszat, míg a víz szirtyegve-szortyogva annyira megapadt, hogy újra leszállhattak.

- Margit hol van?

- A beteg-házban - feleli egy apáca -, oda futott a vízen által.

No, zavaros nap volt!

S még ráadás is következett.

Aznap este, hogy lefekvésre készülnek a fráterek, veszettül megrázza valaki a kapucsengõt. Rázza, rángatja, szinte sikoltoz a csengõ. S dörömbölnek is az ajtón.

Hárman is kifutnak a fráterek, hogy mi az. Hát apácák jajgatnak a vasablaknál:

- Jaj, fráterek - kiabálják - jertek át tüstént! Egy cselédünk beleesett a kútba!

Jancsi lódul a kulcsokért a priorhoz. Megkiáltja közben a társainak is a bajt. Azok is futnak, kötélért, létráért. Szaladnak át öten is a vaksötétségben, rút esõsre fordult idõben egymást taszigálva, vizes kátyúkban csoppanva. Alig bírnak oda találni az apácákhoz.

De a kapus apáca már nem eresztette be õket.

- Már kihúztuk! - lihegte. - Térjetek vissza. Köszönjük...

- De hát mi történt?

- Jaj, jaj, jaj! Azt se tudom, hogy mondjam el! Épp a kompletóriumot végeztük, s visszatértünk a refektóriumba. Az esõ megered. Margit kicsenget a refektóriumból a cselédházba. Jönnek a cselédek a forgóhoz. Margit azt mondja a cselédjének:

- Te Ágnes, kint hagytad, ugye, az esõn a kámzsámat?

- Kint ám - feleli Ágnes.

- Te rendetlen! - szólt rá kedvetlenül Margit. - Nem látod, hogy esik az esõ? Mit veszek holnap magamra?

- Futok érte! - mondja Ágnes.

Alighogy ezt kimondja, egy percre rá sikoltozást hallunk. Aztán egy másik sikoltást:

- Kútba esett! Hamar, az Istenért! Kútba esett!

Futunk a vasajtóra. Be van már zárva. Kapkodunk, futkosunk: hol a kulcs? Hol a kulcs?

Margit rémülten rángatja a vasajtó kalincsát:

- A kulcsot! A kulcsot hamar!

Olimpiádesz összecsapja a kezét:

- Magit! Margit! Mit tettél! Ilyen idõben küldeni a leányt... Megölted! Megölted azt a leányt!

- Nem, nem! - sírja Margit. - Nem halhat meg! Hozzatok világot!!!

S fut a kapitulum-házba. Borul a Mária-kép alá. Sírva kiáltja:

- Ó, Szûzanyám! Ha kedves neked valamennyire a szolgálatom, ne engedd elveszni azt a szegény leányt!

Közben megtaláljuk a kulcsokat. A szubpriorisszánál voltak. Sietünk ki. Hamar a vedret, kötelet!

Hát éppen ideje volt: Ágnest harmadszor vetette fel a víz. Csak alighogy tudott kapaszkodni a kövekben, míg a vedret ledobhattuk neki.