16

Másnap Margitnak is elmondták, hogy szülõit látták, és hogy mennyire féltek.

Margit elmosolyodott:

- Miért? - susogta. - Vajon éntõlem is annyira féltek-e, ha meghalok?

- Ne beszélj halálról - rívadt rá Erzsike könnybe áradt szemmel. - Margit, ne beszélj ilyet!

- De csak hadd beszéljen! - mondotta Makonyai Margit. - Inkább beszéljen akár a halálról, csak legalább beszéljen. Tegnap ugyan meg voltam ijedve, hogy elállott a szavad.

Margit szeretettel nézett reá, aztán újra megszólalt:

- Kérlek, jó atyámfiai, temessetek engem a Szent Kereszt oltára elé. Ha pedig oda nem lehet, temessetek az imádkozó helyemre.

- Mégiscsak hallgass inkább, Margit, hogysem ilyeneket beszélsz! - fakadt ki könnyekben a makonyai hercegleány is.

Mert eszébe jutott, hogy néhány héttel elõbb egy Beáta nevû apáca halt meg, s akkor este kompletórium után Margit maga elé révedezõ szemmel szólott:

- Én következek.

Akkor is kérte õket, hogy ne temessék a kisudvarra. Õ több idõt töltött a templomban, mint a kisudvaron. Õ a porában is ott szeretne lenni az oltár elõtt.

A három apáca a kezét a szemére szorítva ült az ágy mellett.

- Ne sírjatok - susogta Margit. - Mi sírni való van a halálon?

A terembe Erzsébet asszony lépett be, a priorissza, és vele a hosszú nyakú Rátoldy Kinga, aki egy tányér ételt hozott.

A priorissza a betegre nézett. Látta, hogy nyugodt az arca. Rászólt a szórorokra:

- Így vigasztaljátok-e?

- Hogyisne - sírt fel a makonyai hercegleány -, mindig a temetésérõl beszél.

- Hát mit beszélsz te a temetésedrõl? - dorgálta a fejedelemasszony Margitot is. - Talán azt gondolod, hogy olyan könnyen elbocsátunk téged! Nem, Margit. (És akkor ellágyult a szava.) Neked még soká kell itt szent példaképül állanod elõttünk!

És akkor maga is elpityeredett.

- Egyél egy kis levest!

- Egyél - könyörgött Kinga is.

És míg a priorissza egy párnával feljebb magasította Margit fekvését, Kinga megmerítette a kanalat:

- Étesselek?

Margit maga próbálta a kanalat megfogni, de visszaejtette. Aztán úgy evett vagy két kanál levest, hogy Kinga etette, mint a gyermeket.

- Istenem, hogy el vagy gyöngülve! - szólt aztán Kinga is könnyre fakadva.

Letette a tányért az ágy mellett álló asztalkára, s letérdelt az ágy elé. Ráborult Margit kezére, és zokogott.

- Csak legalább egyszer megütnél engem!

A priorissza nem értette ezeket a szavakat. Csak kevesen tudták a klastromban, mit jelentenek.

Kinga azon rút jelenet óta csodáló híve lett Margitnak. Mindig a kedvét kereste, és egyike lett a legájtatosabb apácáknak.

Margitot estefelé újra hõ szállta meg. Éjfél után, hogy a forrósága csillapodott, a bátyját, a királyt említette, hogy szeretné látni, de mikor mondták, hogy nincsen Budán, megnyugodott, s bágyadtan rebegte:

- Hát jó: majd megjön.