18

Margit váratlan halála nagy zavarodást keltett a két klastromban.

A provinciális maga sietett át a havas téli éjszakán Budára, hogy ha ott a király, értesítse a halálról. Ha nincs ott, lovas hírvivõk száguldjanak mindenfelé. És Fülöp érsekhez is. Lodomér váci püspökhöz is vágtatást vigyék a lovasok a halál hírét. A király bizonyára megkívánja, hogy jelen legyenek a temetésen.

Jancsi fráter a fejét a két kezébe fogva könnyezte a kapusszobában Margitot. Imádkozni akart érte, de nem bírt, csak a fejét ingatta, nyögdécselt:

- Istenem, Istenem, mennyit szenvedett! Mért szenvedett? Miért... Gonosz, rossz emberek a földnek bõségében töltöznek, és õ, a fehér lélek, a szegénység asztalánál a morzsákat is alig ette.

...A külsõ világ üresfejû asszonypávái a föld minden pompájába befoglalják hitvány szépségeiket - õ, az angyali szépségû, alázatos, condrában járt, foltosban, rongyosban: még csak egy pár kesztyûje se volt soha!

...És a mindenféle giz-gaz emberek nagy evés-ivások után alusznak puha pihepárnán, õ pedig, szegény, böjtökkel, szúrós övekkel sorvasztotta magát, s virrasztott a templom fagyos éjében. Még a zord szalmaágyon se lehetett teljes alvása a betegekre való gondja miatt.

...Mért élt így? Hiszen nem arra született, hogy egy rideg klastromban hervassza el az életét!

...Mért gyötörte magát? Mért vezekelt? Mért szolgált még a cselédeknek is? Holott õt, a királyleányt kellett volna szolgálnia minden fõrendi leánynak, aki csak körülötte volt.

...Nem neki való élet volt! Hiszen Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik, és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei, vadhajtásai! Ki kellett volna õt venni onnan tizenkét éves kora után! Hiszen élhetett volna a királyi palotában is imádságos, szép életet. Gyönge testét hadd fedte volna selyem és aranyos bársony, szép fejét gyémántos korona! Hiszen meghajolt volna õ koronás fõvel is Krisztus lábához. Lehetett volna ájtatos királyné. Lehetett volna boldog keresztény anya, aki az ölében tanítja ávemáriára a kisdedet, és boldogan csókolja meg az ámen után. De így élni, így fonnyadni el egy királyleánynak! Ilyen nyomorúságban! Így halni meg, ily elhagyottan!...

És a fráter szemébõl könnyek szivárogtak.

Már a matutinum is elmúlt, s az öreg provinciális még mindig nem tért vissza. Igaz, hogy a fráter nem is gondolt reá. Csüggedt szívében mérhetetlen sötét szomorúságok árjai terjedeztek. Szinte belekábult a sötétség e végtelen hullámaiba.

És amint így gubbaszkodik bútól nehéz fejjel az ágyán, háttal az ágyfának támaszkodva, a szemben függõ Mária-kép alatt fellobog a mécs a gyászos éji csendben.

Odapillant, és ott is ragad a szeme.

Álmélkodva látja, hogy a Mária-kép növekszik, szélesedik, terjedezik, világosodik; Márián a kék kendõ halványul, fehérül, s változik fehérré, mint az apácák csuhája, skapuláréja; a fején, vállán meg változik feketévé, mint az apácák véluma, palástja. A bal kezében liliom. Illata is érzik. De hát hogy kerül a kezébe liliom? A képen nem volt azelõtt liliom.

S a mellkép nõttön-nõ, teljes alakká magasul. Napfényhez hasonló, remegõ sugarak aranyoz­zák körül. Fején a keskeny korona tündöklik. S az arca is finomul, fehérül. Egyszer csak azt látja, hogy átváltozik az arc Margitnak arcává.

De olyan álomi szépségû, mint amilyennek Margitot a beavatáskor látta. Még a szempillái is olyan árnyékosak. Ajkai mint vékonyka finom rózsalevél.

Szent elrémüléssel bámul reá.

Ávét rebegne. A nyelve nem mozdul.

Borulna eléje, de mintha minden tagja ólommá vált volna.

Margit pedig lassan elõleng a körüle lengõ fényességben a kertbõl, s közelebb, közelebb... A nézése nyájas és jóságos és szomorkás, mint mindenkor. Fölemeli vékony kis kezét, mint amikor a pap áldásvetésre készül:

- Jó fráter - szólal meg ismert kedves madárkahangján. - Mért homályos néked az én szenvedésem?

Nem láttad-e, mily romlottságban él ez a nemzet? Mily állatiságba süllyedtek a dús fõnemesek is?

Nem láttad-e, mennyien jöttek a cifra, kevély és elhízott asszonyok a szigetre, ékszerekkel terhelten? Jöttek, jöttön-jöttek, jártak az én meglátogatásomra. Nem láttad-e, hogy megindulnak az én alázatosságomon, az én szegénységemen, az én ájtatosságomon? És nem láttad-e, mint hozzák el az ország minden részébõl gõgös leányaikat, hogy az én példámra Isten felé nézzen legalább egy tagja a családnak?

Nem láttad-e, hogy azok a lányok hogyan forgatták még a klastromban is a szülõik rangját, vagyonát, pompáját az elméjükben? S hogyan indult meg a lelkük a királyleány alázatosságának és ájtatosságának példáján?

Nem láttad-e, hogyan terjedt az én imádságos, szent életemnek híre szét az országban? Hogyan ejtette gondolkodóba az állati tobzódásokhoz szokott szíveket? Hogyan ismerték meg kicsinységüket az én alázatos nagyságom láttára? Hogyan ismerték meg szívük keménységét, mikor azt látták, hogy én a legszegényebb betegen is magam töredelmével könyörülök? Hogyan néztek azután a földi kincseikre, mikor látták, hogy én rongyokat öltök fel és mennyei kincsekre szegzem a szememet? Hát nem láttad, hogyan fordult a testi világban élõk lelke a lelki világ felé?

Tusakodhatsz-e még azon, hogy én nem egy királyi férjnek éltem, és nem egy-két gyer­meknek, hanem minden királyi asszonynál magasabban: az én Uram Krisztusom örökfehér jegyeseként, s minden kisdednek imádkozásra tanítójaként. S épp te sajnálsz-e, hogy nem palotában éltem? Avagy nem helyezed-e te is a méltóságos szép liliomot szemét-földbe? S ha bárki is belép arra a rút helyre, ugye, nem a rútságokat látja ottan, hanem csak a liliom nemes fehérségét? De a te liliomod elhervad, én pedig, Istennek e földre ültetett lilioma, századokon át fehérlek majd a nemzet emlékezetében...

A látomány eltûnt. Fényköde is széjjelmúlt. Homály ült a szobán és mély csend, mint elõbb.

Jancsi megdörzsölte a szemét, hogy talán még látná... De nem látott egyebet, csak a mécsének lobogó sárga lángját a Mária-kép alatt.

Mennyi idõ lehet? Nem tudta. Valóságot látott-e, vagy csak álmot? Az illatát mintha érezné.

- A liliom...

Megrázkódott, mint az álomból ébredõ, s fölkelt ültébõl. Mintha még mindig az álom-alakot látná, álmodó arccal lépett ki az ajtón.

A klastrom néma. A folyosó homályos. Tehát még éj van.

A havazás már elszûnt. A szakadozott felhõkön át levilágít a háromnegyedében telt hold. Hideg, tiszta téli éjnek csendje hallgat a szigeten.

Fejére vonta a csuklyáját, és andalogva lépkedett a könyvkötõ cellához a kerti kulcsért. Ott függött még az ajtófélfán. Be kellett volna adnia este, kompletórium után, az ajtókulccsal, hátsó kapu kulcsával együtt, a priornak, de a nagy zavarodásban nem gondoltak a kulcsokra, sem a kert kulcsaira.

Leakasztja a kulcsot, és belép a hótól fehérlõ kertbe. Csöndesség hallgat ottan is. A fákon nagy pamatokban ül a hó. A bokrok szinte megdõlnek a rájuk hullott fehér tehertõl. Kiálló karókon hósüvegecskék. Minden csendes, csak a lába alatt ropog a friss hó. És õ lépked, álmodó arccal, lépked a hóban.

Megy a kerti háznak. Feltárja az ajtót.

Bent a liliomok virágjukban állnak.

Fogja a sarlót. Összemarkolja tövön valamennyit, s egy metszéssel elvágja.

Ó, hogy illatuk nincsen!

Dehogy nincs; hiszen ott van egybegyûjtve a kis szilkében a nyár minden liliomának és rózsájának az illata!

Fogja a szilkét. Beroppantja ujjának egy nyomásával a papirost rajta, s megöntözi vele a liliomok kelyhét. A szilkét eldobja.

S megfordul. Átandalog vissza a kerten, mint az alvajáró. Áthalad a klastrom udvarán, folyosóján. Az ajtóban benne még a kulcs. Megfordítja. Kilép.

A sziget holdvilágos. Csendes. Fehér erdõ. Fehér világ. Fehér ünnep. Csak az ég kék egy tisztáson, a felhõk között; egy tisztáson, amely olyan alakú, mint a sziget a Duna vizében. Sötétkék. És azon a kék tisztáson sûrûn ragyognak a téli csillagok.

De micsoda különös, finom illat... Ah, hiszen az õ gyûjtött illata!

Az volt a szándéka, hogy becsenget az apácákhoz, és beadja a virágokat, de a templom ajtaját, ím, nyitva találja. Elfeledték? Igaz, hiszen halott van a templomban: ilyenkor nyitva van a templom éjjel is.

Belép.

A templomban vörös világosság. Mély csöndesség. A fõoltár elõtt alacsony, fekete ravatalon, magas égõ gyertyák közt fekszik Margit. Úgy fekszik, mint a halálos ágyán: az apáca­ruhá­jában. Két összekulcsolt kezében a kis fafeszület.

A ravatal körül a nagy viaszgyertyák lobogva égnek a hideg csöndességben. Két apáca térdel ott: egyik jobb felõl, másik bal felõl, imádkozó zsámolyra borulva, homlokukat összekulcsolt öklükön nyugasztva.

Imádkoznak-e? Alusznak-e? - Jancsi nem kérdezte õket.

Megállt a halott elõtt, és bús álmélkodással nézte, hosszan nézte a halotti szépségében nyugodt, mozdulatlan arcot.

Mily szép a halálban! Vonásainak szögletessége elsimult. Homloka derült. Az arca színe mint kisleány korában. Szemének szép fekete pillái mozdulatlanul sötétlenek a fehér arcban. Mintha boldog álma volna...

Jancsi hozzálépett, s odafektette a kis nyaláb liliomot a mellére:

- Neked neveltem. Téged illet, Istennek lilioma!

S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott hideg kis kezére.

Aztán, ahogy kiandalgott a templomból, egyszerre a homlokára tapasztotta a kezét, és mély lélegzettel nekidõlt az ajtó mellett a falnak. S az arcát könnyek öntötték el.

A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Vége