5

Egy májusi napon végre eltakarodott a munkások serege. A nagyudvarra vagy ötven szekér ölfát hordtak. A konyhához szögellõ kõfal mellé embernyi magas tyúkól került. A tyúkól mellé alacsony réceól és libaól.

Egy fejérvári szekéren konyhai ládák és edények is érkeztek. Csuda volt elnézni, hogyan szedik le róla a sok vaskondért - kettõt akkorát is közte, hogy Jancsi elveszett volna benne, ha beleállítják -, rézüstöt, vaslábat, nyársat, kislábost, nagylábost, csuprot, bögrét, fazekat, rostot, tálat, melencét, mindenféle konyhai szert.

Már akkor a kertben javában zöldült a saláta, a petrezselyem, a sóska. A gyümölcsfák is szépen levelesedtek. Csupa zöld lomb volt a sziget mindenfelé.

A templom készen állt. Nem volt valami nagy templom, de ékes faragású köveivel, magas, csúcsíves boltozataival, aranyos oltárával minden egyéb templomot meghaladott szépségében.

Nem volt azon se vakolás, se meszelés, hanem valami soha nem látott mesterséggel úgy épült, hogy a tégla vörösen maradt; a márványoszlopok, márvány ablakkeretek azon fehéren fehér­kedtek benne. A prédikálószék is fehér márványból volt beléalkotva, és az oltár lépcsõi is.

A fõoltár felett Boldogasszony Anyánk képe ékeskedett. Felhõkben ült az égi szûz, s Jézuskát tartotta az ölében. A vállán égszínû palást pompázott. Lába alatt igazi aranyból való holdat lehetett látni. A feje fölött pedig ezüstbõl szerzett csillagok ragyogtak, de oly fénylõn, hogy az igazi csillagok se sokkal fényesebbek.

A Szent Szûz különben kissé meredt szemû volt, mintha azon csodálkozna, hogy hogyan kerül oda. Vagy talán azon csodálkozott, hogy a festõ olyan keményre festette a ruháját, mintha bádogból alkották volna.

De persze Jancsinak nem így látszott. Abban az idõben sehol se volt rendes szemû Mária-kép, se pedig omló könnyûségû ruha a szenteken.

Másik két oltár is állt még ott. Egyik az apácák kórusa közelében. Afölött Szent Erzsébet fehérruhás képe, amint a kötényében pirosló rózsákra bámul.

Másik oltár fölött igazi fakeresztre feszített, márvány Jézus. Egy széttárt szárnyú, ezüst galamb is függött ottan. Vékony lánc tartotta a magasban.

A templom szentélyében téglaszínre festették már a vasrácsot, amelyik az apácák kórusát elválasztotta a szentélytõl. A rács szélsõ részén, csaknem közepén a templom belsõ falának, keskeny, páholyforma fülke ékeskedett. Az a királykisasszony imádkozó helyének készült. De az is mögötte a rácsnak.

Jancsi sokszor beosont oda, míg a templomot építették. És eltûnõdve nézte:

...Itt térdepel majd ezen a tölgyfadeszkán.

Le is térdelt oda, s benézett a fülkébõl. Éppen a Szent Kereszt oltárára nyílt onnan a látás. Meg az ezüst galambra. De a fõoltárra is jól oda lehetett látni onnan is. És épp oda lehetett látni az által-ellenben pompázó, aranyozott lábú, kettõs trónszékre, amelyet az utolsó napok­ban állítottak oda. Erõs lábú, nagy szék volt mind a kettõ és piros-bársonyos. A mennyezet is fölötte piros bársony meg piros selyem. Piros selyemmel volt bevonva a fal is a két szék mögött. És arannyal hímzett, kettõs korona ékeskedett rajta.

Jancsi mindezt nagy érdeklõdéssel szemlélte. Minden padot megült a templomban. A kóruson is a két csoport padot, sõt alattuk is elment négykézláb.

A kóruson egy nagy fatáblára feszület volt festve. Meg is csókolta Krisztus lábát szép ájtatosan, s ugyancsak csodálkozott, hogy szájára ragadt a festék.

De neki mindent meg kellett tapasztalnia. A kettõs trónszéket is egy kivigyázott pillanatban nagy kedvvel megülte, s megsimogatta. Ha véletlenül a koronát is ott találja, bizonyára a fejére teszi azt is.

A klastromot sokan megnézték, leginkább papok, barátok és fõurak.

- Ilyen még nem volt Magyarországon! - csodálgatták.

Egy felhõs napon a harangot is felhúzták csigán. Három harangot húztak fel. A nagyobbik akkora volt, mint egy közepes nagyságú rézüst. A kisebbik akkora, mint egy kiskondér. A három harangot valami püspök megszentelte elõbb. Jancsi bizony nem sokat nézte. A szeme egy asszonnyal foglalkozott, akirõl azt susogták, hogy a királyné.

Valósággal a királyné volt. Vastag derekú és telt arcú, sárgásan halvány asszony. Térdig érõ, virágos, meggyszín bársony palástot viselt, a nyakán aranykapcsosat. A fején éppolyan bársonysüveg volt, mint a palástja, csakhogy gyöngyös, fehér gyöngyös. Csak a szeme volt szokatlan fekete és nyugodt, hideg tekintetû; meg a fejét hordozta kissé magasan - máskülönben nem volt rajta semmi királynés.

Három úri asszonyság kísérgette. Azokon derékhoz simuló köntös volt. Kettején kénszín-sárga, egyen ibolyaszínû.

Egy hatéves fiúcska is volt velük. A kézben szíjból font, nyeles ostorka. A nyél piros, az ostor fehér. Azt mondták, hogy Béla herceg az, a királynak a kisebbik fia.

No, nem látszott hercegnek. Minduntalan kirántotta kezét az asszony kezébõl, és az ostorkájával a pillangók után akart szaladni. Vagy le-leguggolt, s keresgélt a földön heverõ épületszemétben. Kavicsokkal szeretett volna játszani, de nem engedték.

- Béla, Béla! - szólt rá az anyja haragosan. - Ne rosszalkodj!

A kis herceg keze minduntalan bepiszkolódott. Az egyik kísérõ asszony türelmesen törülgette a kezét is, meg olykor az orrát is.

A harangok felhúzása után megnézték a klastromi királyszobát s a templomot. Aztán elsétáltak a Duna felé, mert egy fehér pillangó is arra röpült, és Béla herceg jobban érdeklõdött a pillangó iránt, mint a klastrom iránt.

Alighogy elmennek, a király jelenik meg ismét. Három fekete köpönyeges barát kíséri, meg a prépost, meg három fõúr. Rendre nézik megint a klastrom minden részét.

A barátok Domokos-rendûek. Vajszínû csuhát viselnek, és fekete csuklyás palástot. A fejük teteje kopaszra van beretválva. A halántékuk is, a fülük möge is. Alig három ujjnyi haj maradt a fejükön. Süveget nem viselnek.

Mind a három domokos sovány ember és koros. Az egyik, a fekete szemöldökû, már járt ott a királlyal. A provinciális volt az, vagyis az ország minden Domokos-rendi szerzetének a feje. De még nálánál is feljebbvaló úrnak látszik egy hajlott hátú és ráncos kezû barát. A király idegen nyelven beszél vele, s a barát minduntalan a mellére emeli csontos, aszott kezét. Bólogatva mondogatja:

- Szi-szi, majeszta.

Akkor is volt ott egy bokor pesti pap. Mind levette a süvegét, s mind meghajolt a királynak. Aztán, hogy a király belépett az épületbe, halkan beszélgették, hogy az idegen barát nagyméltóságú francia ember. Vagy hogy nem is francia, hanem német. Csak azért beszél olaszul, mert a király az olasz nyelvet jobban érti. Humbertusz a neve. A pápa küldte Magyarországba a királynak a kérésére. És hogy Humbertusz úr iktatja majd a királyleányt az apácák közé.

Egy szederjes arcú és vastag nyakú pap volt a magyarázó. Bajuszt is viselt és szakállt, de oly ritka volt a szakálla, hogy az arca átlátszott rajta. Talán azért, hogy beszéd közben mindig vakarászta a szakállát.

Már akkor a klastrom is be volt bútorozva. Bizony nem valami pompásan. Festetlen tölgyfaágyak, négy is egy-egy szobában, sõt az egyikben nyolc is. Az ágyakban keményre tömött szalma-derékalj, s egy ujjnyi vastag gyapjúpokróc, magaszínû. Az ágyak elõtt, a szoba kövezeten gyékény. A falon deszkára festett Mária-kép, ki kancsal, ki meredt szemû. A kép fölött feszület. A szögletben búbos. A búbos mellett mosdó-pad. A padon négy sárga cseréptál és négy vörös korsó.

Volt egynéhány magányos szobácska is, amelyben csak egy ágy volt és egy mosdótál.

A papok azt mondták, hogy az olyan egyes szoba a fejedelemasszony szobája, meg a sekrestyés apácáé. De még másik kettõ is volt olyan egyes. Az egyiket, a folyosórács mellett, csakhamar kitalálták, hogy a kapus apácáé lesz. De a másikat a papok nem tudták mire vélni, hogy ki lakik majd benne.

Egyik azt mondta, hogy a cirkatriksz, aki éjjel a cellákat járja. Másik arra vélt, hogy a királykisasszony fog abban lakni.

Jancsi elszörnyülködött. Az egyes szobák is éppoly dísztelenek voltak, mint a négyesek. Csak éppen hogy a földjük be volt téglázva nagy lapos téglákkal. A többi szoba mind földes volt, mind. Melyikben lakik majd a királykisasszony?

- És így hálnak majd - folytatta a szederjes képû, magyarázó pap. - Se lepedõ, se vánkos, se dunyha, se paplan, csak ez a cserge. Boldog szegénység!

Jancsin hideg borzongott át. Ridegek voltak a szobák, és mészszagúak. Még a méh is ha betévedt, egyet kanyarodott benne, s vissza-kidöngött az ajtón vagy az ablakon.

Szinte örült, hogy a papok a házi kápolnába tértek. Az valamennyire szebb látvány. Hátul a falon az életnyi nagyságú feszület. Alatta karos tölgyfa-szék, háttal a feszületnek. A karos­széktõl hosszú sorban két karaj aprószék. Középen kerek üresség. Oltár nincs benne. A falnak oldalt egy felötlõ dísze is van: egy barátnak a képe. Valami szent baráté, mert aranytányér fénylik a fején, és csillag a homlokán. A barát úgy van festve, mintha prédikálna. A lába elõtt kis barna kutya ül. A kutya egy lángoló végû szövétneket tart a szájában.

- Szent Domonkos - mondogatják a papok a süvegüket megemelve.

A legszebb terem mégiscsak az, amelyikben a magyar szentek képei ékeskednek. (No, szépen kipingálta az a nagyhajú!)

Vörös és fehér márványlapokkal van az bekövezve. Hatszögû kockák. A fehérek szép rendben váltakoznak a vörösekkel.

Az a terem is be van már rendezve. Nagy faragott diófaasztal áll a közepén, és a szögletben fényezett, fehér márvány-kandalló. Az ablakok akkorák, hogy ajtó se nagyobb másutt. Zöld gyapjúkárpit függ rajtuk - vastag zsinórral vonható félre. Az ablakokon rács ékeskedik. Vasból vert virágok díszítik azt a rácsot. De csak lantorna van ott is az ablakrámákra feszítve. Az egyik ablak szárnya nyitva van. Ki lehet látni rajta a budai hegyre.

- Ez a királyi családé - magyarázza a pap. - Ide jönnek, mikor Margitot meglátogatják. Nézzétek ezt a padot...

A fal mellett nyújtózó, szép faragású padra mutat. Bükkfából van a pad. Két ülõ oroszlán tartja. De székek is vannak a teremben, diófából faragott székek. Legfölül korona van ráfaragva mindenikre.

Széles, zöld kárpit takarja a terem hátuljának a felét is. Ismeretlen virágok vannak reá hímezve selyemmel a négy sarkán; a közepén meg egy felhõkön álló angyal, amint egy nagy rózsaszínû kagylóból virágot perget a földre.

Az egyik pap vigyázatosan félrevonja a kárpitot. Ágy látszik ottan és szék. De az ágyban nincs még szalmazsák se.

- Ez bizonyosan a királynénak készült - véli csodálkozva. - Itt is hál hát néha.

- Persze - szól egy másik. - Mihelyt érsekünk lesz, a király visszaengedi neki a szigeti kastélyt. Hiszen az érseké az.

A fejét rázza rá a szederjes képû.

- Nem hiszem. A lánya most már itt él ezentúl. Megtartják az érseki kastélyt nyaraló-háznak. Ád az érseknek mást. Így hallottam.

Jancsi csodálkozva hallgatta mindezeket a beszédeket. Már akkor tudta, hogy a király­kisasszonynak Margit a neve, és hogy nem a szigeten van, hanem Veszprémben, és már apáca. Ez nap indultak Veszprémbõl, és az éjjel Fejérváron hálnak. Holnap déltájt érkeznek a szigetre.

A papok beszélgetését egy nagy csoport munkás zavarta meg. Valami karcsú, fekete szekrényt állítottak be a folyosóra, a kápolna szögletébe. A szekrény felsõ része óra volt. Belül két vizes edény.

A felsõ edényt legott megtöltötték vízzel. Az órásmester megigazította az óra mutatóit. Az alsó edénybe csepegõ víz hajtotta az órát, halk kottyogással.

Aznap Miklós szekeres is meglátogatta õket.

Az asszony könnyes szemmel panaszolta neki, hogy a prépost apácaságra parancsolja.

A szekeres kenyeret vont elõ a tarisznyájából. Egy deszkalapra ült, és nyugodtan pofázott.

- Ne búsulj - mondotta vigasztalón -, ha az urunk azt parancsolta, hogy itt dógozz, hát itt dógozol. Majd egyszer eszibe jut, hogy otthon is van kert, aztán hazarendel. Nem való vagy te apáca-életre.

Ott ült, ameddig evett. Sokat evett, és keveset beszélt. Az asszony egy fontra való szalonnát hozott ki neki. Azt is megette, de oly komolyan ette, mintha kötelességbõl enne.

Akkor már nem a kórházban laktak, hanem a konyha mellé épült házban.

A kórház tele volt új ággyal. A nagyteremben nyolc ágy volt, a mellette való kis szobában kettõ. A harmadik szobácskába egy nagy rézüstöt és egy erõs fakádat tettek. A fõépületben is volt olyan kádas szoba.

Vajon a királykisasszony is abban a rút fakádban fürdik-e majd?

Nem lehet az - gondolta Jancsi. - A királykisasszonynak bizonyára aranykádat hoznak be és selyemtörülközõt.