6

Jancsi azon éjjel nyugtalanul aludt. A szõke szép királykisasszonnyal álmodott. Úgy álmodta, hogy nyúlánk és ibolya szemû. És hogy mindig a rózsabokrok közt andalog.

Egyszer csak egy nagy tüzes-béka kiugrik az egyik bokor alól. A királylány megrökken. Jancsi felkap egy karót.

- Megállj csak, rusnya!

No, egyszeribe meg is tette volna a nagy szívességet a királykisasszonynak, de abban a pillanatban erõs, nyers hang rikoltott mögötte:

- Co fel! Már a hasadra süt a nap!

Jancsi fölriad. Az anyja áll elõtte a tiszta inggel. Rózsabokor, béka, szép királykisasszony, minden elmúlt.

De azért Jancsi vidáman szökkent fel. Ha eltûnt is a királykisasszony, elõjön ma valóságosan. A rózsabokor még nem nyílik, de majd nyílik az is.

Ledobta az ingét, és serény kézzel csapott vizet a fejére, arcára. Sohase mosdott szorgal­matosabban. Sohasem öltött örömestebb tisztát. Csak ing és gatya volt az öltözete, meg egy zsinóros kis vászonzeke. De a süvegébe pávatollat tûzött.

Ha az a pávatoll megtetszenék a királykisasszonynak, egyszeribe odanyújtaná neki...

- Ihol a kenyér - mondta az anyja -, imádkozzál elõbb.

Jancsi fogta a kenyeret, és kilódult a hátulsó kapun. A szigeten már akkor szállingóztak a budaiak, pestiek, posztósüveges jobbágyok, bársonysüveges urak, fekete papok és fehér barátok, aranytól ékes asszonyok, virágszínekbe öltözött kisasszonyok és tátogató gyermekek. A hidas a Dunán szünettelen járt: hordta az ünnepi ruhás népet. Csupa piros és sárga és mindenféle kék. Fehér is. Messzirõl nézve mintha virágok keltek volna útra a budai hegyekrõl a Dunán által a szigetre. Csak alig egy úr és két asszonyság fekete köztük. Azoknak a sarujuk is fekete. Látnivaló, hogy gyászolnak.

A májusi napfény sárgán rezgett a harmatos lombokon, a nõk díszkövein, aranycsipkés ingvállán és az urak bogláros dolmánykapcsain. A sziget belsejében egy rigó fújta a reggeli tilinkót. Harmatszag és földszag érzett mindenfelé.

A templom elõtt meg az utakon piros-fehér színekbe öltözött királyi szolgák gereblyézték és söpörték a szemetet. Egy kétkerekû talyigán sárga fövény érkezett. A szolgák kosárba szedték, és elhintették a templom elõtt.

Aztán székeket cipeltek, sok faragott széket. Kettõ közülük magas hátú szék volt. Korona volt rájuk faragva. Kétlépcsõs emelvényre tették. Az emelvényt beborították veres szõnyeggel. Szemben állt a templommal az az emelvény.

Egy tekintélyes szakállú, tornyos-süvegû fõszolga parancsolgatott a többinek. Haragosan dohogott, hogy a két koronás széknek a lába poros. Két marok füvet szakított az egyik fa alól, és maga törülgette le, ahol poros volt.

Kilenc óra tájt megzendültek a harangok.

- Most indul a királyi család - vélte egy kurta nyakú budai nemes.

A nép a sziget felsõ tája felé fordult. Jancsi felhágott egy kétágú szilfára. Más gyerekek is ültek már szanaszét az ágakon.

Néhány perc múlván csakugyan odaérkezett a királyi család. Alabárdos és ezüst hegyû kelevézes testõrök elõzték õket. A testõrök feszesen lépkedtek, és büszkén néztek mindenkire. Egy vastag combú, potrohos testõr rakogatta elõttük a lábát. Az öregebb volt valamennyinél, már õszes is.

A király fûszínû, nyári bársonypalástban tûnt elõ a testõrök mögött. A királynén perzsaszín-kék selyemruha volt. A csatjai is kék-kövesek, csakhogy világosabb színûek a kövek. A király fején magas ékes, gyöngyös bársonysüveg. A királyné fején alacsonyabb, gyöngyös. Mind a ketten vidám szemmel tekingettek szét a népen. Süvegek emelkedtek, asszonyfejek bólogattak, gyermekszájacskák elnyíltak.

- Éljen a király! - harsant meg egy vastag hang.

S erre más hangok is mondták:

- Éljen a király!

A királyné mellett a kis Béla herceg ugrándozott. Az is kék selyembe volt öltözve, de csak derékig. Derékon alul fehér selyeming volt rajta, térdig érõ. A lábán piros selyemharisnya és gyöngyös bocskorka. Fából faragott lovacskát szorongatott a kezében, s minduntalan le akart ülni a gyepre. A királyné azonban magával rángatta.

- Ha rosszalkodol, hazaküldelek! - mordult halkan rá.

- Iszen csak legeltetném a pacit - kedvetlenkedett a kis herceg.

- Köszönj szépen az uraknak.

Béla hercegecske készséggel vonta le fejérõl a süveget, és jobbra-balra integetett vele.

- Ó, az aranyos! - susogták mosolyogva a nõk.

A király mellett Pista királyfi lépkedett peckesen. Õ virágos-zöld atlaszban jelent meg. A süvegén drágakövek is villogtak. Mosolygó szemmel pillantgatott a sokaságra, s egyre emelgette a süvegét.

- Gyönyörû gyerek! - beszélgették a fa alatt.

Jancsi a királyfinak a tõrét bámulgatta. Térdig érõ, bársonytokú tõr volt az. Arany a markolatja, pirosan szikrázó rubinkõ a dísze.

Jancsi arra gondolt, hogy ha a királyfi elvesztené a tõrét, és õ megtalálná a bokrok között...

- Mégis bevinném a palotába - fejezte be gondolatait. - Mert ha viselném, megismernék rajtam. De úgyis kapnék jutalmat, ha bevinném.

A királyi család leült az emelvényre. Az ezüstkelevézes testõrök visszanyomták az utakon a népet.

- Helyet! Helyet! Hõk!

A premontrei klastrom felõl énekszó hallatszott, s mindjárt rá nagy éneklõ papi sereglet vonult elõ. Fehéringes, fehérstólás papok.

Középen egy püspöksüveges, öreg, fehér szakállú, kegyes nézésû ember, noha a szeme oly apró, mint az ürgéé.

A nép azt susogta, hogy az a kalocsai érsek, Benedek úr!

Látszott is rajta: aranyos pásztorbotja nagyokat villant a napfényben. Mellette feketéllt Humbertusz úr is, a pápa küldötte. Jancsi egyszerre ráismert hajlott hátáról, csupa csont kezérõl, s aszott arcában fiatalos erõvel csillogó, fekete szemérõl. Különben is a fején feketéllt a csuklya.

A templom ajtaja be volt zárva, mikor odaérkeztek, de az a rendje annak, hogy be legyen zárva.

Az érsek letérdelt az ajtó elõtt. A papok zsoltárokat énekeltek, aztán meg a szentek litániáját. Mikor odáig értek benne: Minden gonosztól ments meg Uram minket, az érsek izsópot mártott egy ékes kis ezüst-vederbe, és meghintette vele a templom falát. Aztán fölemelte az aranyos botot, s rákoppantott vele az ajtóra:

- Íme a kereszt jele! Fussatok, ellenséges hatalmak!

Az érsek bevonult a papokkal. A nép is benyomult volna, de egy fehér karinges diakónus visszatartotta õket:

- Most csak a két kõmíves jöhet be. Késõbb aztán ti is, csak türelem!

A királyi család nem mozdult, hát a nép is nyugodtan várakozott.

Az ajtót újra bezárták. Csak annyi hallatszott ki, hogy az érsek éneket kezd: Jöjj el Szentlélek isten!

A nép, hogy ezt meghallotta, folytatta tovább az éneket.

A nap már melegen sütött. A király levette a süvegét, és keszkenõt vont elõ a keblébõl. Megtörülte a homlokát. A királyné arca is piros volt. Pista királyfi szeme érdeklõdéssel tapadt egy fehér selyemkabátkás leányra, aki elpirosodottan állt egy sárga süveges, nagy arcú asszonyság mellett, mint ahogy egy kanárimadárka állna egy sárgarigó mellett.

Jancsit fúrta a kíváncsiság: mért zárkóztak be a papok? Gyakorta hallott olyan elbeszéléseket, hogy némely papot elevenen befalaznak. Egyet gondolt: körülnyargalt a klastromon, és mint a szélvész, be a nagyudvaron át a kisudvarra, kisudvarról, folyosóról be négykézláb a kórusra. Onnan lesett ki, mint egér a lyukából.

Hát ott álltak a papok a templom közepén. A falakon szanaszét tizenkét szál gyertya égett. Egy pap hamut vagy mit hintett kereszt alakban végig a templom kövezetén, tenyérnyi szélesen. A levegõ hûvös volt benn a templomban, szinte hideg.

Kívül még litániáztak.

Az érsek fogta a botját, és valami betûformákat írt a botjával a hamuba. Sok betût írt. Egy diakónus vizet és bort öntött egy helyen a hamura, meg valami fehér port, talán sót. Az érsek megkeverte a botja végével, s a nagyajtóra keresztet rajzolt vele.

Jancsi csak lesett be a kórusból, éppen a királykisasszony fülkéjébõl - figyelt mindeneket.

A két kõmíves is várakozó figyelemmel állt a szószék mellett. Magyar kõmíves mind a kettõ - bizonyára király jobbágyai -, rövidre nyírt hajuk legalább erre vall. Az idõsebbik harmincéves lehet, a fiatalabbik legfeljebb, ha húsz. Mind a kettõn tiszta munkáskötény, és széles, durva kezükben vakolókanál.

Egy diakónus odavitte a szenteltvizes vedret az érsekhez. Az érsek izsópot mártott a vízbe, és az oltárt körülsétálta vele. Keresztet hintett ide is, oda is. A templom falait is megszentelte.

Akkor aztán a kõmíveseket szólították, hogy adjanak elõ meszet és homokot.

Már oda volt készítve egy favödörben.

Az érsek szenteltvizet öntött a mészbe és homokba, aztán kivonult a templomból a papjaival együtt. Énekszóval mentek. Az énekük egyre halkult.

Csak a két kõmíves maradt az elcsendesedett templomban.

Összenéztek, és mosolyogtak.

- E! Hát itthagytak bennünket?

- Ne félj, no, mindjárt visszajönnek.

- Hát minek mentek el?

- Nem tudod?

- Nem.

- Hát furustokolni mentek - mondta az öregebb.

És röhögött.

A másik azonban elkomolyodott:

- Hallod-e, a templom már meg vagyon szentelve.

A kõmíves szája erre rendbe igazodott. Magát javító komolyan felelte:

- Az ereklyékért mentek ide át a szomszéd templomba.

Az énekszó csakugyan visszatért. Égõ fáklyák között hoztak egy arasznyi, fehér kõlapot. Azt kellett a kõmíveseknek bevakolniok az oltár tetején hagyott kis nyílásba.

Akkor már a nép is betolult. A templom tömjénillattal telt meg, s asszonyi ruhák finom szagaival. Kábító hosszú szertartás következett.

Az érsek megszentelte a klastromot is, megáldotta falról falra, küszöbrõl küszöbre végig. A sok orémusznak és kereszthintésnek vége-hossza nem volt.

Jancsi elunakodott. Gondolta, inkább kimegyen a templom elé, és lepkét fog Béla hercegnek. De a királyi családot nem találta már ott. Bizonyára elunták õk is a végevárhatatlan szertartást.

A nép is fogyadozott, ritkult, elszéledt. Jancsi ott látja a budai urak nagy csoportját a parton. Odamegyen, és mulat azon, hogy hogyan tolakodnak a hidasra, s hogyan szitkozódnak azok, akiknek már ráférek nem jutott.

De hát mikor jön már a királykisasszony?

Éhséget érzett. Derék dél lehet már. Anyó talán már meg is fõzte az ebédet.

Jancsi visszatért a klastromhoz. Nyitná a folyosó rácsajtaját, de biz az ajtó nem nyílik: be van zárva.

- Ejnye!

A templom azonban nyitva van még. Néhány vénasszony térdepel benne.

Jancsi beoson. A kórus rácsának az ajtajához igyekszik, hogy onnan jusson be a klastromba.

Az se nyílik.

- Ejnye!

Megint gondol egyet: belopakodik a sekrestyébe, mert hisz ott is van egy kis keskeny ajtó. Szinte megrettenve látja, hogy a kisajtó eltûnt. A helyén egy vakablak-féle szekrény van a falban. Simára gyalult polcocskák látszanak benne.

Íme - pislogja megszeppenve -, addig ácsorogtam ott a Duna-parton, hogy kizártak.

És súlyos aggodalom szállta meg, hogy a hátulsó kaput is vagy zártan vagy befalazottan találja. No, akkor elkoppant az ebéd!

Futva kerülte meg a klastromot. Útközben egy rézszög fénylett a porban. Vélhetõleg munkások hullatták el. Aztán egy másik szöget is pillantott meg. Azt is felkapta, noha efféle szöge volt már dugaszban maroknyi.

S tovább lohajtott.

Hát a nagykapu nyitva van, hálistennek, sõt szét is van tárva mind a két szárnya. Szekér áll elõtte, baromfival megrakott szekér. Két ember hordja be fûzfakasokból a sok ijedt tyúkot, ludat, kacsát, csirkét a tyúkházba, lúdházba. Egy nagy fehér kakas meg is szökött. Ott hajszolják az ölfa körül.

Jancsi azonban nem törõdik a kakassal. A szemét egy idegen fiú alakja ragadta meg. A fiún gyolcs-sapka fehérlik, gombaforma sapka, és nyakig érõ kötény. A konyhaajtóban ül egy lefordított dézsán. Elõtte csertõke, a tõkén deszkácska. Petrezselymet apróz valami félhold alakú késsel. A konyhából idegen hangok verõdnek ki, s friss kenyér-illattól kellemes a levegõ.

- Mit keressz itt? - kérdezi fennen a fehérsapkás.

Komoly szemû, lányos képû, szõke fiú, és színtelen, mint a tészta. A keze azonban nagy és durva, mint valami szolgálóleányé.

- Én idevaló vagyok - feleli Jancsi a mellét kifeszítve. - Király jobbágya vagyok én. Itt lakok én ebbe a házba.

A fiú szorgalmasan aprítja tovább a petrezselymet.

A munkájáról fölpillant Jancsira, de aztán csak a munkáján a szeme.

Jancsi köhint:

- Hát te ki vagy?

- Láthatod - feleli büszkén a fiú. - Láthatod, hogy a király kuktája vagyok.

S megint fölpillant. Jancsi tisztelettel néz rá. Erre õ is barátságosabban néz Jancsira.

Jancsi odanyújtja neki a két fényes szeget:

- Kell-e?

A kukta elveszi, megnézi, és zsebre dugja. S még barátságosabban néz Jancsira.

- Csak nem a királynak fõztök tán itten? - kérdezi Jancsi bizalmasan.

- Dehogy.

- Hát kinek?

- Az apácáknak.

- Hát már itt vannak?

- Nincsenek.

- Hát akk...

- De már jönnek.

Jancsi bekandikál a konyha ajtaján. Hát egy ménkû nagy hal hever egy hosszú asztalon. Éppen a hasát bontják. Van a hal akkora, mint egy közép ember. És két olyan gomba-sapkás, fehér kötényes férfi bontja, amilyen a kukta. Nagy ételszag.

Jancsi megint a kuktára néz:

- Mirõl tudod, hogy jönnek?

- Ahun ül Ágoston vitéz - feleli a fiú oldalt biccentve a fejét -, az vigyázza õket. Meg a toronyba is ülnek.

Jancsi arra pillantott, amerre a fiú intett. Akkor látja, hogy egy piros-fehér dolmányos vitéz ül a napon, a tyúkketrec tetején. A toronyban nem látszott senki.

Ágoston vitéz a Gellérthegy felé bámult. A könyöke alatt összegöngyölt, fehér zászló. Kutya melege lehetett, mert épp az arcára tûzött a nap. Bal kézzel a legyeket hajtotta az orra elõl.

A kukta folytatta:

- A hegyen intenek majd zászlóval. Akkor tesszük föl a halat.

Valami bõgésforma kiáltás hangzott odabent:

- Bálint!

A kukta fölugrott. Besietett a petrezselyemmel.

Jancsi ismét bekandikált, de csak a nagy ételgõzt látta, meg a gõzben a szakács kövér hátát. A kukta megint visszatért. Jókora tányér volt a kezében, meg egy fakalapács. A hóna alatt dióval telt zsákocska.

Leült ismét a helyére, és diótörésbe fogott.

Jancsinak szinte csurgott a nyála az éhségtõl.

- Nem tudod, hol az anyám? - kérdezte fanyalogva.

- Anyád? Hát ki a te anyád?

- Egy asszony...

- Odabe van három asszony is. Csirkét mellyesztenek.

Jancsi bedugta a fejét az ajtón, és berítt:

- Ejdes anyám!

Semmi felelet.

Jancsi a vasajtóhoz ment, amelyik a konyha közelében a nagyudvart zárta a belsõ háztól. Az ajtó be volt zárva. Jancsi visszatért a konyhaajtóhoz, és újra berítt:

- Ejdes anyám!

Az asszony akkor megjelent.

- Hol a fenébe csavarogsz! - robbant a fiúra. - Már egy órája hujjogom a nevedet! Akasztani való!...

Azt lehetett volna vélni, hogy a következõ percekben haj nem marad Jancsinak a fején, de a fiú nyugodtan állott: ösmerte az anyját, hogy csak szájjal mérges.

Az asszony csakugyan másképp is cselekedett a kezével. A köténye alól cipó-buckót rántott elõ, s belenyomta Jancsinak a markába. Meleg volt még a cipó, szinte gõzölgött, és szép fehér, mint a kalács.

Az asszony a füléhez hajolt Jancsinak:

- Itt maradj! Jó ebédet fõzünk! Olyat még a prépost úrnál se láttál!

És hangosan folytatta:

- Segíts diót törni! Fát hordani! Semmirekellõ gézengúz!

A kukta már nyújtotta is Jancsinak a kalapácsot:

- Törjed, no, én meg tisztítom.

Ugyane pillanatban Ágoston vitéz megtoppant a tyúkól tetején, s kurjantott:

- Jönnek! Jönnek!

S hévvel lobogtatta a fehér zászlót.

A Gellérthegy tetején is egy fehér zászló lengetését lehetett látni. Tehát az apácák Kelenföld alá érkeztek.

Jancsi szinte megrázkódott örömében.

Már nem képzelte olyan tündérinek a királykisasszonyt; hiszen látta a királyt, királynét, királyfiakat, de még mindig maradt valami csodás a képzeletében a királykisasszony felõl.

- Te Bálint - mondotta a kuktának -, ösmered te a királykisasszonyt?

- Akit hoznak?

- Azt.

- Azt nem. Senki se ösmeri miközülünk.

- Senki?

- Senki.

- A szakács úr se?

- Az se. Még kisded gyermek volt Margit kisasszony, mikor Beszpörémbe vitték.

- Kisded?

- Két- vagy háromesztendõske.

- Oszt azóta mindig ott van?

- Ott.

- Hát aztán mér van ott?

A kukta vállat vont:

- Nem tudom. De hallod, ne edd azt a diót! Ha a szakács úr meglát, úgy pofon teremt, hogy... szikrát hánysz!

Jancsi ijedten pillantott a konyha felé.

Odabent nagy sürgés-forgás. Borjút vonnak nyársra. Parazsat visznek alája lapáton. Bálintot beszólítják, hogy törjön borsot. Jancsi zsebre vág vagy hat szem diót, s a kapura néz. Arra gondol, hogy a királykisasszony is bizonyosan a hidason szállítódik át a szigetre.

De sok még a törni való dió. S most már rámaradt a héjazás dolga is. A kukta ki-kifordult, és segítget egy-egy percre, de meg-meg beszólítják.

- Phû, de nagy a hõ odabe! - fújja piros arccal, hogy egyszer kiszabadul.

Lecsapja a gyolcs-sapkát maga mellé a földre, és páhog.

Jancsi legott felpróbálja a sapkát.

- Éppen jó nekem - mondja vidáman.

Bálint nem ügyel rá. Serény kézzel tisztogatja a diót.

A konyhából jóízû pecsenye-szag illadozik ki az ajtón. A küszöbön egy másik kukta jelenik meg, idõsebb Bálintnál, és oly pofás, mintha mindig egy láthatatlan trombitát fújna. A képe annak is piros a hõségtõl.

- Gyere - mondja Bálintnak - a nyárs mellé! Én már nem bírom.

Bálint kedvetlenül cihelõdik fel.

Jancsi egyszerre felpattan:

- Forgatom én - ajánlkozik csillogó szemmel. - Én már tudom, hogyan kell.

S választ nem is várva, bent terem.

Egy medve-mozgású, gyolcsruhás embert lát a vöröshagyma illatával teljes gõzben az üstök és kondérok rotyogó soka fölött. Tudja már, hogy az a szakács. Elsurran mögötte. Csakhamar megtalálja a nyílt tûzhelyet, a nagy halom parazsat rajta, és a nyárson a borjút.

A kövér kukta nem ellenkezik. Látja a sapkát Jancsinak a fején: vélheti, hogy Jancsi új kukta, most állította a szakács.

Jancsi látott már borjút sütni, nem is egyszer a prépost konyháján. Tudta, hogy szokás jobb kézbe fogni a nyárs forgantyúját, bal kézbe a hosszú nyelû, zsírozó serpenyõt.

Mindjárt fordított is a nyárson, és értõ kézzel csöpögtette a borjúra a zsírt.

A szakács nem szólt. Csak az anyja figyelme fordult Jancsira.

- Nézd, még bezsírozza magát - szólott korholón.

S a konyha egyik asztaláról fehér kötényt kapott fel. A nyakába kötötte a fiának. Jancsi aztán derékon megkötötte maga.

De csakhamar elunta a sütést. A zsír a szeme közé sercegett, és a parázs pokolian ontotta a keze szárára a meleget. Hiába nézett jobbra-balra, hol találhatna egy heverõ kenyérszeletet, nem csenhetett a pecsenye-zsírból. No bánta, hogy olyan meleg munkába avatkozott! Szomjas is volt. Csak tekingélt jobbra-balra: hol foghatna egy kuktát? De kukták helyett csak a vastag nyakú szakács jelent meg olykor, és araszos, nagy ezüst tûkkel egy-egy szalonna-szeletet tûzött a pörkölõdni kezdõ szélekre.

- Gyorsabban forgasd! - bõdült Jancsira.

Jancsinak majd a szeme sült már ki a pecsenyés pokolban. Az õ két arcára is tûzhettek volna már szalonnát. De talán félóra is belémúlt, míg végre eltûnni látta a szakácsot a kamra ajtajában. Itt a megváltó pillanat! Ki innen gyorsan, ahogy csak iszkolhat a láb!

- Eriggy - lihegte Bálintnak -, a szakács úr szólít, hogy válts fel.

Bálint engedelmesen pattant és lódult.

Jancsi legelõször is a kúthoz ment, és felvonta a vödröt. Teleszítta magát vízzel.

Ahogy ott liheg-szuszog, törülközik, hallja, hogy zengnek-bongnak a klastrom harangjai - szép vékony zengésû harangok, mintha azok is nõk volnának.

Jancsi megrezdül:

- Jönnek az apácák!!!

Egyszerre elfeled konyhát, szakácsságot! Uccu, ki a kapun! Nyargal a fák és bokrok közt elõször a klastrom ajtajához, s hogy ott senkit se lát, le a révhez.

Hát csakugyan az apácák! A túlsó parton már látni is õket: épp érkeznek a szekereken. A szigeti parton a királyi család, püspökök, domonkos barátok, premontreiek, nemes urak, asszonyok, tisztes távolban pálfalvi jobbágyok.

A hidas épp akkor ereszkedett el eléjük a Duna vizére a szigeti parttól. Tarka szõnyegekkel van beborítva. Hajtja négy markos révész.

Odaát Felhévíznél egyenkint állnak meg a szekerek. Van vagy kilenc. Csupa négylovas szekér. Az elsõn két domonkos barát ül. Az utolsó egy elmaradt hatlovas társzekér. Azt két fegyveres vitéz kíséri lóháton.

Odaát is sok a várakozó népség. Domonkos barátok is fehérlenek közte. Egy lovas vitéznek felágaskodik a paripája. No mindjárt leveti! Nem veti le, csak épp mint ahogy lovak szokták, hogy két lábon próbálnak járni.

Az apácák leszállanak. Vannak valami húszan. Összecsoportosulnak. A ruhájukat igazgatják. A port veregetik a ruhájukról, s egymás ruhájáról is.

Négy leányka is van velük, mind a négy tiszta fehérben. Az apácák szoknyája is fehér, de a köpönyegük fekete, és a fejükön a kendõ is fekete.

A domonkosok eléjük csoportosulnak. Az apácák is karajba állnak. Látni lehet a szigetrõl, hogy egy öreg domonkos beszél az apácáknak. Az apácák hallgatják figyelemmel. Aztán a barátok is, az apácák is bókolnak, hajlonganak.

Egy apáca másfél rõf hosszú, vékony fekete keresztet von ki a szekérbõl. Odanyújtja a legkisebbik leánynak. A többi apáca is fog apró, kézi holmit. Kinél zacskó van, kinél könyv, kinél virágcserép. Az egyik jókora kalitkát lógat.

S lelépkednek a hidasra.

A hidason nincsenek padok. Minek is olyan kis idõre? Az apácák is állnak. Legelöl a legkisebb leány a kereszttel. Oldalt, a két sarkon, a két domonkos, aki velük érkezett szekéren.

Jancsit félrelöki egy nagy ököl. Egy öreg nemes úr ökle. Jancsi körültekint. A tekintete a királynén áll meg. Mért sír a királyné?

- Ó, ó - nyögi a királyné, és az arcán permeteznek a könnycseppek.

De mosolyog is egyben.

A hidas elválik odaát a parttól. Az apácák ajkán ének zendül a Dunán:

Édesanya, Boldog Anya, virágszülõ Szûz Mária...

A harangok zengenek.

Az urak a parton leveszik a süvegüket. A király is.

És közeledik a hidas, közeledik az ének. A kisleányok is énekelnek. Látni a szájacskájukon. A keresztet tartó legkisebb leány is énekel.

Jancsi megint elõre furakodik, s a királynéra pillant. A királyné fehér keszkenõvel törölgeti a szemét, de a könnyek csak görgedeznek a szemébõl. Mosolyog és sír. A király szeme is könnyes.

De hát melyik a királykisasszony?

Az ezüst-kelevézes testõrök visszanyomják a népet a parton:

- Helyet! Helyet! Hõk!

A hidas egyre közeledik. Jancsi vizsgálódó szemmel nézi egyenként az apácákat. Van köztük öreg is, fiatal is. Van köztük egy testes, nagy termetû, akinek a többi csak a válláig ér. Van köztük egy száraz, csontos, egy meg köpcös, kicsi, apró szemû. Csak a ruhájuk egyforma. Fekete kendõ simul puhán a fejükre, és a homlokukon két ujjnyi széles gyolcskendõ fehérlik alatta. A fekete kendõ könyékig ér. Alatta aztán fekete palást-féle, éppúgy, mint a barátoknak; a palást alatt magaszínû gyapjúkámzsa, az is éppúgy, mint a barátoknak, csak éppen hogy a nyakukat takarja egy puha fehér kendõ, mint ahogy a torokfájósok szokták a nyakukat bekötni. A derekukon hosszas, lecsüngõ olvasót viselnek, mint a barátok.

S jönnek énekelve:

Útonjárók szép csillaga
édességes Szûz Mária!
Téged dicsér a madár is.
Rózsán zengõ méhbogár is!

De hát melyik a királykisasszony?

Az-e, amelyik azt az ezüstkapcsos könyvet hozza a hóna alatt? Nem, az duzzadt képû. Vagy aki a kalitkát hozza? Nem, az apró szemû. Vagy akinél az aranyrámás kép van? Hiszen az vénasszony.

Jancsi nem bírja megválasztani. Talán nincs is velük? Talán késõbb jön? Talán valami aranyos kocsin jön? Tekintete a hosszú nyelû keresztet tartó leánykán áll meg. No, az szép leánygyermek, az a fehérruhás! Mily áhítattal énekel! Tejszín arcú és fekete szemû. És milyen helyes kis fekete saru van a lábacskájára szíjazva!

Már itt is a hidas. Az ének elhallgat.

A király fölteszi a süvegét. Az urak hajadon maradnak. Lelépkednek a homokos parton a hidas elé. A király elöl a királynéval. Az urak karajban mögöttük.

Két révész a parton csáklyát akaszt a hidasba. Hullám loccsan. Dereglye parthoz ütõdik. Az egyik révész kiugrik, és öles pallót fektet hídul a partra.

A keresztet tartó, fehér képû leányka átnyomja egy apáca markába a keresztet, s elsõnek ugrik ki. Széttárt karral repül a királyné karjába. S örvendezve rebegi:

- Anyám!

Az apácákat a templom ajtajában az érsek fogadta. Fehér templomi ingben állt ott az érsek, s kis ezüstfeszületet tartott a kezében. Apró szemei szaporán pillogtak, aztán megszólalt:

- Prédikátor szerzet jámbor apácái! Köszöntünk ez Istennek szentelt földön! Új klastrom vár itt reátok, felséges királyné asszonyunk ájtatos áldozatából. Jertek, hozzátok magatokkal e kedves királyi leánykát, akit Istennek fehér bárányként szentelt e felséges királyi pár, hogy elvonja Isten e sokat szenvedett hazáról a pusztító kegyetlen tatárt, s hogyha a jövõben is haragos szemmel nézne Isten ez országra, pillantsa meg benne ez ártatlan gyermeknek imádkozó arcát... Jertek! Vár az új felszentelt hajlék.

A nép könnyes szemmel hallgatta ezt a beszédet. Nem volt ott olyan, aki ne szenvedett volna az alig tíz éve múlt tatárjárásban. S mindenkinek szeme a királyi leánykára fordult. Megható­dottan állt õ maga is. Ártatlan, nyílt szeme áhítattal nyugodott az érsek arcán.

Aztán az apácák sorra megcsókolták a feszületet, s beléptek egyenkint a templomba.

Velük ment a királyi család is, a papok s a nép - már hát aki befért.

Bent aztán mind letérdeltek, s röviden imádkoztak. Az érsek újabb szép beszédben oda­nyújtotta a hajlott hátú Humbertusznak a klastrom kulcsait, viszont Humbertusz tovább adta egy öreg barátnak; az megint egy másik öreg, igen fekete szemöldökû barátnak, annak, aki kísérte az apácákat. Hallani lehetett, hogy provinciálisnak címezik azt a barátot, és hogy Mihály fráter a neve. (Jancsi emlékezett rá, hogy látta már. Akkor látta, mikor a királyt látta elõször. Akkor a szemöldökén csodálkozott, hogy olyan erõsen fekete.)

Mihály fráter fogadta, hogy szívvel-lélekkel gondozza az apácák klastromát, s tovább adta a kulcsot egy vértelen arcú, vénecske apácának, aki bizonyára fõasszony volt az apácák között.

Jancsi nem várta tovább a beszédeket. Különben is latinra fordították a szót. (Azon idõben értettek az apácák is latinul.) Hát Jancsi arra gondolt, hogy beoson a házba, elõre. Látni akarta a királykisasszonyt közelrõl, közeles-közelrõl, szemtõl szembe...

És szinte reszketett.

De hogyan láthassa?

Hogyan? Hát hátra kerül megint a nagyudvarra, s onnan be az ebédlõre, ebédlõn át a kisudvarra.

Az apácák bizonyosan a kisudvaron át oszlanak a celláikba, vagy vonulnak az ebédlõbe, s Margit is arra halad majd. Akkor aztán megnézi.

A kertet különben is õ ültette be az anyjával. Jogot érzett arra, hogy odaálljon. Keze munkáját vallja a sok zöldikélõ orgonabokor, kövér levelû tulipán, bimbós pünkösdi rózsa, szegfû, gyöngyvirág, liliom száz tõ is. De most csak a tulipán virágzik. A gyöngyvirág is bimbózgat már tél-túl. Bizony, ha érzés volna a virágban, mind kinyílott volna erre az ünnepre.

A hátulsó kaput csakugyan nyitva találta. Az udvarban különféle ételillatok áradoztak: sült hús szaga különösen, és savanyú halleves-illat.

A konyha ajtaján fehér gõzfelhõ gomolygott kifelé.

Jancsi pillanatig tûnõdött: hogyan juthatna át veszedelem nélkül a kisudvarra? Bizony nincs más ajtó, csak a konyhai. Át kell bújnia a konyhán, aztán az ebédlõn, ebédlõrõl a folyosóra, folyosóról a tornácos kisudvarra.

De vajon a szakács nem tartogat-e valami bosszút az õ számára a tenyerében?

Ez súlyos kérdés volt. Bálint lehet hogy a szakács akarata ellenére váltotta a munkát. Lehet, hogy a szakács rábõdült, hogy miért ül a nyárshoz. Bálint felelhette: - Hiszen a szakács úr hívott. - Ki mondta? - Az a fiú...

Mindez meggondolni való volt. De a királyleány annyira vonzotta, hogy végre is egy pofon nem a világ: óvatosan lépett be a gõzbe, és összehúzott nyakkal surrant át a sürgõ-forgó szakácsnép közt az ebédlõbe.

Az ebédlõben két asszony rendezgette az asztalt. Az egyik az anyja volt. Az asztalon ragyogott a sok új cintányér és cinpohár. De székek és terítékek csak a fal felõl voltak. Az asztalokat patkó alakban állították össze.

Jancsi úgy tett, mintha küldték volna.

- Már itt vannak! - kiáltotta lelkendezve.

S mintha csak õrá volna bízva, hogy megnézze, miképpen közelednek az apácák. Kinyitotta az ebédlõ fõajtaját, és kilódult.

A kisudvar kertjében nem volt még senki. Csak egy veréb röppent fel a kutacska szélérõl. A tulipánok nyílt kehellyel piroslottak a verõfényben. Az udvar árnyékos felén pompázva zöldült a gyöngyvirágos ágy.

Jancsi hallgatódzott...

Zsongó beszédhangok a királyszoba felõl. Bizonyosan bámulják benne a képeket. Meg lehet különböztetni a vékony nõi hangokat, meg a király vastag, lágy hangját. Tehát a király is bejött...

Jancsi legott munkát keresett a kiskertben. Mit is csináljon? Kapta a kút láncát, és felvonta a vödröt. Nem, ez zörgõs munka: nem lehet tõle hallani a beszélgetést. Beleakasztotta a vödröt a kút belsejében a szögre, s a virágos ágyak közé ugrott. Lehajolt a gyöngyvirágok közé: parajkákat gyomlált.

A szíve is dobogott, mikor hallotta, hogy a beszélgetés közeledik a folyosón. Már befordulnak a kis közbe, amely a folyosót a tornáccal köti össze. Jönnek... jönnek...

S fél szemmel látja, hogyan lép be a kertbe elsõnek a királyné. A kezén vezeti Margitot.

Mögöttük a király a hajlott hátú, vén Humbertusz baráttal, aztán az érsek, és a mindenfelé tekingetõ, mosolygó apácák.

Özönlenek be a kisudvarba.

- Ó be szép! - susogják az apácák boldogan.

Jancsi illedelmesen és szorongó szívvel kel föl a gyomlálásból.

A szeme Margitkán áll meg.

A fehér leányka álmélkodva forgatja körül hosszú pillájú, tiszta két szemét. A tulipánokra is rábámul. Aztán a kúton marad a tekintete.

- Szomjazom - mondja az anyjának.

Egy harmincéves forma, íves szemöldökû apáca lép oda. A karján függõ, fekete posztózacskóból ezüst-pohárkát vesz elõ.

Jancsi ebben a pillanatban a kútnál terem.

A királynéra néz.

A királyné is õrá.

- Jó ez a víz? - kérdi a királyné.

- Mint a harmat, nemzetes királyné asszonyom - feleli készséggel Jancsi, fülig pirosan, de ragyogó szemmel.

S az apácához fordul:

- Tessék csak ideadni a poharat.

S hasra a kútkáván. Lenyúl a vödörbe a pohárral. Megmeríti. A víz fölösét visszaloccsantja a kútba. Nyújtja a poharat, a tenyerére állítva, Margitnak.

S néz reá boldog szemmel.

Margit azonban ahelyett, hogy érte nyúlna, imádkozón teszi össze a kezecskéjét, és a fejét kissé meghajtva, áhítatosan néz a pohárra.

- Ávét mond - susogja az apáca a királynénak.

Jancsi is megérti, hogy imádkozik a leányka, apácaszokás szerint ráimádkozik a vízre, mielõtt inna. Õ is imádságot érez. A szeme áhítattal tapad Margitka arcára. Fehér bársony-arc; árnyat vetõ, fekete szempillák; ajka, mint a vadrózsa gyenge pirossága; és egy icipici kis barna lencsike az állacskája jobb felén.

A leányka fölemelte a jobbját, és a pohárra keresztet vetett. Csak azután nyúlt érte, és emelte az ajkához.

S mikor visszanyújtotta a poharat az apácának, Jancsira pillantott, és bólintott, susogott:

- Köszönöm.

A társaság tovább haladt az ebédlõ felé. De nem oda tértek be. Elkerültek a folyosón jobbra. Hallatszott, hogy a belsõ kápolnába mennek.

Jancsi a kertben maradt. No nem sugárzott boldogabb emberre az égi nap azokban a percekben. Hogy õ adhatott innia! Hogy ott láthatta a kedves királyleány finom kis arcát közeles-közelrõl! Hogy az a két fekete szem egy pillanatra az õ szemébe nézett! És azt mondta: Köszönöm.

Mért nem lehet megállítani az idõ folyását! Hogy maradna az a gyönyörû pillanat hosszú napokig, évekig, örökkön való, amint Margit az õ szemébe néz, s azt mondja: Köszönöm.

De Jancsi csak késõbb gondolt arra; késõbb, idõk elmúltával.

Akkor csak utánuk bámult. Hallgatta, hogyan dödögnek a cellák során. S ahogy így a kezét a füléhez is tartotta, érezte, hogy a keze remeg.

Egy apáca, a kalitkás apáca, egyedül ment végig az udvaron. Rápillantott Jancsira, de nem szólt. A kalitkában valami nagy, fehér madarat vitt. Jancsi azt vélte, galamb. Aztán csodál­kozva látta, hogy csirke, bóbás csirke.

Bizonyosan a királylány csirkéje - gondolta ámuldozva.

Azonban immár visszatérnek a királyi szülõk. Búcsúznak. Kedves szavakat mondanak az apácáknak. Az apácák hajlongnak, s visszakísérik a királyi családot a folyosón, a kisudvaron.

Margit az anyja karjába kulcsolódva kérdezi:

- Mikor látlak megint, anyácskám? Ugye most már mindennap látlak? Ugye meglátogatsz gyakran? Mindennap?

Elhaladnak. Mily könnyedén lebeg az édes leányka! Fehér pillangócska orgonavirágon.

Aztán ismét eltelik egynehány perc. Ajtók bezárása hallatszik. Az apácák eleven csevegéssel térnek vissza. Margit most már az íves szemöldökû apáca karján lebeg, s egy másik leány karjába is belefûzõdik. Csupa vidámság!

Egy sárgás-halvány arcú apáca azonban kiválik a csoportból. Két nagy kulcs van nála. Méltóságos a feje tartása, de a tekintete szelíd.

Int Jancsinak:

- Te fiú!

- Tessék.

- Gyere csak velem!

Jancsi készséggel engedelmeskedik. Vajon mért hívja az apáca? Várja is, hogy megszólal. De az csak hallgat. Rá se néz. Megyen elõtte halk csosszanásokkal a templom felé. Jancsi követi. Kihaladnak a folyosóra. Az apáca megáll, és a kórus felé fordul. Térdet hajt és bókol, és keresztet vet a nagy feszület elõtt. Aztán fölkel, és tovább lépked. A folyosó-rács reteszét félrevonja. Kimennek azon is. Elhaladnak a vendégszobák mellett, a királyszoba mellett is. Fordul az apáca az ajtónak. Kulcsot dug a felsõ zárba, és megfordítja. Aztán a nagy kilincset megnyomja. Az ajtó kitárul. Jancsira néz, és int a kezével kifelé.

Jancsi kilépett. Csak akkor értette meg, hogy mi történt vele, mikor már mögötte bezárult az ajtó.

No, ez kellemetlen ügy - gondolja kedvetlen elbámulással. - Szólnom kellett volna neki, hogy én idevaló vagyok.

No de semmi. Van kapu hátul is. Meg is lódul, s fut körül a klastrom fala mellett. Csak akkor áll meg, hogy szemben látja jönni a szakácsot a két kuktájával. Két asszony is lohol utánuk, mind a kettõnek puttony a hátán, s benne bizonyára konyhai eszközök, mert két serpenyõnek a nyele kilátszik; de az anyja nincs velük.

Nini, hát ezeket is kitették?

Bálint kukta hajadonfõvel siet a szakács nyomában. A kézben forgácsból font kosár. Amint megpillantja Jancsit, elvillan a szeme. Odanyomja a kosarat a kövérebbik kuktának, s Jancsira rohan.

Püff! - leüti a fejérõl a kuktasapkát.

Rütty! - leszakítja róla a fehér kötényt.

A szakács nevetne néz vissza. Jancsi nem meri viszonozni a gorombaságot. Szégyenkezve kullog tova, s haragosan forgatja vissza a fejét. Csak a sarkon áll meg, s ráz egyet az öklén:

- Iszen csak kerülj a markomba.

Jancsi piros duzzogással érkezett a nagykapuhoz. Bizony zártan találta. Kereste rajta a kalincsot. Bizony nem csináltak rá. Óriási fekete kapu; a tetején hegyes szögtaraj. Azon nem törhet be még a tatár se.

- Ejdes anyáóm! - üvöltötte haragosan.

Semmi válasz.

Kiáltott megint és megint. El is távolodott a kaputól, s távolabbról rikoltott. Talán arra gondolt, hogy távolabbról jobban átszáll a kiáltás a kapu tetején. Közben egy másik új házra is rápillantott. Az új ház a klastrom közelében, a sziget közepén épült az utolsó hetekben, a klastromtól napnyugatra, és sárgára volt meszelve. Ösmerte már azt a házat: azt is a tavaszon építették. Vajon abba is költöztek-e be ma? Bizonyára a király vitézei laknak ottan, hogy õrizzék a klastromot. Vajon nem bosszankodik-e rá valamelyik nagytermetû vitéz? Vajon nem rohan-e ki valamelyik egy erõs pálcával?

Majd azt vizsgálta, hogyan lehetne felkapaszkodni, hacsak annyira is, hogy a feje elérné a szögeket, s beüvölthetne.

Bizony sehogyan. Az átlófák belül vannak. Kívül csak nagyfejû, kékes-fekete szögek. Még kulcslyuk sincs a kapun. Bizonyosan lakatra jár belülrõl, vagy tolóreteszre.

Hátha alól be lehetne kukucskálni?

Nem lehet. Kívül a küszöb.

Jancsi mérgelõdött. Bent most dúskálkodnak a jó dunai halban, meg a gyönyörû borjúpecsenyében, meg az illatos diós-süteményben.

A dióról eszébe jutott, hogy egynéhány szem diót belerejtett az õ zekéje zsebébe. Kedvetlen arccal törögette, evegette.

Közben arra gondolt, hogy micsoda boldogság lesz mindennap találkoznia a gyönyörû kis király­kisasszonnyal. Bizonyára megszólítja õt majd, és beszélgetnek. Érezte, hogy kedves barátság fûzi majd õket össze. Meg is tesz õ mindent Margitka kedvéért. Szabad idejében madarat szed majd neki, fülemülét és pintyõkét. - Tessék, Margit kisasszonyom, magának hoztam. - Köszönöm, Jancsi. - S beteszi majd nagy örvendezve kalitkába.

Ez a gondolat a sziget fáira irányozta a szemét.

A fákat bizony kivágták a klastrom körül, de hátul a konyhakert mögött mégis maradt egy­nehány öreg vadfa. Jancsinak egy terebélyes nyárfán állott meg a szeme. Hopp, arról be lehet látni az udvarra! A kiáltás behallatszik arról...

Jancsi legott felutazott a nyárfára. A tetejérõl csakugyan be lehetett látni az olyan jószemû gyereknek, amilyen Jancsi volt.

De üres az udvar. Az apácák bent bizonyára mind az asztalnál ülnek, a cselédek meg szolgálnak nekik. Vajon melyik széken ül a királykisasszony?

Amíg így tûnõdik a magasban, másfelé is tekint. Különösen a szomszédos szilfán vizsgálódik a szeme. Szívének öröm-dobbanására meg is látja a madárfészket!

Uccu le a fáról! Föl a másikra! Alól ugyan nincsenek ágai, de van-e olyan fa a világon, amelyet Jancsi meg ne tudna mászni? Hát mászott is nagy szusszal, mind a húsz körmével. Elérte az elsõ ágat. Meg se pihent, kapaszkodott, vonaglott, kúszott följebb és följebb. Derék­tájon a gatyának halk krettyenése mégis megállította egy pillanatra:

- Tyû, basszerkányos!

Hátra tapintott, s aggodalommal pislantott vagy hármat. Aztán óvatosan kúszott feljebb. A fészekben egyetlen kis szeplõs tojást talált.

A tojást örömmel szemlélgette, de mielõtt leindult volna, átvizsgálódott a szomszédos fákra is. Megint megpillantott egy madárfészket.

Sok madár volt a szigeten. Május a fészekrakó hónap. Jancsi egyik fészket a másik után fedezte fel. De egyikben se volt fióka. Közben persze a gatya is tovább repedezett, sõt az ingrõl is leesett a nyakat foglaló gomb. A gombot meg kellett keresni. Az átkozott gomb elbújt valahova a fû közé. Úgy elbújt, mintha lába nõtt volna.

Ezekben az ügyekben eltelt jó másfél óra. Csak akkor gondolt megint arra, hogy nem ebédelt. Talán keresték is azóta. Bizonyára az elülsõ ajtónál keresték, meg a templom mellett.

Vissza kellett megint térnie a nyárfára.

Hát akkor már három apácát is látott az udvaron. Nyakig fehérkötényes volt mind a három, s a karjukon a csuha fel volt gyûrve könyéken felülig. Nagy dézsákban mosogatták a cintálakat, nyársakat, cintányérokat. Az anyja éppen vizet húzott a kútból. A felsõ szoknyája fel volt csíptetve az övébe.

Jancsi nagyot kiáltott:

- Eédes anyáom!

De az asszony nem hallotta.

Jancsi még erõsebben rikoltozott, hogy szinte belekékült.

A sárga ház küszöbén egy fekete skapulárés fráter jelent meg, egy nagy arcú, zömök ember.

Zord hangon szólt a fiúra:

- Mit kiabálsz ott, te?

- Anyámnak - felelte panaszosan Jancsi.

- Ki a te anyád?

- Julis asszony.

- Mit akarsz vele?

- Bemennék...

- Hova?

- A klastromba.

- Oda ugyan nem mehetsz be.

- Dehonnem. Ott lakok én is.

- Ott ugyan nem lakol. De gyere le, aztán mondd meg, hogy mit akarsz. Kihívom.

S a barát elsétált a hátulsó nagykapuhoz, és megrántotta a csengõt.

Jancsi még látta, hogy az egyik apáca abbahagyja a mosogatást, és sietve halad át az udvaron a kapuhoz.

De a kapu nem nyílt meg, csak egy kerek kis lyuk nyílott rajta.

- Valami Julis asszonyt keres egy fiú - mondotta a barát.

Az apáca visszatért.

Jancsi ezalatt leérkezett a földre, és a gatyája szakadékait aggodalmasan tapogatva kullogott a kapuhoz.

Az udvarból beszélgetés hangzott. Az anyja könyörgõ hangja:

- Eresszék be: az én kódorgó fiam...

Egy idegen nõi hang:

- De nem lehet.

- Az én fiamat? Hiszen mondom, hogy az én fiam.

- De értsd meg: nem szabad. A regula tiltja.

- Az én fiamat nem tiltja. Minket a prépost úr rendelt ide. Aszonta, hogy kertészek legyünk itten. A prépost úr is érti a regulát...

- Senki fiának ide nem szabad belépnie.

Egy másik, nyers nõi hang:

- Ide férfinak nem szabad betennie a lábát. Csak a püspök jöhet ide be vagy a szerzet fejedelmei, de még azok se egyedül. Vagy a tisztelendõ misés fráterek, mikor beteget gyóntatnak.

Julis asszony azonban nem tágított:

- De tisztelendõ asszonyom - könyörgött siránkozva -, az én fiam csak gyerek még. Tessék megnézni, hogy gyerek. És hát hova legyen szegény feje? Senkije sincs kívülem széles e világon. Hiszen éhen pusztul el szegényke!

Erre tanácskozó, halk beszélgetés következett. Julis asszony jajveszékelése nem hallatszott többé.

Jancsi dermedezve fülelt. Hogy õt nem eresztik be? Tévedésnek vélte. Az apácák nem ismerik õt, azért nem akarják bebocsátani. De hiszen tisztázódnia kell az ügynek.

A prépost nagy úr. Csak az a kérdés, hogy hol van most a prépost? Ha sokáig nem intézkedik, és az ebédek szünetelnek...

A kapun megnyílt egy tenyérnyi kis lyuk. Jancsi egy ráncos, kék szemet látott. Nem az anyja szeme volt az.

- Nincs már itt a fõtisztelendõ fráter? - kérdezte a szem tulajdonosa.

- Nincs - felelte Jancsi búra lágyult hangon.

- Várakozzál itten.

A lyuk bezárult. Hosszú csend következett, negyedóráig is elhúzódó.

Aztán Jancsi csengetést hallott távolacskán. Talán a barátok házában csengettek.

És ismét hosszadalmas csöndesség...

A fiú már akkor csüggedezve nézett maga elé. Hát hol él õ ezentúl? Ki ad neki szállást? Kenyeret, ebédet, vacsorát? És hát el lesz-e választva a királykisasszonytól is?

A kõfal sarkánál, Buda felõl, az elõbbi barát jelent meg. Intett Jancsinak:

- Gyere velem.

Jancsiban egyszerre kivirított a reménység.

Futott a barát után.

A barát megállott a sárga ház elõtt. Kinyitotta az ajtót:

- Gyere be.

Jancsi belépett. A barát ráfordította belülrõl az ajtóra a kulcsot.

Hát a barátoké volt az a kicsi hajlék. Bent a tornácon csupáncsak három ajtó látszott. Az udvara is csak kis kõfalas udvar, és benne semmi egyéb, csak letaposott gyep és mészhulladék. Festék is szaglott ott is mindenfelé.

A barát ránézett a fiúra, és zord-nyugodtan kérdezte:

- Éhes vagy-e?

- Éhes - felelte Jancsi panaszosan.

Nem sok jóságot érzett a barátban. Zömök, szögletes ember volt, borjúszájú, csodálkozó szemû és nagy lábú. Az arcát nyírott szakáll és bajusz tüskézte be. A kezében araszos nagy­ságú könyvet tartott. Pergamen-kötésû volt a könyv, és a táblája piszkos.

A barát kinyitotta a három belsõ ajtó közül a középsõt. Éppen olyan vasrostélyos, lantornás ablakú szoba az, mint amilyeneket az apácáknál látott. Fenn az ablakok a gerendák alatt. Lent éppúgy az ágy, éppúgy a gyékény az ágy elõtt, éppúgy a kereszt a falon, és a kereszt alatt a háromaraszos, fekete rámás Mária-kép.

Csakhogy asztal is állt a szoba közepén, jókora tölgyfa-asztal. És hûvös volt benn a levegõ.

Az asztal egy része meg volt terítve bõrabrosszal. Egy cintányér, két nagy cseréptál meg egy cserépkorsó volt rajta, no meg egy cipó. A tányéron fehérlõ csontok meg a tányér mellett heverõ kenyérszeletek arról tanúskodtak, hogy a fráter már elvégezte az ebédet.

- Ihol egy darab sült hús - mondotta -, megeheted.

A cipóból lassú kézzel lekanyarított egy szeletet, és Jancsi elé tette.

Maga is asztalhoz ült.

Jancsi azonnal megismerte, hogy a cipó az apácákéból való, tehát a pecsenye is.

Szemérmetesen ült az asztalhoz, és kivette kézzel a pecsenyét.

- Hohó! - riadt rá a barát. - Hát az imádság?

Jancsi ijedten ejtette vissza a pecsenyét, s keresztet vetett. Elhadarta a miatyánkot, aztán jobb kézzel még a keresztet vetette, ballal már a pecsenyéért nyúlt.

- Hohó! - kiáltott a barát. - Hát az üdvözlet?

Jancsi megint visszatette a pecsenyét. Elhadarta az üdvözletet is. S megint a pecsenyéért nyúlt, de közben a barátra nézett, hogy nem kiált-e megint rá.

Hát bizony rákiáltott:

- Elõbb talán innál! Kitõl tanultál te enni? És törüld meg elõbb a kezedet!

Jancsi csak akkor látta, hogy egy törlõrongy is hever az asztalon. Megtörülte a kezét, és a kancsóért nyúlt.

- Hohó! - ordította ismét a barát.

Jancsi csaknem elejtette a kancsót.

- Tán kun vagy te?

- Nem vagyok kun - hebegte Jancsi nyiladozó szemmel.

- Hát micsoda háznál nevelkedtél te? Nem félsz az ördögtõl?

Jancsi nem tudta, miben hibázott.

A barát keresztet vetett a kancsóra.

- No, most már ihatsz.

Jancsi ivott vagy két kortyot, s letette a kancsót. A pecsenyére nézett, de nem mert érte nyúlni.

- Vess keresztet arra is - intette a barát szigorún.

Jancsi ügyetlen mozdulattal rántott keresztet a pecsenye fölé.

- No, most már ehetsz.

Jancsi farkasétvággyal falt bele a pecsenyébe. Kenyeret is akkorát harapott, hogy fuldoklott belé.

A barát rákönyökölt az asztalra, és szinte csodálkozva nézte a fiú evését.

- Nem tudod-e - mondotta oktatón -, hogy az ördög étellel, itallal száll bé az emberbe?

Jancsi a barátra bámult.

- Nem hallottam.

S nagyot nyelt.

- Te talán nem is hiszed az ördögöt?

Jancsi felvonta a két vállát.

A barát megbotránkozva nézett rá.

- Micsoda tinó! Ki nevelt? Miféle ember az apád?

- Az én apám?

- A te apád.

- Hát izé... hótt ember.

- Hát már meghalt?

- Meg.

- No persze, ezt gondolhattam volna. Isten adjon neki csendes nyugodalmat. Aztán hogyan halt meg?

- Megrúgta a ló.

A barát szeme elnyílott:

- Látod, az a ló volt az ördög!

Jancsinak szinte kõvé vált a falat a szájában.

- Apád bizonyosan imádság nélkül ment ki aznap a házból. Az ördög ló képében megrúgta. Elvitte a... sötét helyre.

Jancsinak különös volt ezt hallania. Az ördögöt látta már lefestetten; mesékben is gyakorta emlegették, de azt még senki sem mondotta, hogy az apja a pokolba került.

Fájt neki ez a beszéd.

- Nem igaz a - mondotta elgondolkodva.

- Micsoda? - hörkent rá a barát.

Jancsi hallgatott.

- Hát honnan tudod, hogy nem igaz?

- Onnan - felelte Jancsi minden bátorságát összeszedve -, hogy az én apám a prépost úr jobbágya volt.

A barát szája mosolygásra vonult szét. Jancsi sohase látott akkora szájat, és olyan nagy, sárga három fogat.

- Hát te azt hiszed, hogy a prépost házába nem mer az ördög bemenni?

S döcögve nevetett.

Aztán egyszerre, mintha belülrõl megrántották volna, összeestek a nevetõ vonásai. Arca az elõbbi hidegségbe kövesedett.

- Hogy hínak? - vallatta tovább a fiút.

- Jancsinak - felelte a gyerek elbámulva, hogy a barát milyen egyszerre elkomolyodott.

- Jancsinak? Különös - mondotta a barát a fejét rázva -, nekem is János a nevem.

S fölkelt, és fölvette a könyvecskét. Kisétált vele a szobából.

Az ajtót nyitva hagyta. A folyosón cseszegett föl és alá. A könyvet a szeme elé tartotta, és mozgó ajakkal olvasott.

Jancsi elgondolkodva evett tovább.

Igaz-e vajon az ördög? Vagy hogy csak ijesztésére mondták? Mégiscsak igaznak kell lennie, mert hiszen a miatyánkban is benne van a végén.

S borzadva nézett az asztalra.

E nézésében elkedvetlenedve látta, hogy diómorzsák is hevernek a tányérban, s hogy a pecsenye-csontok közt halcsontok is fehérlenek.

De hát azt kellett ennie, ami maradt.

A pecsenye bizony meg se kottyant neki, de a kenyér valamennyire elcsillapította az éhségét.

János barát be-bepillantott az ajtón. Mikor látta, hogy Jancsi nemcsak a leszelt kenyeret nyeldesi el, hanem a maradék darabokkal is foglalkozik, beszólt jólelkûen:

- Adjak-e még kenyeret?

Jancsi szemérmesen vonta fel a vállát.

Arra a barát még egy karaj kenyeret szelt, s leült ismét a székre.

- Hát mit tudsz te? - kérdezte nyájasan. - Hallom, hogy anyádnak segítettél a kertbéli míveletekben.

- Tudok én mindent - felelte nekibátorodva a fiú.

- Mindent?

- Mindent.

A barát hümmentett:

- Tán írni-olvasni is tudsz?

- Írni nem tudok, de olvasni elolvasok én százig is.

A barát arca mosolygóra vált. De csak egy pillanatra. Aztán megint megkövesült.

- No hát eljössz velem ma estefelé Lukács úrhoz szólt jólelkûen -, õ megmondja, hogy hol lakol ezután.

Jancsinak erre megkeseredett a falat a szájában. A szeme könnybe lábadt. Hát csakugyan nem térhet vissza az apácákhoz!

- Mit rísz? - kérdezte vidáman a barát.

- Szeretnék bekiáltani... édesanyámnak.

A barát hümmentett.

- Klastromba nem szabad bekiáltani. De hát mi beszélni valód lenne anyáddal?

- Hát hogy...

És sírásra pislogott.

- Hogy beállhass apácának?

S ezen a barát annyira nevetett, hogy még egy negyedik foga is elõtûnt, rút rozsdás fog az is.

- No, ne ríjj - biztatta nyájasan. - Én már beszéltem anyáddal. Õ is arra kért, hogy betegyelek apácának. De hát annak rendje és módja vagyon. No, mégis rísz?

- A süvegem - pityogta Jancsi -, nem tudom, hol a süvegem...

A barát ezen is nevetett. Felült a folyosó padkájára, s ott nevetett.

- Minek neked a süveg? Apácának nem kell süveg. Ládd, én nem vagyok apáca, de azért én se viselek süveget. No, csak nyugodjál meg. Bogarássz ott az udvaron, vagy mulass akármivel. Estefelé megjön Marcellusz fráter, aztán elvezetünk Lukács deák úrhoz.

Összeszedte a tányért és tálat. A bõrabroszról a tányérra rázta a morzsát, s az edényeket a hóna alá fogta.

- Itt maradj a ház körül - mondotta a fiúnak. - Mindjárt visszatérek.

Be se vonta az ajtót, megindult.

Az apácák klastroma csak alig száz lépés volt onnan. A barát a hátsó kapunak került. Jancsi félénken követte. Látta, hogy a barát a kapunál megáll. Egyet ránt a gombon. Bent erõs csendülés hallatszik. Kis idõ múlván fölemeli a barát a tálat, tányért, s a tál és tányér egyszerre eltûnik.

Jancsi elálmélkodott. A szögletrõl látta a kaput, de a kapu nem nyílt meg.

Hol ment be a tál meg a tányér?

A barát még ott beszélgetett. Jancsi közelebb lopódzott. Kivel beszélget? Talán az anyjával? Hátha õ is beszélhetne?

A barátnak a háta mögé került. Látta, hogy egy tenyérnyi kis lyuk van a kapun. A lyuknál egy vörös negyedarc és egy vélumnak a fekete-fehér széle.

Az apáca tisztelettõl akadozó nyelvvel beszélt:

- Arra is kéret a priorissza szóror: igazítanátok ide egynehány szegényt. Annyi mindent sütöttek-fõztek nekünk... Az a sok hiábavaló hús... Tudhatták volna, hogy mi nem élünk hússal.

- Jó - felelt a barát -, küldök.

- És még valami... A tyúkólban kakast is találtunk. Tudod, hogy nálunk...

- Tudom - felelte a barát. - De hát majd elkél az.

- Hogyan? Nincs betegünk, hálaistennek.

- Megeszik a cselédek.

- A cselédeknek annyi hús maradt... A priorissza szóror azt mondta, hogy adjam ki a tisztelendõ frátereknek.

- De hát tudjátok, hogy minálunk sincs beteg. Otthon sincs Budán, hálaistennek.

- A priorissza szóror mondta.

- Hát akkor add ki. Majd megmondom Marcellusz fráternek... Most nincs itthon. A generális fráternél van, a provinciális fráterrel együtt.

A lyuk bezáródott. Jancsi visszaosont a szegletre. Bámulva látta, hogy egyszer csak kiötlik a kapun a fehér kakas. Hogy a manóban? Hiszen a kaput nem nyitották ki. Sem azon a lyukon nem férhetett ki a kakas.

A barát fogta a kakast, és elindult vele. A kakas lába össze volt kötözve. Ijedtre kerekedett szemmel nézett a barátra, és ugyancsak rugódozott a madzagban.

- Nesze - mondotta a barát Jancsinak -, játsszál vele.

S visszatért a cellájába. Megint a kezébe vette a piszkos fedelû könyvet. Kiült az udvar közepére, az árnyékba, és keresztet vetett magára. Bõszájú ásítozások között olvasott.

Estefelé egy szigorú arcú, száraz, öreg barát lépett be a folyosó ajtaján. A kápája olyan volt, mint János baráté, csak a skapuláréja nem volt fekete, hanem homokszín fehér, mint a csuhája. Hosszú, vékony két lábán csak lebegett a csuha, mintha két karón lebegne.

János fráter meghajolt. Hogy az öreg kérdõn nézett Jancsira, a fráter a gyerek fejére tette a kezét.

- Ezt a gyereket, Marcellusz fráter, a mi gondviselésünkre bízták. Az anyját a prépost hozta ide a klastromba. Kertészasszony odabent, és bent is marad. De errõl a gyerekrõl megfeled­kezett a prépost.

S elmondta, hogy a fiúnak senkije sincs.

Az öreg Marcellusz megint ránézett Jancsira. Jóságos, szürke szeme volt, noha komoly. Az állát a két ujja közé fogta, s dünnyögött:

- Ej-ej. Hát ma csak háljon itt meg. Holnap aztán mise után elvisszük a prépost úrhoz. Maradt valamid ebédrõl? Én nem ettem ám délben semmit se. A király erõvel ott fogott ebédre. Micsoda ebéd! Csupa hús és hús! A bort úgy isszák, mint a vizet! Humbertusz fráter sem evett egy falatot se. Azt mondtuk, böjtölünk.

János fráter a fejét csóválta, és elõadta a kenyérmaradékot. Marcellusz keresztet vetett rá, s csak törögetve evegette.

- Micsoda ebéd! Micsoda ebéd! - ismételgette a fejét ingatva. - Hány ezer ember éhezik, nyomorog...

- Azért volt rajtunk a tatár - vélekedett alázatosan János fráter.

Marcellusz sóhajtott:

- Meg azért is tér majd vissza, János. Micsoda kokas az ottan?

Aztán nem beszéltek többet. Marcellusz fráter elgondolkodva evett. János fráter meg hallgatva nézte.

Evés után letérdeltek a kereszt elé, és latinul imádkoztak. Énekeltek is ketten. Marcellusz száraz fahangon, János vastagon, mintha a hasából énekelne.

Jancsit beszállásolták este a legbelsõ szobába. Hat ágy volt abban, s kereszt és Mária-kép, mint az apácáknál. Az ágyak is épp olyanok voltak: szalmazsák és durva pokróc rajtuk, gyékény elõttük, és festetlen faszék.

Mielõtt azonban lefeküdt volna, meg kellett mosnia arcát, kezét, lábát.

No, rosszul is aludt. Vánkost nem mert kérni, hát csak a karját tette a feje alá. Aztán azon tépelõdött, hogy hátha valaki megtudta az õ apró lopásait?

Odabent különféle kövek alatt és szögletekben sok mindent rejtegetett. Különösen a kisudvaron. Ott volt a festõ-kréta, holmi apró szögek, egy régi pénz, egy madzag, egy gomb, egy ujjnyicska aranyozott lécvég, és más efféle értékek.

A Duna vizébe rejtett kõ is eszébe jutott.

Az a kõ különösen nyugtalanította.

Aztán nagysokára mégis elszenderült, de mind éjten át ördögökkel viaskodott az apácák kisudvarán. Az ördögök hol õt akarták elvinni, hol a kis királyleányt. Végre is eszébe villant, hogy az ördög-féle nép elpusztul a keresztvetéstõl, hát nagybátran keresztet vetett rájuk. Az ördögök egyszerre összeestek, göröngyökké változtak. A kis virágszájú leány hálásan ölelte meg Jancsit, és édesen susogta:

- Köszönöm.