7

Még alig pitymallott, mikor Jancsi megébredt. Szokatlan volt neki a kemény szalmazsák. Az anyja mindig puhán hálatta.

Hát ébredt. Óvatosan nyitotta meg az ajtót. Friss, harmatos reggel. Ébredõ madarak csirikol­nak a fákon. Az udvaron a fehér kakast pillantotta meg. A kút vedrén ült a nemes állat, és belenyújtogatta a nyakát. Ivott. A madzag már csak a fél lábán lógott alá hosszan. Miért nem szállt vissza, ha már kiszabadította magát a kötelékbõl?

Jancsi elhajtotta a kakast a vedertõl, és maga dõlt ivásnak. Aztán gondolkodva nézett a vízre. Arra gondolt, hogy nem vetett rá keresztet. Ezen a szigeten nem tanácsos keresztvetés nélkül inni a vizet.

De most már késõ. Lerántotta az ingét, és megmosdott a vederbõl. Nem szeretett mosakodni - az igazat megvallva -, de tartott János baráttól, hogy meglátja mosdatlanul, és rákiált: Ohó!

Aztán azon gondolkodott, hogyan szólhatna az anyjával. Megkérdezné tõle, hogy beszélt-e Lukács úrral. És ha beszélt, mit mondott Lukács úr? Csakugyan ki van-e hát õ zárva végképpen? Vagy hogy csak az apácák nem szeretik a fiúkat? Pedig hát õ nem rendetlenkedett volna. Vajon visszaküldik-e Fejérvárra? De ki ad ott neki ennie?

A folyosó ajtajára nézett. A kulcs rajta volt, de tolóretesz is zárta. Jancsi arra gondolt, hogy kimegyen, és újra felmászik a fára. Ha meglátja az anyját, kurjant neki.

Elvonta a reteszt, a kulcson is fordított. Visszatekintett, hogy János barát nem ötlik-e elõ valahonnan. A ház csendes volt, az ajtók mozdulatlanok.

Kilépett.

Az ég már piroslott. A nap fellõtte a felhõk közé az elsõ aranynyilát.

A Duna felõl emberi beszélgetés hallatszott. Asszonyi karattyoló hangok. A hangok közeledtek.

Két piros kendõs parasztasszony tûnt elõ a lombok közül, meg egy tipegõs járású, fekete kendõs öregecske, s mögötte egy tizenhat éves forma fiú.

Az asszonyoknál fakupa volt, mindeniknél kettõ. A fiú hátán két nagy köpülõ, a kezében meg ásó. A köpülõk nyélfája a lombokat horzsolta. Az asszonyok mezítláb voltak, a fiú csizmában.

A kapu elõtt megálltak, és tétován tekingettek körül. Jancsin is megállt az egyik asszony szeme.

- Te fiú - mondta neki -, hol itt a csengõ? Mer aszonták, hogy csöngessünk.

Jancsi a kapuhoz futott, és megrántotta a csengõgombot.

A kapun kisvártatva zörrenés hangzott belülrõl. Egy apáca vörös-álmos szeme jelent meg a kerek lyukon.

- A tejet hozták meg?

- Azt, tisztölendõ szóror, meg a két köpülõt.

- Köpülõt? Hiszen van minekünk.

- Lukács úr parancsolta...

Erre a kapu középsõ deszkái megmozdultak, és elsétáltak szépen balfelé. Jancsinak ámulatára egy olyanféle szekrény tûnt elõ, aminõt a sekrestyében látott, csakhogy nagyobb, és polc nem volt benne egy se. Egy ötéves gyerek belefért volna állva. A szekrény szurkos festékszagot lehelt.

- Tegyék ide bele - hangzott belülrõl az apáca szava.

Az egyik asszony beletette a szekrénybe a tejet. De csak két kupa fért be. Nagyok voltak a kupák.

A szekrény befordult, és a tej is vele. A szekrény másik fele üresen fordult kifelé.

- Hány kupával hoztatok? - kérdezte belülrõl az apáca.

- Hattal, tisztelendõ szóror - felelte a fekete kendõs asszony. - A köpülõk nem férnek bele ebbe a szekrénybe.

- Hát várjatok - felelte az apáca -, megnyitom a kaput.

Vártak, várakoztak. Jancsi az asszonyokra bámult. Az öregasszony ráncos képû volt és aggódó nézésû. A másik kettõ naptól égett arcú, elégedettebb tekintetû. Jancsi azért bámulta meg õket, mert nekik szabad bejárniok. Furcsa, hogy nekik szabad, neki nem: holott neki az anyja is bent lakik.

Valamelyik fán rigó szólalt meg, mélyhangú, öreg rigó, és hosszan tilinkózott.

A két fiú összenézett: mind a ketten elmosolyodtak.

- Rigó - mondotta a köpülõs fiú.

- Az - felelte Jancsi.

Végre kulcsnyikorintás hallatszott a kapu közepén fölül, azután egy másik kulcsnyikorintás a kapu közepén alul. Azután egy koppanás következett, a koppanás után roppanás meg reccsenés. A festéktõl beragadt a kapu, azért recsegett. De végre is kitárult.

- No, gyertek be hát!

A három asszony belépett. A fiú is a nyomukba indult. Hogy Jancsi a fiú mozdulatát meglátta, uccu neki: besurrant a szoknyák között.

Mikorra az apáca kilökhette volna, õ már a konyhánál nyargalt. - Ejdes anyám! - kiáltotta torka erejébõl.

Az anyja épp akkor lépett ki álmos, dagadt szemmel. Két tejesfazék volt a kezében. Boglyas hajára rá volt ragadva egy szalmaszál is.

- Ejdes anyám!

- Jaj, édes eggyem! - rivadt meg egyszerre az asszony. - Jaj, elválasztanak bennünket! Hun háltál? Ettél‑e? Jaj, édes eggyem! A süveged is itt van. Jaj, édes magzatom, de nem tudhassa az ember, mire verrad, mire fekszik ez keserves világba!

Több cseléd is jött elõ a konyha mellett álló házikó ajtaján. Ásítoztak, nyújtózkodtak. Cserép­fazekakba öntögették a tejet a kupákból.

Az apáca türelmetlenkedett:

- Julis, ne óbégass! A fiadról gondoskodnak. De ide nem szabad a gyereknek bejárnia.

- Legalább egy kis tejet hadd adjak neki.

Kapta is mindjárt az egyik fazekat, és a fiának a szájához emelte.

Jancsi nem kérette magát: úgy ivott, hogy kétfelé csurgott a tej a fazékból.

Julis asszony otthagyta fia kezében a fazekat, s beszaladt a süvegért. A fejére nyomta a gyereknek fülig. Jancsi úgy bevedelt a tejbõl, hogy mind a két pofáján csöpögött.

Az apáca aztán kilökdöste.

- Maguknak is megmondom - komolyodott a tejes asszonyokra -, hogy máskor ide fiúval ne jöjjenek.

Jancsi visszatért a barát-házba. A két barát is fölkelt már. A folyosón, a kereszt elõtt térdeltek, és váltakozva imádkoztak:

- Domine labia mea aperies.

- Et os meum annunciabit laudem tuam.

A toronyból hajnali harangszó zendült.

János barát intett Jancsinak, hogy õ is térdeljen le, Jancsi hát mögéjük térdelt, és unatkozott.

Késõbb aztán elmentek az apácák templomába, misére. Jancsit is magukkal vitték. De õk ketten elõrementek a templomi sokaságon át a sekrestyébe. Jancsi hátul rekedt a szenteltvíz-tartónál. Onnan nem láthatott egyebet, csak köntös-hátakat.

A mise megkezdõdött. De nem orgonával, csak énekszóval. Orgona még akkor nem volt Magyarországon sehol. Külföldön is csak ritka helyen. (S ahol volt is, pokolba kívánták, annyira visított, zörgött és nyikorgott.) A hívek énekeltek, és váltakozva imádkoztak.

Jancsi látta, hogy elõre nem juthat, hát elunakodott, és kifordult a templomból.

Lekerült a Dunára, hogy megnézze a kincsét: ott van-e még, ahova elrejtette?

De lám, a szigeten át valami idegen öltözetû sokaság vonul. Csupa kék és barna köpönyeg és hegyes nemezsüveg. Az asszonyokon is kék és barna kendõk és szoknyák. Lovakat, marhákat is hajtanak. Izzadt képû férfiak és szeplõs képû asszonyok mind gyermekekkel és batyukkal terhelten. De még többen ülnek ágynemûvel, ekével, kaszával, más efféle gazdasági szerszá­mokkal megrakott szekereken. Mind szõke ember és kék szemû, hegyes orrú, sovány arcú. Gyermek is ül mindenféle korú, sok, különösen a szekerek ágynemûi közt. Egy kis hatéves, borzas kölyök kedvetlenül áll fel, és ásít, aztán unalommal bámul Jancsira. A szekér végén fiatal asszony ül nagykedvetlenül, és szoptat. Három hidas is jár fel-alá a Dunán Budáról a szigetre, a szigetrõl Jenõre, hogy átszállítsa õket. No, töméntelen ember! A budai parton még többen nyüzsögnek.

Szászok õk mind. Akkor költözködtek a király meghívására a Szepességbe.

Jancsi elunta õket: másfelé fordította a rúdját. A sziget-végi várépítkezés vonzotta. Oda lódult el. A keresztes vitézeknek raktak ott fészket, a johanitáknak. A nagy, sokmázsás köveket csigákon vonták a magasba. Látni lehetett, hogy kettõs falat raknak. A két fal közét apró kõvel töltik meg, és oltatlan meszet szórnak idõnkint az apró kõre.

- Soha, míg a világ áll - mondotta egy nemes úr a nézõk között -, ez a vár el nem pusztul. Mert az oltatlan mész ott ég meg a kövek között, és követ a kõvel úgy összefogja, hogy a két fal eggyé válik.

A klastromnál volt kõmívesek is ott dolgoztak már valamennyien.

A borjú-hangú is ott danolt már, csakhogy valahol lent:

Bi dem brunnen stuont ein boum.

Jancsi tíz óra felé eszmélkedett arra, hogy talán keresik is.

Hazanyargalt.

Tûnõdve állt meg a barátok háza elõtt: bemenjen-e, vagy megvárja, míg kijönnek érte?

A nap verõfénnyel sütött az apácák kõfalának oldalára. Belülrõl kacagást hallott, mint mikor gyerekek hancúroznak. Csakugyan hallatszott is egy kiáltás:

- Magosabbra! Magosabbra!

S egy másik kiáltás:

- Fuss, Erzsi! Fuss!

Jancsi fülelt.

Odabent játszanak. Bizonyosan a leányok, s köztük Margit is.

Gondolta, felmászik a fára, s megnézi õket. De még feleúton se volt a fa felé, egyszer csak egy szürke kis szõrlabda huppanik le a magasból épp a lába elibe.

Jancsi ránéz a labdára, és megfordul a klastrom felé, hogy vajon fut-e valaki a labda után?

Nem fut senki. Hogy is futhatna? Ereszkedik vissza le sebten: felkapja a labdát. No, finom szõr­labdácska, tehénszõrbõl való. Ez éppen jó lesz õneki! S már dugta is a kebelébe.

De ím, egy fehérruhás leányka lebben fel az ölfa tetején - fekete nagyszemû. Jancsinak csak eldobban a szíve: a királykisasszonyka!

Valóban Margit volt. Ahogy feljutott az ölfa tetejére, aggódva pillantott hátra. Aztán a tenyerét a szájához tette: szólott könyörgõn Jancsinak:

- Édes fiúcska! Dobd vissza a labdát!

Jancsi elvörösödött.

- Ihol e!

S feldobta a labdát.

Margit feléje is kapott, de a labda elröppent a keze mellett. Nevetve ugrándozott le az ölfa tetejérõl.

Jancsi piros arccal bámult arra a helyre, ahol a királyleány állott. Mint aki álmon tûnõdik.