8

Jancsit még aznap délelõtt átkísérte János barát Budára.

Mert azt végezték felõle, hogy a szerzet fogadja a szárnya alá. Ha valakinek az anyja apáca, mi is lehet egyéb a fiából, ha nem barát?

Jancsi vígan lépkedett János fráter mellett a hegyen fölfelé. Micsoda boldogság, hogy õ is barát lesz! Szerzetes társa lesz a királykisasszonynak is, az anyjának is. Így hát mégiscsak összekerül velük.

Máskülönben is kiváltságos pálya a szerzeti. A barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk minden ház, ha kint járnak, és asztaluk minden asztal. Isten népe õk e földi világban.

János barát is így gondolkodott.

- Lásd - azt mondja -, angyal vezetett tegnap hozzám. És te mégis bõgtél. Megtanulod majd a szent szerzet házában, hogy Isten mindent jóra fordít, amit ember rossznak vél a maga gyarló kis eszével.

Fölértek a várhegyre, s befordultak az elsõ utcába. Az utca kövezetlen volt és a két szélén gyepes, mint a világ minden városának minden utcája abban a korban. Régi és új házak váltakoztak benne. Többnyire alacsony házak, zsupposak, de látszott köztük egynehány cserépfedeles, sõt emeletes is - egyemeletes -, de csak fából az emelet.

Az utcán piaci nép bözsgött. Egy-egy gyermek hozzáfutott János fráterhez, és kezet csókolt neki. Egy öreg parasztasszony is. Urak köszöntek a fráternek, a fráter csak feje bólintásával fogadta. A csuklya a fején volt. Azzal nem lehetett másképp köszönnie.

Jancsi gyakorta látta Fejérváron is, hogy a barátoknak köszönnek az urak, és hogy a parasztasszonyok meg a gyermekek a kezüket csókolják. Mindig egykedvûen nézte. De bezzeg örvendezett most rajta! Most már õ is barát lesz! Õt is így tisztelik majd.

A nép közül elõvált és feléjük tört egy naptól barnult arcú, zsíros képû pap, fekete reverendás plébános-féle. Asszony is volt vele, szintén kövér és naptól barna. Az asszonynál kosár volt, amelybõl fakanalak kandikáltak ki, s egy kis vas-serpenyõ. A pap hóna alatt egy új kaszavas villogott. A derekára kard volt kötve. Szõkés szakálla a melléig ért, barnás haja a válláig. A haja zsíros volt. A szakálla azonban száraz. Bizonyára mosásban részesült aznap, mert minden szála külön állt. Negyvenéves, komoly ember volt.

Örvendezve kiáltott a fráterre:

- Jánoskám! Jánoskám!

A fráter megállt. Kezet szorítottak.

- Ihol a feleségem - mondotta a pap. - Megházasodtam. Mai világban hiába... kell az asszony.

- Mi újság otthon? - kérdezte a fráter - anyám hogy van?

A pap elmondta, hogy otthon, vagyis a beszédbõl kiérthetõen: Pilisen, szintén erõsen épít­keznek, s hogy a fráter anyjának semmi baja nincs a szokotton felül, vagyis hogy nem bír járni. A rokonok azonban jól bánnak vele.

Aztán a pap kérdezõsködött:

- Hallom, nagyban ünnepeltetek tennap a szigeten Ha tudtuk vóna...

És a feleségére pillantott.

- Tennap gyüttünk vauna - mondotta csillogó szemmel az asszony. - Láttad a királyleányt, fráter?

- Hogyne - felelte a fráter -, iszen éppen ott vagyok, legalább ezen a héten.

- Hát beszélj már valamit - kapott az értesülésen a pap -, miféle klastrom lesz az? Valami kiváltságos?

- Semmi kiváltság - mosolygott a fráter -, nálunk nincsenek kiváltságok.

- De hát a királylányt csak nem hálatjátok szalmán?

- Azon hál biz õ.

- És csak nem tartjátok fõzeléken?

- Azon tartjuk biz õt.

- És az a finnyás dáma: Tamás ispánnak az özvegye...

- Nálunk nem finnyás senki.

- És miféle nemzetségû apácák azok?

A fráter a magasba legyintett:

- Csupa nagyúri nemzetség. Egy hercegleány is van közte: a makonyai hercegé. A többi meg... csupa ispánlányok.

- Mégis kik?

- Hát elõször is a királylány dajkája Budaméry ispánnak az özvegye. A lánya is vele van, Erzsébet a neve. A herceglányt már mondtam. Annak is Margit a neve. Tizenkét esztendõs mostan. Aztán, hogy a gyerekeken folytassam, hát ott van Ipolt ispán úrnak a lánykája is, Judit nevû. Az csak tízesztendõs, mint a király lánya. Még egy lányka volna: a gazdag Somogyinak a lánykája, Ágnes.

- Nem gazdag az mán, János.

- Dehonnem, Balázs. A fõdjét nem vitte el a tatár.

- Hát még kik vannak?

- Katarina szóror, ha hallottad hírét.

- Nem hallottam én. Mirõl híres? Tán biz harcolt a tatárokkal?

- Azt nem tudom. Aligha harcolt. De arról híres, hogy úgy beszél latinul, akárcsak magyarul.

- A manót! - álmélkodott a plébános.

(Abban az idõben bizony még a plébánosok sem igen értették a latin nyelvet.)

János fráter ismét a füle mellé terjengette a tenyerét:

- Írni, olvasni is úgy tud az, akár a mi mesterünk.

- Hát magisztra.

- Az. Margitkát már megtanította az olvasásra, azt mondják. No de, hogy ne soká késsek, elmondok még egypár nevet: hát ott van még Veszprémi Mózesnek a lánya, Cecília szóror; aztán Pósa úrnak a lánya: Stefánia szóror. Az esztergomi Sennye úr lánya: Katarina szóror. És egyéb apácák, összesen tizennyolcan.

A pap összecsapta a kezét:

- Csupa nagyurak!

- Be igen szeretném, ha láthatnám õket - kívánságoskodott a papné.

János a fejét rázta.

- Bajos. Ha csak egyenként ki nem hívatjátok õket a társalgó szobába. De az is bajos.

- Elmegyünk a templomukba.

- Ott éppen nem láthatjátok õket. Rostély mögött ülnek a szanktuárium jobb felén. Ott van a kórusuk. De hát mit néznétek rajtuk?

- Csak legalább a kis Margitot ha láthatnám. Jaj be igen szeretném...

János fráter fontoskodva vonogatta a nyakát:

- No, hát az nem éppenséggel lehetetlen. Neki külön fülkéje van szélrül. Ha estefelé odajöttök vecsernyére, csak gyertek be a templomba, oszt csak térdeljetek a Szent Kereszt oltára elé. Onnan megláthatjátok. De a többibõl semmit se. Azok hátrább ülnek.

Egy rókatarisznyás nemesember közelített hozzájuk. Nyergelt paripát vezetett kantáron. Vastag, õsz bajusza ki volt viaszkolva, mintha fából faragták volna az orra alá. Már messzirõl integetett, és a szeme rezgett az örömtõl.

- Jó, hogy talállak benneteket! - mondotta a papnak. - Reggel óta keresek embert Budán, Pesten, aki egy levelet elolvasna nekem.

Belenyúlt a dolmánya belsõ zsebébe, és elõvett egy szennyes és gyûrött levelet.

- Egy cseri barát hozta. Azt mondja, hogy egy atyámfia küldi. Füzy Bernát fia Ákos. Ugyan mondjátok meg, mit akar?

S nyújtotta a levelet a papnak.

A pap nézi a levelet. Rázza a fejét.

- Ezt hát én el nem olvasom, édes felem. Én csak könyves írást olvasok. Te talán jobban érted, János.

S adja a levelet János fráternek.

János bepillant a levélbe, s õ is a fejét rázza:

- Nem vagyok én se jártas a levélolvasásban. Én csak a psalterium olvasását értem, azt is csak a magam könyvét.

A nemes vakaródzott:

- Hogy a forgószél hordja el! Minek ír nekem!? Nyelvet küldjön nekem, ne papirost, ha valamit kíván. Mán két hete hordozom a vármegyében: senkit se találok, aki elolvasná. Hát nálatok csak van valaki a klastromban, aki érti az effélét?

- Vanni vóna - felelte vonakodva János fráter -, nálunk van írástudó ember. Négy is. Legkivált Dezsõ fráter, a lektor. De világi ügyekkel mi nem foglalkozunk.

Ezt mondván a napra pillantott.

- Közel az idõ a délhez - mentegetõdzött.

És sietve elbúcsúzott a paptól. Tiszteltette az anyját. Megígérte, hogy ha koldulni küldik, meglátogatja õket.

Az asszonnyal nem fogott kezet.

Egy emeletes házat meszeltek a kõmûvesek a budai fõutcán. Templommal volt a ház egybeépítve. János fráter ott megállt.

Az utca túlsó felére tekintett. Szekér állt ottan, úri szekér, és benne fehér dunyhák között egy asszony feküdt. Csak az orra látszott ki, mert a feje is párnák közé volt süllyedve, de a haja fonatáról mégis kitetszett, hogy asszony.

Bizonyára beteg volt. Egy bús képû, fiatal nemesúr lógatta a lábát a szekér rúdján. Hosszú, szõke haja szinte lányosan sátorozta az arcát. A lovak meg a szekeres hiányzottak. Egy bepólyált fejû parasztlegény is ült a szekér közelében, az átellenes ház küszöbén, és kenyeret falatozott.

János fráter odakiáltott nekik:

- Csöngettetek már?

- Csöngettünk - felelte a fiatal nemes.

S fölkelt. A süvegét megemelintette.

- Nincs itthon?

- Nincs. Azt mondják, odaát van Pesten, de délre megjön.

Bizonyára az orvosról beszéltek, a klastrom orvosáról.

János fráter megrántotta a csengõgombot.

Csakhamar csoszogás hallatszott belülrõl. Az ajtó kilesõjén emberi szem kukkantott rájuk. S az ajtó megnyílt.

Egy fehér arcú fráter volt a kapus. Jancsit egy pillantással végigmustrálta.

Aztán János fráterre mosolygott:

- Milyen az élet a szigeten?

- Zöld - felelte János barátságosan. - Az a sok fa... Haj, haj, mennyi fa!

- Hát a kis királyi virág?

János fráter fölemelte a kezét és a szemöldökét. A szemét meg behunyta, mintha azt mondaná: Gyönyörû kis teremtés!

A kapus mosolyogva pislogott. Aztán elkomolyodott.

- Mindnyájan lementek eléjük, csak énnekem kellett itthon maradnom, meg Jakab fráternek. Szerettem volna pedig... Ájtatos? Komoly?

János fráter éppoly magasztaló kézemeléssel felelt, mint elõbb.

- Hát ez a kis lurkó? - kérdezte a kapus.

- Novíciusunk lesz.

- Ez? Hiszen ez még nincs tizenkét esztendõs se.

- De annyi vagyok - felelte Jancsi szinte ijedten.

S aggódva nézett a kapusra, hogy nem löki-e ki, amiért annyira fiatal. De a kapus barátságosan nézett rá. Harmincesztendõs forma, nyájas arcú ember volt, az álla borostás, szeme mosolygós.

Homályos, hûs folyosón avult kõlépcsõhöz értek.

A kapus utánuk szólt:

- Itthon ebédelsz-e?

- Ha itt ér a dél - felelte János barát.

Ott már halkabban beszéltek. János barát arca alázatossá vált. Föllépkedtek a gödrösre kopott lépcsõn. Ott is árnyékos folyosóra értek. A folyosón sok ajtó. Emberi lélek egy se. És semmi hang, csak egy ijedt dongó kanyarodik egyet sebesen elõttük. Mintha üres volna a ház.

János barát megállott az elsõ ajtónál. Jancsira nézett.

- Vedd le a süveged - susogta.

Köhintett, torkot reszelt, s alázatosan kopogott.

- Áve! - hallatszott egy panaszos férfihang belülrõl.

János megnyitotta az ajtót. Beléptek egy alacsony bolthajtásos szobába.

A szoba ablakfülkéjében egy zömök, õsz barát állott. Nagy pecsétes levél fehérlett a kezében. Hogy beléptek, elõre jött. Jancsira nézett, aztán meg Jánosra.

A tekintete nyugodt volt és méltóságos. De bágyadt. Mintha a szeme üvegbõl volna, valami kékesszürke üvegbõl, s az üveg mögött kevés világosság. Az arca sárga-sápadt, szinte halotti. Valóban olyan volt elsõ látásra, mintha fennjáró halott volna: a bajusza és a szakálla helye deres.

János letérdelt egy pillanatra. A prior áldást vetett reá.

- Mi újság, Jánoskám? - kérdezte aztán atyásan.

- Ezt a fiúcskát hoztam, prior atyám - felelte János alázatosan. - A generális fráter küldi.

S elmondta röviden, hogy a fiú jobbágygyerek; az anyja másodrendû apáca lesz a prépost rendeletébõl. A prépost kérte meg a generálist, hogy vegye fel a fiút a szerzetbe.

Jancsinak különös volt János barátnak a hangja. Ránéz, hát látja, hogy a fejét lehajtva beszél, s a szemét is annyira lesüti, mintha az orrát nézné.

Jancsinak furcsa volt ez. Csaknem elmosolyodott. Még inkább furcsa volt neki, hogy egy foltos öltözetû barátnak alázatoskodik. Mert éktelen foltok ríttak le a prior csuhájáról. A két könyöke duplán is meg volt foltozva; a térde fölött is kétaraszos, négyszögletû folt, s a foltnak szövete láthatóképpen újabb volt a csuha szöveténél.

Jancsi körülpillantott a szobában. Csakolyan téglás szoba volt az, mint az apácáké meg a barátoké lenn a szigeten. Szalmazsákos ágy, két lantornás ablak, egy szalmafonatú szék, egy festetlen asztal. A falon Mária-kép és avult feszület. Az ágy elõtt gyékény.

A prior leült a székre, s bágyadt szemét végigsétáltatta a fiún. Aztán János barátra nézett.

- Hát valami húsz apáca jött, ugye?

- Tizennyolc, prior atyám - felelte János anélkül, hogy a szemét fölemelné.

- Mink csak úgy nagyjából olvastuk. Tehát tizennyolc szóror, meg három cseléd, és négy nutrita, kisleány. Rövidke beszéddel üdvözöltem õket a parton. A fráterek azt mondják, hogy jól beszéltem. Ki a magisztrájok?

- Katarina szóror.

A prior bólintott:

- Igaz, hiszen láttam is. Ha te úgy tudnál latinul, Jánoskám, azóta áldozópap volnál.

János mosolyogva tekergette a nyakát:

- Szamár vagyok, prior atyám, hiába, szamár vagyok. Isten úgy teremtett.

Jancsi elámulva nézett a barátra. Soha ilyen beszédet nem hallott.

A prior gondolatokba merülve nézett maga elé, és bólogatott:

- Sok gond kél ebbõl - szólalt meg végre, mintha magában beszélne. - Az apáca-féle...

S maga elé legyintett egy bágyadt mozdulattal.

- Gyermeklelkû népség - mormogott tovább. - „Mit mondott Juli? Mit mondott Kati?” Örök terefere, apró civakodások, irigykedések... „Volt egy gyûrûm... Aranyos erszényt röjtö­gettem... Tükörbe néztem... Húst ettem...”

A levegõbe nézett, és rosszallóan ingatta a fejét.

Egy percnyi csend következett.

Jancsi csodálkozva forgatta elméjében a prior töredezett szavait. Mi a rossz abban, ha valaki húst eszik? Hiszen János fráter is evett. És mi a bûn abban, ha valaki tükörbe néz? Hiszen a prépost házában is van tükör, szép vörös selyemkendõvel letakart acéltükör. És hát gyûrût, erszényt is mindenki visel...

A prior akkor megint rájuk nézett, olyan tekintettel, mintha csodálkozna, hogy még ott állnak.

- No, elmehetsz - mondotta jóságosan a fráternek.

A fráter letérdelt. A prior áldást vetett a fejére.

Jancsi megmozdult, hogy kövesse a frátert, a prior azonban rászólt:

- Te, fiacskám, itt maradsz.

Jancsi a fráterre nézett. Az nem ügyelt többé reá. A szemét még mindig mélyen lesütve hátrált rákként az ajtó felé. Neki farolt a falnak az ajtó helyett, s mivelhogy a szemét még arra sem emelte föl, csak kézzel tapogatta ki az ajtófélfát.

Jancsi a süvegébe röhintett. Igazán szamár! - gondolta vidáman.

A prior a falhoz lépett, s megrántott egy kérdõjel forma, fekete vasacskát.

Kívülrõl kolompszó-féle, tompa hang hallatszott.

A prior az asztalához ült, és fölvette újra a pecsétes, régi levelet. Több olyan levél is hevert az asztalon, és szélrõl egy vasas ládika.

Jancsi várakozón állott. Újra körülnézett a szobában. A szeme a Mária-képre fordult. Elhûlten látta, hogy a kép alatt, egy szegen, vaskos nyelû korbács függ.

Szíjkorbács volt, négyágú. A nyél szennyessége és a gombos szíj-végek vörhenyes kopott­sága...

Õt soha nem verték meg otthon. Egyszer ütötte pofon az apja káromkodásért. Az anyja csak fenyegette. Soha botot, korbácsot nem érzett.

Hüledezõ arccal nézett a priorra.

De akkor sebes csoszogás hallatszott kívülrõl, s egy tizenhét éves forma, gyöngepiros arcú fiú jelent meg a küszöbön. Lányoknak az arca szokott olyan lenni. Az orrát mintha felnyomták volna gyermekkorában, s úgy maradt volna - csak termetre legény, arca gyermekarc. Fehér csuhában volt az is, és csuklya a fején. Az elöl-hátul levonuló, kétarasznyi széles skapuláré is fehér rajta, nem fekete, mint János fráteré. A fejét lehajtva, szemét lesütve állott, mint az elõbb János fráter. S lihegett. Látszott rajta, hogy futva sietett a kolompszóra.

- Jakabkám - szólt jóságosan a prior. - Ezt a báránykát vezesd a mesterhez, vagy ha a mester el van foglalva, György fráterhez. Mondd meg nekik, hogy új növendék.

S a fiúhoz fordult:

- Mi is a neved?

- Jancsi - felelte csendesen a fiú.

A prior újra fölvette a pecsétes, régi levelet. Jakab intett Jancsinak, és hátrálva ment kifelé, mint az elõbb János barát.

De Jancsi már nem nevetett.

- Ne félj semmit! - susogta Jakab, mikor már az ajtót csendesen behajtotta. - A tisztelendõ prior úr jó ember. Hova való vagy, Jancsikám?

S megfogta a kezét.

- Fejérvárra - felelte Jancsi megkönnyebbülten.

S ránézett Jakabra.

Tiszta és barátságos volt annak a szeme, szinte testvéri. És vidám. Ott, ahol vidámság van, nem lehet a korbács erõsen uralkodó.

Jakab lépkedés közben tovább susogott:

- Mér akarsz barát lenni?

Jancsi felvonta a vállát:

- Anyámasszony apáca.

- Láttad az új apácákat?

- Mind.

- A királyleánykát is?

- Azt is.

- Igazán láttad?

- Háromszor is.

- Háromszor is?

- Labdáztam is vele.

- Már hogy labdáztál vóna vele?

- Hát úgy, hogy õ kidobta a labdát, én meg vissza.

- A klastromból?

- Onnan.

- Hazudol?

- Nem én.

A fráter szinte megkövülten nézett a fiúra.

- Kidobta a labdát?

- Ki. Aztán felmászott az ölfa tetejére, oszt aszonta, hogy aszongya: Édes fiúcska, dobd vissza a labdát!

Jakab bámult. Meg is állt, úgy bámult. A fejét csóválta.

- Milyen az a lányka?

- Szép fehér. A keze is fehér. A szeme fekete, igen-igen szép fekete.

- A királyt is láttad?

- Sokszor. A királynét is kétszer, meg a királyfiakat. Kutyájuk is van, királyi kutya.

Jakab mosolyogva vállintott.

- Kutya csak kutya.

Elbocsátotta a fiú kezét, s meghajolt, és keresztet vetett magára.

Jancsi akkor látta, hogy egy nagy barna kereszt áll a folyosó szögletén. A felfeszített, életnyi nagy Jézusnak a haja és szakálla valami rút fekete szõrbõl van felragasztva a fából faragott és testszínre mázolt emberalakra. Lám, a barátoknál még a Krisztus is más...

Jakab megfogta ismét a fiú kezét, és leindult vele a lépcsõn.

- Lemegyünk György fráterhez. A mesterhez azután. Hát van kedved a klastromi életre?

Jancsi megvonta a vállát:

- Vanni van... Csak ott szeretnék a szigeten...

- Hiszen ott is élünk. Az is a mi tartományunk. Innen járunk oda. Most még csak hetenkint váltakozva. Lehet, hogy késõbb teljes életedre is odarendelnek.

- És akkor én... bejárhatok az apácákhoz?

Jakab nevetett:

- Be, ha mester lész vagy provinciális, vagy más méltóság. De hát mit keresnél te ott?

- Ott lakik édesanyám asszony.

A földszinti nyílt folyosóra értek. Jakab kikukkantott az udvarra. Két fiatal barát mosott ott teknõben a kútnál, egy harmadik meg fél térden fát aprított. A folyosót fõtt birsalma illatozta be.

Az udvar házias, munkás képe tetszett Jancsinak. Tágas udvar, és a tornáca körüleges, mint az apácáknál a kisudvar. A nyugati sarkon ölfarakás áll, s az ölfa mögött vén, lombos kõrisfa. A fa magasra nyúlik, s a lombjaival szinte betetõzi a fél udvart. Kerekes kút is van az udvaron, nagykerekû, ó, s elõtte ölnyi hosszú vályú. A kerék küllõi fényesek a forgatástól. És amitõl legcsaládiasabb a képe az udvarnak, az egy x lábú tölgyfa-asztal a Pest felõli sarkon, s az asztal körül fényesre kopott két pad, sok faszék.

A tornác belsõ sarkán egy vén barát ül a földön, a haja már fehér. Szakálla és bajusza annak is csak fehér, apró sörte, mint a priornak. Varr nagy öltésekkel. Valami csuklyát varr, mert fekete posztón dolgozik. Körülötte különféle baráti ruha-részek hevernek.

- Fráter György - szólott Jakab tiszteletesen -, ennek a fiúnak kérek ruhát.

A vén szabó fölnézett a szeme szögletébõl, és hümmentett.

- Ennek? Hiszen ez még szopik!

- A tisztelendõ prior úr rendelte.

György barát a fejét rázta. Kopasz volt már a feje, mint a tök, s a nyaka is csupa ránc, de még a füle is fonnyadt. Igen elállt a füle a fejétõl, és szõrszálak fehérlettek a fülén.

Dünnyögve szúrta a tût a posztóba, s letette a varrását. Betotyogott a tornác végén a nyitott ajtajú szobába. A két fiú is követte. Nagy, hûvös, dohos szoba volt az. Csupa állvány, és az állványokon rendben heverõ csuhák, köpönyegek és gyapjas bõrök. Szögön is lógott néhány foltos, poros csuha.

Az öreg elõvont egynéhány kis csuhát. Hozzálógatta Jancsinak a vállához. Mind hosszú volt neki és bõ.

- No, még ilyen kurta barát nem volt Magyarországon - mormogta az öreg. - Ki ez a gyerek? Honnan pöttyent ide?

Jakab elmondta.

Az öreg bólogatott rá.

- No, hát akkor Isten küldi - motyogta megnyugodtan. - Jó légy, okos légy, ájtatos fõképpen. És köszönd meg Istennek, hogy ilyen korán ide palántált. Lásd, én már vén ember voltam, mikor megnyílt elõttem ennek a szent háznak az ajtaja. Harminc esztendõt imádkoztam elõbbed csöndes erdei remeteségben, a Bakonyban. Aztán álomlátásban parancsolták, hogy ide jöjjek... No hát szabok neked ebbõl az ó csuhából.

A fiúnak a nyaka gödréhez illesztett egy ócska csuhát, s megkrétázgatta helyenkint, sárga krétával.

Jakab megszólalt:

- Hallottál már ilyet, György fráter: a szigeti novíciák labdáznak.

Az öreg meghökkent:

- Micsoda?

- Labdáznak. Ez a fiú látta.

György rábámult Jancsira, aztán Jakabra fordította a szemét:

- Jelentsd azonnal a prior fráternek.

- Parancsod szerint - felelte Jakab - de elõbb a mesterhez kell vinnem. Sarut nem mérsz a fiúnak, György fráter?

Az öreg a fiú lábára nézett, aztán bement a ruhatár legbelsõ szögletébe, s különféle sarukat forgatott elõ, olyanféléket, aminõk most a kalucsnik. De szíj is volt rajtuk. Az öreg kiválasztotta a legkisebbiket, de biz az is nagyocska volt.

- Majd belenyõsz - mormogta az öreg.

És szíjat keresett a sarura.

Jancsi eközben a ruhapolcokra pillantott. Egy sereg emberi koponyát látott az egyik polcon, meg kétaraszos belsõjû vasöveket, meg vékony láncokat. A koponyáktól nem irtózott meg. Úton-útfélen hevert akkoriban emberi koponya, hát megszokhatta. De egy bokor erõs kor­bácsot is látott a koponyák fölött, olyat, mint amilyen a priornál függött a falon. A korbácsok mind újak voltak, és némelyiknek a szíjai csomósak is. Azoktól megborzadt.

Mikor visszatértek a folyosóra, megszólalt félénken:

- Tisztelendõ Jakab fráter... megvernek itt engem?

- Bizony, hogyha hibázol...

Jancsinak megnyúlt az ábrázata.

Fölértek a lépcsõn. A kereszt elõtt Jakab ismét megtérdelt, és keresztet vetett.

A sok egyforma, barnára festett ajtó elõtt megállt egynél, és hallgatódzott.

Bent erõs dercés hangon beszélt valaki. A szavakat sem lehetett érteni. A beszéd lejtése olyan volt, mintha valaki prédikálna.

Aztán elszûnt a beszéd. Más hang hallatszott, lágyabb, szakadozott.

- Várnunk kell kevéssé - suttogta Jakab. - Timó fráter van bent.

- Ki az? - kérdezte Jancsi szomorún.

- Timó fráter? Hát Timóteusz fráter. De mink csak úgy mondjuk magunk között, hogy Timó. Most a halotti szentségrõl tanul. Márton fráter igen jól tanít. Jobban, mint más mesterek. Én már tanultam más mestertõl is. A gyõri mester tanított elsõben. De az nem magyaráz ennyire jól.

Jancsi a fráter lábára mélázott. Aztán fölemelte a fejét:

- Mért verik itt a gyereket?

Jakab nevetett. A szájára szorította a kezét, és úgy nevetett, hogy a szeme is könnybe lábadt.

- Félsz a veréstõl?

Ajtónyikkanás hallatszott. Arra Jakabnak egyszerre komolyra rándult az arca. Az egyik ajtón egy görnyedt hátú, negyvenéves forma barát lépett ki. Maga elé mélázó szemmel ballagott elõ a homályból. Mikor a fiúkhoz ért, Jakab némán meghajolt, de amaz csak épp hogy egyet sunyorított rájuk a szemöldöke alól. Szigorú nézésû, barna ember volt, és pittyedt ajkú. Lefordult a lépcsõre.

- Dezsõ fráter - susogta Jakab. - Ez ám a tudós ember. Ez írja a legszebb könyveket. Reggeltõl estig... Csak elibe tesz egy régi könyvet, aztán betûrõl betûre leírja.

Hallgatódzott. Belülrõl még mindig hangzott a mester dercés, erõs beszéde. Jakab ásított, aztán halkan folytatta:

- Láttam már írni sokszor. Nagy mesterség az.

- Én is láttam - dicsekedett Jancsi.

- Hol láttál volna?

- Lukács urat láttam egyszer...

- Ki az?

- A prépost úr deákja.

- Könyvet írt?

- Nem. Levelet.

Jakab legyintett:

- Az semmi. Majd meglátod Dezsõ frátert egyszer. Még a vonalozás is nagy, nehéz mesterség. Kimérni a papirost, aztán megszurkálni árral a vonalak végét, aztán megvonalozgatni ónnal, aztán kipingálni szép ügyesen az elsõ betût piros festékkel... Nehéz.

És megint nevetésre fordult az ajka:

- Félsz a veréstõl?

Jancsi a vállát vonogatta, s fanyaran mosolygott.

Jakab ezen még inkább nevetett:

- Ne félj tõle, hiszen semmi sem egészségesebb annál.

Jancsi az orrát fintorgatta:

- Egészséges vagyok én...

Az ajtó nyílott. Egy széles vállú barát hátrált ki rajta. Bevonta lassan az ajtót, s megfordult. Komoly arcú, barna hajú. Gondolkodó, nagy sötét szeme a két fiún állt meg.

- Nincs benn más? - kérdezte Jakab halkan.

- Nincs - felelte amaz hasonló halk szóval.

Beléptek a mesterhez.

Tágas, világos szoba. Benn egy nagy, fekete lábas tábla; krétával írt kották rajta fölül. Hat szalmaszék sorjában egy asztal elõtt. Az asztal mellett egy vállas, magas barát, õszecske már és hunyorgó szemû, de a szemében erõ csillog. Az is sörtés állú és bajuszú.

Jakab mélyen meghajolt, és feje-hajoltan maradva, szemét lesütve mondta el Jancsinak az ügyét.

A mester barátságosan mosolygott. Rátette a kezét a fiú fejére, s végigsimított az arcán és az állán.

- Isten hozott, fiacskám - mondotta ünnepiesen. - Ne nézz rám olyan idegenül, hanem mint atyádra. Hát tudod-e mi a barát?

- Tudom - felelte Jancsi örömmel.

- Hát mi?

- Olyan tisztelendõ úr, aki saruban jár.

- És mit gondolsz, mért jár saruban?

Jancsi vállat vont:

- Mert nincsen csizmája.

A mester leült egyik szalmaszékre, és Jancsit magához vonta.

- Hát azt gondolod, hogy ha csizmája volna, csizmában járna? Nem, fiam. Ha nekünk annyi csizmánk volna, hogy tele volna vele ez a szoba, akkor se járnánk csizmában. A barátnak nem kell csizma, se cifra köntös, se ló, se pénz, se semmiféle kincse a földnek. Mert a barát nem földi ember. Égi. Ezen a földön csak idegen. Láttál már zarándokot?

- Láttam.

- Hát a barát is csak zarándok ezen a földi világon. Azért nem kell a barátnak semmi se, amiért a földiek lihegnek. Semmi se kell az égi embernek a földön, csak az Ég kell itt is: Istennek szeretete, angyaloknak társasága, lelki fehérség, imádságos utazás az örök Ég felé. Ilyen emberek közé jutottál, fiam: égi emberek közé. Örvendezel-e ennek?

- Örvendezek - felelte Jancsi meghatottan.

Tekintete a mester feje mellett a falra tért. Egy feszület vonta oda a szemét. Éppolyan feszület volt az, mint amilyet a priornál látott, meg az apácák celláiban. A korbács is éppolyan volt a feszület alatt, mint a prioré, csakhogy még kopottabb. A fal tele volt szeplõzve legyek nyomaival.

Jancsi elkomolyodott.

A mester folytatta:

- Hogy égi ember lehess itt a földön, elõször is engedelmességet kell fogadnod. Mert, látod, csak az engedelmes ember vezethetõ. Éppúgy, mint az engedelmes állat. Ha a lovat a maga eszére bocsátjuk, nem halad a jó úton. A barátoknál is mindig az okosabbnak engedel­meskedünk. Azért is állunk össze egy szerzetbe, mert tudjuk, hogy nincs olyan okos ember, akinél még okosabb ne találkozna: az okosabb vezeti, világosítja a kevésbé okosat. Ezért nagy törvény itt az engedelmesség. Ládd, én is engedelmese vagyok annak, aki tapasztaltabb, nálamnál feljebb való. Nekem is engedelmesem, akinél én vagyok feljebb. Neked is engedelmeskednek majdan, akik utánad lépnek Isten akaratából a szerzetbe. Hát megfogadod-e, hogy engedelmes lész?

- Hogyne - felelte Jancsi lélekbõl.

- Aztán a második kötelesség: a tisztaság. Az ég lakója nem lehet más, csak a tiszta lelkû ember. Ugye megérted ezt?

- Meg.

- De hát milyen az, aki tiszta lelkû? Aki ugye nem bûnös. Aki mindig vigyáz arra, hogy piszok a lelkére ne tapadjon. A piszok más néven bûn. Vigyázol-e ezentúl arra, hogy bûn ne szennyezzen?

- Vigyázok - rebegte a fiú.

- Hát elõször is arra vigyázz, hogy engedelmes légy. Fogadd meg nekem, hogy engedelmes leszel.

- Fogadom.

- Jer ide a feszülethez. Fogadd meg Jézus Krisztusnak. Mondd utánam: Édes Jézusom...

- Édes Jézusom...

- Fogadom neked...

- Fogadom neked...

- Hogy a mesternek és minden elöljárómnak engedelmese leszek.

Jancsi elmondta áhítatosan.

A mester akkor ismét megsimította az arcát.

- Hát elõször is arra vigyázz, fiam, itt a szerzetben, hogy ha följebbvaló elõtt állasz, ne nézz reá, mint az éh farkas, hanem süsd le a szemedet, mint alázatos embernek illik. Csak énrám szabad figyelmesen rám nézned, de énrám is csak akkor, mikor tanítalak. Értetted?

- Értettem.

Csengetés hallatszott, valami kis házi harangnak a szava. A mester fölkelt.

- Hát addig is, Jancsikám, míg el nem kezdjük a tanulást, Jakab fráterre figyelmezz. Õ majd elmondja neked a házi szokásokat. Nála hálsz, mellette tartózkodol mindig, amikor nem tanul. Jakab fiam, érezd õt máris testvérednek.

Jakab meghajolt.

Mikor kiértek a folyosóra, mindenfelõl nyíladoztak az ajtók. Fehér csuhás, fekete csuklyás barátok jelentek meg a folyosón, de köpönyeg nélkül. Valamennyi sovány. Az örege sárgáshalvány, a fiatalabbja oly gyenge fehér arcú, mint a leányok szoktak lenni.

Jakab félreállt a lépcsõfokon, és Jancsit is a fal mellé vonta.

- Laudétur Jézusz Krisztusz - bólintott egyenkint az elõtte elhaladó barátoknak.

- In eternum, ámen - mormolták válaszul azok.

Talán tízen voltak, akik így haladtak elõttük. Egy vörhenyes szakállú s mélyen besüppedt szemû barát volt az utolsó. Mért van annak az egynek szakálla?

Jakab mintha érezte volna Jancsi gondolatát, susogva felelt:

- Julián fráter ez. Hallottad-e hírét?

- Hogyne - felelte Jancsi elbámulva.

- Mit hallottál róla?

- Hogy õ hozta az elsõ hírt a tatárokról.

- Hát még?

- Meg hogy a világnak a szélén járt, ahol a nap kél. De mért hogy szakállas?

- Mert visszatér majd a tatárok közé. Mikor olyan vadak közt térítenek, akik szakállt viselnek, õk is meghagyják. A kunok közt is jár vagy húsz fráterünk, prédikálnak nekik: mind szakállas. Ha te megnõsz, te is prédikálsz.

Jancsi a fejét rázta:

- Én nem!

Jakab ismét a markába nevetett.

Lementek õk is a lépcsõn. A folyosó szögletén, a szõrszakállú Krisztus elõtt rászólt Jakab a fiúra:

- Hajolj meg. Vess keresztet.

S hogy Jancsi ezt ügyetlenül cselekedte, Jakab ismét magába nyelt egy nevetést.

Az udvaron már ott csoportoztak a barátok a kút körül. Az öregek fehér csuhában, a fiatalok néhányan feketében. Ámbátor nem is a csuhájuk volt a fiataloknak fekete, hanem csak a skapuláréjuk, az elöl-hátul hosszan lenyúló ruharész, amely mostanában leginkább a ciszterci barátokon látható.

A barátok a kezüket mosták a vályúban. Egy fiatal köpcös barát hajtotta a kereket. Másik fiatal barát törülközõkendõt tartott nekik. Mosakodtak, törülköztek.

Egyik se szólt egy hangot se:

- Gyûrd fel az inged ujját - susogta Jakab a fiúnak. - Aztán vigyázz, nehogy ebédnél megszólalj. Nem szabad.

S õk is odaálltak a vályúhoz. Egy sáros röggel bemázolták a kezüket, s lemosták a hideg, tiszta vízben.

Alighogy megtörülköztek, vékony szavú csengetés hangzott egy udvari szobából. Jakab megfogta Jancsinak a kezét, és a szoba felé vezette, ahonnan a csengõszó hallatszott.

Jancsi megdöbbenve látta, hogy a küszöb elõtt egy rongyos öltözetû barát hever a földön féloldalt, hosszan elnyújtózva, még a jobb karja is elnyújtva. Harmincéves forma, sápadt arcú ember, szintén fekete skapulárés. A szakálla, bajusza veres és rövidre nyírott, mint a többié. A szeme be van hunyva. Részeg-e? alvó-e? vagy ájult? vagy halott?

- Lépd át! - susogta Jakab.

S õ legott átlépte. Jancsi hüledezve követte a példáját.

Ahogy visszapillantott, látta, hogy a többi barát is párosával lépked utánuk: elöl a fiatalok, hátul az öregek.

S valamennyien átlépik a földön fekvõ társat, legkönnyebben a mester, legnehezebben egy kerek képû, kis öreg barát. Egy hang nem hallatszik, csak a saruk csosszanása.

Az ebédlõben voltak.

Jakab megrántotta Jancsinak a kezét: a falon függõ feszületnek kellett meghajolnia.

Az ebédlõ olyanforma, mint amilyet az apácáknál látott. Négy hosszú asztal a fal mellett. Ötödik keresztben a feszület alatt. Bent senki más, csak a prior. A prior a feszület alatt állt, háttal a feszületnek.

A barátok párosával léptek be a terembe. Elöl a fiatalok: fekete skapulárésak, és fehér skapulárésak. Aztán az öregek: a fehér skapulárésak. Mind megállnak egy percre középen, s a feszületnek meghajolnak. Legutolsónak lép be a mester egy másik idõsebb baráttal.

S az asztal mellé állnak, ki-ki egy fatányér elé. Fönt a fehérek a prior asztalánál, meg a két felsõ hosszú asztalnál; lent a feketék az alsó két hosszú asztalnál. De teríték csak az asztal egyik felén van, a fal felõli részen. A terem közepe üres. Egy kis gyalulatlan deszka hever ott a földön, akkora, mint egy kisfajta gyúródeszka.

S mikor már mindnyájan ott állnak, bekullog a vörös, sápadt barát is, és megáll a terem közepén. Megáll a fejét lehajtva, szemét lesütve. S ott is marad.

Jakab ismét megfogta Jancsi kezét, s az alsó asztal legvégére vonta, közel az ajtóhoz. Jancsi tányéra volt a sorban a legutolsó.

A terem belsõ oldalfala mellett lépcsõs kis emelvény barnállott, mint valami négyszögre szabott, kis prédikálószék. Oda felhágott egy görnyedt hátú, barna barát. Könyv volt a hóna alatt három is. Jancsi egyszerre megismerte szigorú nézésérõl és, pittyedt ajkáról, hogy Dezsõ fráter, akit a folyosón látott.

A fráter letette a három könyvet maga elé, és dongó hangon szólott:

- Benedicite...

Erre egyszerre megzúdultak valamennyien: valami latin imádságot mormoltak, rövidet. Az ámen után leültek. A veres barát is leült, de az bizony a terem közepén ült le a téglára, a deszka mellé.

Jancsi figyelmét megragadta az a bús fráter.

Jakabhoz hajolt, és susogva kérdezte:

- Ki az a...

Jakab szinte rácsapta a kezét Jancsi szájára:

- Csitt - suttogta ijedten.

Egy fekete skapulárés, meredek barát nagy fatálban emelte be az elsõ ételt. Egyenesen Jakabhoz vitte. Valami tejfeles lé volt. Sárgarépa úszkált benne meg mindenféle fehér gyökér: petrezselyem, zeller, tárkony is ujjnyi hosszú darabokban.

Jakab merített belõle Jancsinak, aztán magának. A tál az alsórendrõl utazott fölfelé. A prior kapta az alját.

Jancsi megint odasúgott Jakabnak:

- Mért nem a prior...

Jakab megint a szájára kapott Jancsinak. Ijedtében csaknem elejtette a kanalát.

Az oldalemelvényen megszólalt akkor egy dongó hang: Dezsõ fráter. Holmi szent intelmeket olvasott. Közel tartotta az orrához a könyvet, s mintha csak fél szemmel olvasna, hol a jobb szemével olvasott, hol a bal szemével. A többi csendesen eddegélt. Fakanállal ettek, fatányérból. Egy karaj fekete kenyeret tett neki a felszolgáló barát a deszkára, meg egy kis fakupában vizet. A veres barát ivott elõször, s csak azután tördelgetett a kenyérbõl. De a szemét föl nem emelte evésében se.

Jancsi hamar belafatyolta a maga porcióját. Az olvasás nem érdekelte. Végignézett a szemben ülõ barátok során. Mennyi kopasz fej! Egy hosszú sor kopasz fej... Furcsa, hogy az öreg György frátert fiatalabbak elõzik meg a sorban. Nagy étvággyal eszik az öreg. Fonnyadt, nagy füle szinte piroslik belé.

A szeme Julián baráton állott meg. Hallott õ arról a Julián barátról sok mesét. A kerti munkások gyakorta beszélgettek a tatár veszedelemrõl és Julián barátról is. Az a barát járt az ázsiai Nagy-Magyarországon, s azóta mindig várták, hogy az ott való magyarok megjönnek. Csak tavaly is beszélték, hogy Béla király maga megyen értük, és maga vezeti õket a megpusztult országba. De azt is beszélték aztán, hogy a tatárok Nagy-Magyarországot is feldúlták, és minden magyart megöltek benne.

Julián barát evett csendesen, mint a többi. Magas homlokú ember volt, és vékony orrú. Sovány, fehér kezét látva, azt lehetett volna vélni, hogy soha ki nem mozdult a szobájából. Az õ koponyája is le volt beretválva fölül.

Aztán egy nagyfejû, tar homlokú baráton állt meg Jancsi szeme. Annak a fején hosszú sebforradás vöröslött, de olyan mély barázdában, amilyen a sárgadinnyén van. A barázda kétfelé árkolta a homlokát, és felnyúlt a feje búbjáig.

Abban az idõben sok sebhelyes embert lehetett látni. Papokat is.

Jancsi szerette volna megkérdezni, hogy vajon a barátok is járnak-e csatába.

De nem mert már szólani.

Az olvasó barát elhallgatott. Más könyvet tárt maga elé, s újra megszólalt:

Joakim, Júda királyának harmad esztendejében jöve Nabukodonozor, Babiloniának királya, Jeruzsálembe...

Ez már érdekesebb olvasmány volt. Jancsi is hallgatta. Közben a szeme a barátokon kalandozott. Csodálta, hogy milyen nyugodtak. Akik elvégezték az evést, azok se néztek fel a tányérról. Csak György fráter eszik még egymagában.

Aztán egy beteg arcú és kék szemû öreg fráteren állt meg a figyelme. Szögletes arc, kis orr, nagy fej, vékony nyak. A prior közelében ül a negyedik helyen. A kezében remeg a kanál.

A felszolgáló meredek barát a második tál ételt emelte be. Valami pogácsa-féle volt az, de akkora pogácsák, mint hat közönséges együtt. A barát megint Jakabnál kezdte a sort, és úgy ment fel a priorig.

Jó omlós pogácsa volt az, bizonyosan tejfellel gyúrták. Jancsi két pofára ette, s hamar végzett vele. Jakab letört egy darabot a magáéból, és odatette Jancsi elé.

- Köszönöm - mondta Jancsi örömmel.

Jakab ijedten rándult meg. Néhányan a túlsó asztalról is odapillantottak. A mester is fölülrõl. Jancsi elvörösödött.

A tálas fráter ismét beemelt egy tál pogácsát. Jakab újra vett Jancsinak is, magának is. Aztán a tálas fráter feljebb haladott. Némelyek vettek, némelyek nem vettek másodszor.

Jancsi inni kívánt. A vizes kupa ott állt a tányéra elõtt, s egy cinpohárka is. Látta, hogy mások is isznak. Látta, hogy keresztet vetnek elõbb a kupára, pohárra, hát õ is. De ahogy megfogta jobb kézzel a poharat, Jakab oldalba ütötte: megfogta a bal kezét, s a pohárhoz emelte. Jancsi erre bal kézbe vette a poharat s úgy akart inni. Jakab megint oldalba ütötte. A szemével pislogott neki, hogy nem jól cselekszik, s gyorsan töltött magának is, megkeresztezte, s két kézre fogta a poharat.

Furcsa volt ez Jancsinak.

Azonban a figyelme az olvasó fráterre fordult. A fráter elhallgatott, s megint más könyvet tett maga elé. Más olvasmányba kezdett.

- Itt folytatódik boldogságos Szent Domonkos atyánknak szentséges és igen tökéletes, alázatosságos erkölcsérõl való írás ezképpen: Történék, hogy valamely éjjel az pápának álmában Istentõl megjelenteték ilyen látás, hogy a Szent János egyháza leesnék. Melyet mikoron az pápa reszketvén és félvén néze, másfelõl látá az pápa, hogy Istennek embere, Szent Domonkos futamék, és az õ vállát veté az egyház falának. Ezenképpen mind az teljes egyháznak romlását megtartá...

Az ebédlõbe egy nagy tál mézbe fõtt szilvát emelt be a szolga barát. Az ételosztást ismét alól kezdte, Jakabnál. Mindenki vett egynéhány szemet. Jancsinak ugyancsak ízlett. De hamar bekebelezte, s másodszor már nem járt körül a tál. A prior magához intette a tálas barátot, s a maga szilvájából küldött Jancsinak. A fiú boldog volt.

De a szilvával az ebéd véget is ért. Mindenki ivott egyet utána. A lektor a harmadik könyvet is bezárta, s egynehány levelet olvasott fel. Értesítések voltak azok a másutt való klastromokból: hogy kiket hova helyeztek át; ki halt meg; hol hány új ember lépett a szerzetbe.

Ezt is elvégezvén, összetette a kezét, és a magasba nézett:

- Tu autem Domine miserere nobis...

Amire a község ájtatos zúgással felelt:

- Deo gratias.

Kint megdördült az ég. Mikorra elvégezték az imádságot, csöpögdögélt az esõ. Két fráter egy öblös dézsát cipelt be a terembe. A barátok abban mosták meg a kezüket. Jakab csorgatta nekik a vizet a kezükre. Egy másik fráter meg a törülközõkendõt tartotta nekik. Jakab megtörülte Jancsinak a kezét is, aztán a törülközõt belevetette a dézsába.

Akkor egy erõs hangú barát éneket kezdett:

- Miserere mei Deus...

Közben valamennyien párba álltak. Elöl õk ketten, hátul az öregek, s a tornácon bevonultak egy hátsó ajtón a templomba.

Utánuk kullogott pár nélkül, magányosan, a veres barát. Az szegény oly keservesen fújta a mizererét, hogy Jancsin a hideg viszolgott.

A barátok temploma nem volt olyan szép, mint az apácáké; de jóval tágasabb. Egy falon ott is megvolt annak a szentnek a képe, aki elõtt egy fekete kutya lángoló fáklyát tart a szájában.

És következett ismét latin imádkozás, egynehány kirielejszon, páternoszter és ávemária.

Mindez tetszett Jancsinak. Csak az nem fért a fejébe, hogy az imádkozáson, éneklésen túl úgy hallgat mindenki, mintha néma volna. Õ bizony szeretett volna beszélgetni Jakabbal, kérdezni sok mindent. Igen derék és kedves legénynek érezte Jakabot.

No, ebben is meglett az öröme. Mikor elvégzõdött az imádság, a barátok az udvarra léptek. Az esõ már akkor elállt. Csak futó zápor volt. A felhõk már a pesti oldalon dörögtek. A nap is kisütött.

A barátok leültek az udvaron a hosszú asztal köré, ki a padra, ki a szalmaszékre, és beszélgettek.

Jancsit megnézték valamennyien. A prior elmondta, hogy kicsoda, micsoda. Márton mester ismét intette Jakabot, hogy tanítgassa a házirendre, nehogy asztalnál máskor is forgassa a fejét, mint a veréb.

Jakab nem mentegetõdzött, csak meghajolt.

Aztán az apácákról beszélgettek. Nemigen örültek nekik.

- Mindenütt sok a baj azokkal - legyintett az egyik páter. - Csak úgy gondolomra beugranak, aztán teher és unalom nekik az ájtatoskodás.

- Csupa úri kisasszony - bólogatott rá a prior. - Nem tudom, hogy... A király mindenrõl gondoskodott. Csak könyvük nincs több hatnál. Abból is az egyik ábécés könyv. A király leányának írták, de abból tanul valamennyi.

- Egy Szentek legendái-t kölcsönözhetünk nekik szólalt meg Dezsõ fráter. - De hát van-e köztük, aki író?

A prior vállat vont:

- Nem tudom. Talán Katarina szóror. Pali hogy halad?

S egy fiatal, buckós fejû novíciusra tekintett.

- Sehogy - felelte az író. - Egyiknek a keze se termett kalamusra.

Pali novícius röstelkedve pislogott. Apró, hideg szeme volt, és széles arca a szeménél.

- Nem baj - mondta vigasztalón a prior. - Palinak az élõ szó lesz a mestersége.

- Arra pedig ügyes - szólt jószívûen a mester.

- Eje dsidsiken? - kérdezte Julián fráter örvendezve.

- Dsok - felelte mosolyogva a fiú -, még nem úgy szól a nyelvem, mint ahogy szeretném.

Jancsi megrántotta Jakabnak a kezét:

- Micsoda nyelven beszélnek?

Mert ha latinul nem is értett, annyira ismerte a nyelvet hallásból, hogy dsok és dsidsiken nem latin beszéd.

Jakab félrevonta a fiút, és halkan magyarázott:

- Tatárul beszélnek. Pali fráter tatár. Kisgyerek korában fogták el. Hatéves volt akkor. A picikét mindig úgy ejtette, hogy dsidsiken, azért itt tréfából úgy hívjuk, hogy Dsidsiken. Julián fráter azt kérdezte tõle, hogy csakugyan olyan ügyes-e, mint ahogyan dicsérik. Erre felelte illõ alázattal, hogy: dsok, vagyis nem.

Közben fölemelte a bal lábát, és a sarujára vizsgálódott.

Jancsi elámult:

- Hát nem verték agyon?

- Nem - felelte Jakab, a sarujáról egy sárdarabot törölve kis forgácsdarabbal -, magam sem értem, hogy életben hagyták.

- Hát õ nem tudja...

- Nem. Csak annyit tud õ is, hogy egy pap adta be a szerzetünkbe. Gyõrött nevelték föl. Az idén hozták ide, hogy tanuljon a mestertõl, meg Dezsõ lektortól. Aztán, ha misés lesz, visszatér majd Tatárországba, és ott hirdeti a keresztény vallást.

Jancsi megbámulta a tatár fiút. Mosolygós és hideg, apró szeme igen idegenes volt neki.

- Nem gonosz? - kérdezte a fejét rázva.

- Nem - felelte Jakab, ásítást nyomva el. - Más klastromokban is vannak ilyenek. Összesen hárman. Minden harmadik hónapban találkoznak, és beszélnek egymással, hogy ne felejtsék el a tatár nyelvet.

A barátok egyenkint szállingóztak el.

- Most aludni kéne egyet - mondotta Jakab -, de inkább tanítalak. Tudod-e, hogy illetlenül ettél? Szerzetesnek nem illik mohókodnia. Meglátod, hogyha ebként falod az étket, meg­fordítják elõtted a tányért. Se pedig beszélni nem szabad az étkezõben, sem a kapitulumban...

- Mi az a kapitulum?

- Az a kis kápolna-féle, ott a sarokban. A templomban se szabad, sem a kerengõn.

- Mi az? Hol az?

- Ez a körül-tornác. Ez a hely is arra való, hogy szent mindenfélérõl elmélkedjünk. No, most gyere: megtanítlak arra, hogy hogyan illik szépen megállanod, meghajolnod, szobába belépned, szobából távoznod.

S még hátrább vonta a beszélgetõktõl.

- Ki az a sebhelyes? - kérdezte Jancsi.

- Benedek fráter. Jeles prédikáló. A kunokból ezret térített meg.

- Hát az, akinek úgy remegett a keze?

- Az a beteg? Szikárdusz fráter. Tót ember, igen jeles. Tegnap jött ide, hogy gyógyíttassa magát Rudolf fráterrel. De mit kérdezgetsz ilyen haszontalanságokat! Ha szerzetbe lépsz, nem szabad haszontalanságokon jártatnod az elmédet. Majd megismersz mindenkit úgyis.

Az udvarra Marcellusz fráter lépett be. Piros volt a melegtõl, vagy a hegymászástól.

- Hagytatok-e valamit? - kérdezte, a feje kopaszát törülgetve. - Adjatok valamit ennem, mert eldõlök.

Aztán a prior elé térdelt. A prior áldást vetett a fejére.

Három fráter ott kanalazott az udvar sarkában. A kapus volt az egyik, a másik, aki az asztalnál szolgált, a harmadik bizonyára a szakács. A szolgáló fráter ugrott és futott tányérért, tálért. Marcellusznak odatálaltak az udvari asztalra.

- Még egy tányért - mondotta -, Rudolf fráter is itt van, csak végez elõbb a betegekkel.

A fráterek érdeklõdéssel ülték körül. Jakab is abbahagyta a tanítást, és az atyák mögé állott.

- A királytól jön - súgta Jancsi. - Õ az apácák misése.

Marcellusz röviden imádkozott. Keresztet vetett a lére, és étvággyal kanalazgatta.

- Nem szabadulhattam sehogy se - beszélt evés közben. - A király ott fogta a generális frátert. Oly szívesen vendégli, hogy csaknem maga szolgál neki. Jobbjára ültem. Én az apácák százféle ügyét írtam mostanig a kancelláriussal. Nem azért mondom... hiszen elvégre csak a zöldséget ettem volna meg ottan is.

És szögletes fa-arcán mosolygás jelent meg. Szigorú, hideg szeme - mint mikor a jégcsapra rásüt a napsugár.

- Mégis szerettem volna látni egy királyi ebédet, hogy elmondhassam: egy asztalnál ültem a királlyal. No, de hát elég, hogy Jordán fráter ott ült, meg a generális. Hallom: nem nyúltak a húshoz. Pedig a király ugyancsak emlegette, hogy nincs regula ugró nélkül... Mitek van még?

- Vóna gyökér - felelte készségesen a szolga -, de az bizony már hideg. Hanem van pogácsa, szilva, méz, aszalt gyümölcs, túró, sajt...

- Adjatok csak gyökeret is.

És tovább beszélt:

- A király két falut ajándékozott az apácáknak, meg a budai piaci vámot.

S diadalmasan nézett a barátokra.

Valamennyi arcát örvendõ csodálkozás derítette fel.

Marcellusz bólintott:

- Örök idõkre épült! Áll az a klastrom ezer esztendõ múlván is!

- De hát abból nekünk is jut - vélekedett a prior.

- Valamicske a szigeti házunknak. Ami élelmet visznek nekik napról napra, abból magunknak is rendelhetünk. Nem sokat persze, csak amennyi annak a kis házunknak elég. Az adomány­leveleket írtuk mind mostanig.

A szolga fráter egy tál gyökeret tett Marcellusz elé; répát, petrezselymet, s egy fatányérkában három pogácsát is.

- A kis Margit - szólalt meg - hogy viselkedik?

- Édes kis teremtés - mosolyodott el Marcellusz. - Nincs boldogabb lélek annál most a földön. Reggel bent voltunk náluk a generális fráterrel meg Mihály fráterrel. Mondják a szórorok, hogy a kis Margit mindjárt ebéd után sorra térdepelt minden feszületet és minden Mária-képet, amennyi csak a klastromban van. És valamennyi elõtt ájtatoskodott egy páter-t meg egy ávé-t.

- Isten is apácának teremtette - szólalt meg a sebhelyes homlokú. - Mikor ötéves volt, már akkor azzal játszott, hogy oltárkát csinált holmi deszkadarabokból, s eléje térdelt, hajlongott, imádkozott. Néha meg énekelt vékony kis madár-hangon: Ó, Mária, Jézusnak szent anyja. Többet nem tudott az énekbõl, csak ezt a pár szót, de ezt sokszor órákon át ismételte.

Marcellusz bólogatott.

- Én - azt mondja - kicsi gyermekségétõl ismerem. Hiszen gyóntatója voltam, hétéves korától kezdve éveken által. Ott voltam akkor is, mikor a királyné bevitte Veszprémbe. Szép gyermek volt, és okos és érzékeny. Kissé lassan fejlõdött. Négyéves is volt már, mikor végre tökéle­tesen beszélt. De akkor aztán hamar fejlõdött tovább. Alig fél évet töltött a klastromban, már kezdte gagyogni az officiumokat. Egyszer szemébe ötlik neki az öreg Erzsébet szóror feszülete. Rácsodálkozik, és azt mondja:

- Mi ez?

Mondják neki:

- Jézus a keresztfán.

- Ki az a Jézus?

- Istennek szent fia.

- Ilyen kicsi fia volt az Istennek?

- Nem, csak a képe ez fából.

- Hát mekkora volt?

- Akkora, mint más ember.

- Miért tárja így szét a kezét?

- Nem látod? A rossz emberek odaszögezték egy ilyen fához.

Rábámult a feszületre. A szeme megtelt könnyel: elpöntyörödött.

Aztán a fráterek az apácákról beszélgettek, hogy micsoda gyerekes természetû nép. Hiába olvastatják velük minden hétfõn a regulákat. Mikor beállnak, valamennyi úgy áll be, mint valami makulátlan angyal, de aztán, amint bent vannak, civakodnak, hivalkodnak, plety­káznak, csakúgy, mint a világi asszonyok.

Marcellusz elbeszélte egy Apollónia nevû apácáról, hogy az az egy volt a legszentebb életû valamennyi között, akiket ismert. Csendet nem szegett, böjtöt megállt, világi ruhákért nem sóhajtozott. Példaképül állították mindig valamennyi apáca elé. És mégis, mikor meghalt - hatvanöt éves korában halt meg -, a keblén egy tenyérnyi nagy ezüst-tükröt találtak a szórorok.

A fiatal szerzetesek elszörnyülködtek a történeten, az öregek mosolyogtak rajta. A nap átsütött a kõrisfa lombjain, és csipkés árnyékot terített a barátokra.

- Adná Isten - szólalt meg a prior -, hogy a mi kis Margitunk igaz, tökéletes apácává fejlõdne. Egy rossz apáca megrontja mind a klastromot, de ahol egy tökéletes apáca van, száz rossz is lehet körülötte, az az egy megtartja a klastromot, mint márványoszlop az épületet.

- Én is bízom abban a márvány lábú kis teremtésben - szólt a sebforradásos öreg.

A hangja olyan volt, mint a pincében dongó öreg hordóé. S hogy Marcellusz egy nagy sárgarépa elfogyasztásával foglalkozott, õ beszélt tovább:

- Harmadéve ugyan megtréfált engem. Veszprémben jártunk egy õszi napon Herbart fráterrel. Akkor a fejérvári házban laktunk mind a ketten.

Bemegyünk ebéd után az apácákhoz egy kis prédikálásra.

Herbart, tudjátok, micsoda édes beszédû ember. A kapitóliumházban a szentek életébõl beszéltünk, felváltva, példázó történeteket.

Hát hallgattak bennünket, hallgatnak az apácák ájtatosan. A kis Margit is ott áll. Olimpiádesz szórorhoz támaszkodva, és a fejét a szóror vállára hajtva, figyelmez édesdeden.

No de még aznap haza is kellett jutnunk. Az idõ már három óra felé járt.

Intek Herbartnak, hogy végezzen. Végez is. Kelünk.

A gyermek erre hozzánk fut. Megfogja a karomat:

- Ne menjetek még el! Beszéljetek még!

- Nem maradhatunk, aranyom. Az idõ éppen utazásra való.

- Hát ha rossz idõ volna, maradnátok?

- Nem, akkor se.

- De ha nagyon rossz volna az idõ, bizonyára maradnátok. Kérem Istent, hogy adjon nagy-nagy esõt, de mindjárt!

- Minket az esõ ugyan nem tart vissza - feleljük nevetve.

A kislány elkedvetlenedik:

- No hát akkor arra kérem a jó Istent, hogy törje el a szekeretek kerekét. Akkor bizonyosan itt maradtok, és még prédikáltok nekünk!

- Azt ugyan nem teszi meg neked a jó Isten.

- Nem? No, majd meglátjátok, hogy megteszi!

S befut a templomba, letérdel a nagy oltár elé. Mink csak nevetjük. Az apácák is.

- Így szokott - mondja Olimpiádesz szóror -, mikor játszanak is, és esõs az idõ: beszalad a templomba, és kéri Istent, hogy engedje ki a napot. A minap valósággal megtörtént: ahogy ott ülünk a kertben és dolgozunk, elborul az ég. A kis Margit így szól: - „Akarjátok, hogy kisüssön a nap? Várjatok kevéssé.” S fut a templomba. Hát csakugyan kisütött a nap.

Megmosolyogtuk a történetet, és elbúcsúztunk. Búcsúzás közben még bepillantottunk a templomba, hogy mit mível a kicsi. Hát csakugyan ott térdel a nagy oltár elõtt, és imádkozik.

Elmentünk. Hanem bizony alig értünk ki a városból, elhomályosodik az ég, és elvillan a felhõ. Rá egy nagy dördülés.

- No - mondok Herbartnak -, ránk imádkozta a kis boszorkány az esõt!

Alighogy kimondom ezt a szót, riccs-reccs, eltörik az egyik hátulsó kerék. Bizony visszatértünk a klastromba, és még egy órát prédikáltunk nekik.

Az elbeszélés közében egy összeráncolt szemöldökû, de mégis vidám tekintetû fráter érkezett. Meghajolt a társaságnak, s letérdelt áldásért a prior elé.

Bizonyára az orvos volt. Duzzadt bõrtáska a hóna alatt, orvosságos füvek és porok vannak benne. Abban a korban az orvosok magukkal hordozták a patikát is.

Jakab megrántotta Jancsinak a kezét:

- Gyere, tanuljunk.

Bevezette a kapitulum-házba - egy üres terembe, amelyben nem volt más, csak egy életnyi nagyságú feszület a falon, és körül nagy félkörben székek. (Abban az idõben háznak mondták a szobát is, termet is.)

Jancsi engedelmesen és kíváncsian követte a fiút.

- Hát elõször is - kezdte Jakab - a meghajlásokat kell ismerned.

Sorra elmutogatta neki, hogyan illik meghajolnia oltár elõtt, miatyánkban, glória-mondáskor, kereszt elõtt, a fõbbek elõtt.

Végül a legmélyebb leborulást mutatta meg, amit a domokosok úgy hívnak, hogy vénia-tevés: megfogta a skapuláréját az övön alól, és jobb kezének egy fölfelé lendülõ mozdulatával végig­vonta a tenyerén. Ugyane mozdulattal végigejtette magát a földön a jobb oldalára, s az arcát a skapuláré végére fektette. Éppen úgy feküdt a földön, mint a vörös barát az ajtóban.

- Vigyázz, megmutatom még egyszer, mert bizony nem könnyû ez. A két sarkad összeteszed, és a jobb kezed az övtõl kezdve fölemeled. Várj, rád adom a skapulárémat.

A skapuláré hosszú volt Jancsinak, de azért örömmel dugta át rajta a fejét.

- No, most vigyázz: a két lábad szárát nem szabad szétengedned.

Jancsi végigvonta a kezét a skapulárén, s habozva nézett a földre.

Jakab nevetett.

- Félsz?

- Attól tartok...

- Hiszen épp azért tanítalak. Csak arra vigyázz, hogy mikor esel, esés közben a két térdeddel fogd föl a tested nehezét, a borulás többi része aztán nem fájdalmas.

De bizony sírásra fancsalodott Jancsi a végén. Kedvetlenül dörzsölgette a két térdét meg a csuklóját.

Jakab nevette. Pisze orra még kisebbnek látszott, hogy nevetett.

- Hátha majd tízszer, tizenötször megcselekszed a véniát, büntetésbõl. Timó megcselekszi anélkül is.

- Minek a?

- Buzgóságból. A kereszt elõtt így borul le az ájtatos. Meg kedden is, mikor a bûnvalló kapitulum van, így várjuk a büntetést.

- Mi az a kapitulum?

- A kapitulum az, hogy mindennap, többnyire misének utána, ide gyûlünk össze, ahol most vagyunk. A prior ide ül a feszület alá, a többi körül. Ezek a székek azért vannak itt. Aztán itt mondják meg, hogy mi a kalendárium állása, meg a tennivaló. A bûnvalló kapitulum meg az, hogy minden kedden itt valljuk meg a hibázásainkat. Elmondjuk hangosan. Bizony. Aztán a prior elõtt véniát teszünk, és úgy várjuk a büntetést.

Jancsi komoly szemmel hallgatott. Jakab befogta a száját, és úgy kacagott, hogy majdnem megpukkadt.

- Nem igaz a - mondta Jancsi.

- Nem hiszed? No, majd meglátod.

Az ajtó felé pillantott, és letörölte a nevetõ könnyeit.

- No, most hallgasd meg a vétségeket. Négyféle a vétség: hibázás, vétkezés, bûn, nagybûn. A hibázások ezek: kacagás, vihogás, röhögés, mert nem illõ szerzetesnek éktelenül nevetnie.

- Te mindig nevetsz.

Jakab összerezzent:

- Én? Én csak mosolygok. Mosolyogni szabad. Te, ne mondj ilyeneket, mert úgy csaplak pofon... Aztán, ha én megharagszok, hát... lásd, hogyan boldogulsz.

És elkomolyodottan pislogott Jancsira.

Jancsi megszeppent:

- Nem tudtam... - mentegetõdzött.

- No jó, hát ne járjon a szád. Figyelj. Hibázás továbbá, ha elmulasztod az áldáskérést. Távozáskor áldást kérsz a priortól, és érkezéskor is. Alázatosan megállasz elõtte, és ha megszid, véniát teszel, úgy hallgatod a szidást.

- De én nem tudok véniát tenni.

- Gyakorold. Majd kihozunk egy szalmazsákot az udvarra, aztán azon gyakorolhatod. No hát hallgass tovább: akkor is hibázol, ha a ruhádat vagy a könyvet nem a helyére teszed: ha a pohárból a vizet kiöntöd vagy elcsöppented. Szokja meg a szerzetes, hogy a legkisebb mozdulatát is ésszel, okossággal cselekedje. Ezért büntetnek még a víznek az elcsöppentéséért is.

- Én nem csöppentem.

- Továbbá: ha a kórusban hibásan vagy üvöltõn énekelsz, vagy forgatod a fejedet, mint ebédnél, vagy nevetsz ott valamit, vagy nevetést okozol. Továbbá, ha tiltott könyveket olvasol.

- Én nem olvasok...

- Majd ha olvasni tudsz. Hallgass: hibázol, ha áldás nélkül eszel, iszol; ha esküdözve tagadsz, vagy bizonyozol; ha a templomi szerekkel hanyagul bánsz, az oltárterítõt vagy vánkost meggyûröd, vagy más efféle rendetlenséget okozol. És ha bent a házban hiábavalóságokat beszélsz, vagy ha kiabálsz.

- Én nem kiabálok.

- A vétkezést, bûnt és nagybûnt majd a mester mondja el, mikor már beöltöztél.

- Milyenek azok?

- Hát például, ha késõn cihelõdöl a hórákra vagy a misére. Vagy ha az istentisztelet végén elõbb felkelsz, mint náladnál érdemesebbek. Ha máshol eszel. Ha meztelenen alszol. Ha lovagolsz. Ha tõrt viselsz. Ha ok nélkül mégy a konyhára. Ha engedetlen vagy. Ha vissza­feleselsz. Ha pénzt tartogatsz magadnál.

Jancsi komoly szemmel hallgatta a tanítást. A fejét rázta.

Jakab arca ismét nevetésre vonaglott, de elfojtotta.

- Hallgasd meg a veszteglés reguláját.

- Én nem tudom, mi az a veszteglés.

- Veszteglés az, mikor hallgatunk. Nem szabad beszélned a klastromban, a belsõ helyeken, tehát sem a cellákban, sem az ebédlõben, sem a dormitóriumban.

- Nem tudom, mi az.

- A hálóhely. Kompletórium után való csendítéstõl primáig meg éppen vesztegeljen a nyelved. Mert ha megszólalsz, egy nap vizet ebédelsz. Ha pedig a kapitulum-házban vagy a kóruson beszélsz, akkor meg a földön ebédelsz.

Jancsi arca még inkább elkedvetlenült.

- Nem értem...

- A kompletóriumot? Hát az az utolsó imádkozás. Vacsora után mondjuk a templomban. A prima az meg a reggeli imádkozás. Közben is van egy: a matutinum. Azt éjfélkor mondjuk.

- Hát vacsorától a reggeliig...

Jakab megint majdnem nevetésre pukkant:

- Az evést érted? Itt nincs reggeli evés, csak délben meg este. Szereted a pecsenyét?

- Hogyne.

Jakabból kiszakadt a nevetés. A szájára szorította a tenyerét, és görnyedezett, könnyezett nevettében:

- Mink nem eszünk húst soha!

Lépések hallatszottak. Jakab egyszerre komolyságba rándult.

- Nem tudom, mit mondjak még - szólt hangosan s a lépések felé fülelve. - A fõ tudnivalókat elmondtam. Márton mester ugyanezeket ismétli majd, és több mindent. Ha valamit nem tudsz, nem értesz, kérdezz.

A lépések elhaladtak a terem elõtt. Jancsi gondolkodva nézett Jakabnak a lábára.

- Hát - mondotta, fölemelve a fejét - ki volt az a vörös barát...

- Aki a földön hevert?

- Az.

Jakab vállat vont:

- Ábrahám fráter. Vezeklõ - felelte unalommal. - Elment tõlünk tavaly. Megházasodott volna. De az esküvõ elõtt mégis visszatért.

- És miért eszik a földön?

- Mondom, hogy vezeklõ. Egy álló esztendeig nem szól hozzá senki, csak a három legöregebb fráter. És egy álló esztendeig kell mindig véniában feküdnie a kórus ajtajában, no meg az ebédlõ küszöbén, mikor a szerzet belép.

- És nem szökhetik el?

- De ostoba vagy. Minek szökne el?

- Hát hogy ne kelljen...

- Hiszen nem kell, ha nem akar. Kimehet, visszatérhet a világba, amikor neki tetszik.

- Hát miért nem tér vissza?

- Mert nem akar.

Jancsi ezt sehogyan sem értette.

Marcellusz még mindig ott ült az asztalnál, csak a fráterek fogytak el körülötte. És egy másik új barát is ült ott, a fekete szemöldökû öreg, akit Jancsi elõször a király kíséretében, aztán meg a dereglyén látott. Tál volt elõtte. Õ is akkor pótolta az ebédet. És a szemöldöke közelrõl látva már nem olyan volt, mintha szénnel festették volna a homlokára, csak széles, fekete szemöldök.

- A provinciális - susogta Jakab tisztelettel -, Mihály fráter.

És Jancsinak a kezét sietésre vonva megállt az asztalnál, és mélyen meghajolt.

A provinciális a pogácsáért nyúlt, s közben Jancsira pillantott.

- Ezt a fiút - mondotta - ugyan ríjja az anyja. Megígértük, hogy minden második héten láthatja.

A prior bólintott reá:

- Timó átkíséri majd minden második vasárnap délutánján.

A provinciális a kancsóra keresztelt, aztán kiloccsantotta a víz színét a kancsóból, s ivott.

- A király - beszélt tovább - szerette volna mindjárt be is avattatni a kis Margitot, de már abba a generális fráter nem egyesült bele.

- Lehetetlen - azt mondja - ilyen gyenge korban. Minden más kedvezményt megadunk: hálhat a maga ágyán, viselhet fehérnemût, ehetik a maga evõeszközeivel, csak azt az egyet nem tehetjük, hogy a fogadalmakat megvegyük tõle.

- Azt reméltük pedig - mondta elszontyolodva a király -, hogy ha már eljöttél olyan messze földrõl, egyúttal a mi Margitunkra rászenteled a szerzet ruháját.

- Nagyméltóságú király uram - mondta a generális fráter -, legalábbis tizenkét évesnek kell lennie a fogadalmazónak. Ez is korai. A tizenhatodik év elõtt nem szoktuk. S ezért megmásíthatatlan ez a törvényünk, mert érett korában azt gondolhatná az apáca: gyermek voltam, amit gyermeki ésszel cselekedtem, nem kötelezhet teljes életemre. De mivel nagy­becsû nekünk nagyméltóságodnak az akarata, megteszem inkább azt, hogy két évig itt maradok, és akkor az én kezembe teszi le a kis hercegasszony a fogadalmat.

A király erre hálásan szorította meg a generális fráter kezét. A kis Margit olvas már szépen. Latinul is tudja már az imádságokat, és érti is. És buzgó az imádságban. Remélhetõ, hogy példás tagja lesz a szerzetnek.

- Isten engedje - bólogattak a barátok.

- Hanem - folytatta elmosolyodva a provinciális - rossz napja van szegénykének. Ahogy jöttem, beszóltam visszatéret a klastromba, hogy nem hiányzik-e valamijük. Vagy nincs-e hiba az építkezésben? Akkor beszélte a priorissza, hogy Margitka a kapitóliumban büntetést térdepel, és a hét bús zsoltárt mondja. Azt a vétséget követte el, hogy mikor a társaival játszott, felfutott az oltárra, és beszélgetett a kõfalon át valami szigeti fiúnak. Megszidták persze.

Jancsi megrezdült. Elvörösödött. Aztán lehunyta a szemét, és elszíntelenedve nézett a földre.