12

Tán a tizedik napon: vasárnap, mise után, a prior magához intette Jancsit:

- Lemégy Szikárdusz fráterrel anyádhoz.

A tót fráter már ott állt botra támaszkodva, köpönyegesen az udvaron. A prior áldást vetett rájuk. Megindultak.

Szeles májusi nap volt, s bizony hidegecske. A templomból kiözönlõ nép felsõruháját oldalt kapkodta a szél, s a budai úton is fehér porfelhõket emelgetett.

Jancsi mégis boldog volt, hogy lemehetett a szigetre. Mióta beöltözött, elõször engedték meg, hogy kilépjen a falak közül.

A szél nem bántotta õt, hiszen a fején volt a csuklya; az meg, hogy a szél lebegteti a kápáját, tetszett is neki. Egyáltalán tetszett neki a szerzetes ruha a csuklyától a saruig: puha volt és meleg, hiszen tiszta gyapjúból készült.

Szikárdusz szótlanul ballagott a hegyrõl lefelé. Csak akkor szólalt meg, mikor Jancsi visszapillantott:

- Miért nézted hátra?

- Azért - felelte Jancsi nyílt szívvel -, hogy néznek-e utánam.

- Nem szabad, nem szabad. Jelenteni megfogsz mester fráternek.

Jancsi megszeppent. Elszontyolodva lépegetett tovább Szikárdusz mellett, s még arra is alig pillantott fel, hogy két gyerek sárkányt eregetve száguldott el mellettük, le a hegyen.

Csak arra vidámult meg, mikor azt látta, hogy egy potrohos, részeg nemes tántorog elõttük. Veres nadrág van rajta, és fehér posztódolmány. A süvegét már lefújta valahol a szél. A kardjának is csak a hüvelye van meg. Szüntelen botladozik benne; de azért hujángat. Végre el is bukik egy házikó elõtt, mintha csak kiválasztotta volna az egyetlen sáros helyet az utcában: esõvíz felfogására volt ott egy lepedõnyi széles, ásott gödör. Bizonyára kacsák kedvéért ásták. Térdig süppedt belé.

Jancsi röhögött. Szikárdusz fráter megállt, és hátratekintett. Bizonyára azt nézte: van-e valaki, aki az emberen segítsen? De csak egy nyolcéves forma leánygyermek futott elõ az udvarból cseresznye színû szoknyában egy nagy cirokseprûvel. Szikárdusznak a kezét rohanta meg egy csókkal, s bámulva meresztette a szemét Jancsira.

A részeg jókedvét nem zavarta az esés.

- Kik vagytok? - kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!?

- Hogyne - felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sarban heverni a jó!

S odább lépett.

- Látod - mondta Jancsinak -, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja.

Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház elõtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették.

A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.

- Látod: pénz rabjai.

És szótlanul haladt tovább.

Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét halról-jobbra borzolta.

Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektõl.

- Látod - mondta Szikárdusz -, pompa rabjai.

Jancsi utánuk bámult.

- Mindenki rab-e? - kérdezte félénken.

- Mindenki - bólintott Szikárdusz.

- A király is?

- Király is.

- Kinek rabja a király?

- Nemzet rabja.

- Mink is rabok vagyunk-e?

- Mink is.

- Mink kinek a rabjai vagyunk?

- Isten rabjai, fraterkám.

Szótlanul mentek tovább.

A révhez értek. Szikárdusz ottvártukban rámosolygott a fiúra:

- Vajon mit gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtoknak-e? pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek?

A hidas átvitte õket a szigetre.

Jelentkeztek a kapus apácánál. Koros apáca volt az, hosszúkás arca oly vörös, mintha égõ kályhából húzták volna elõ.

- Vannak bent - mondotta, a társalgóra pillantva -, de azért csak menjetek be. Épp most küldöttünk az orvos fráterért. Budán van-e?

S a földre nézett.

- Nincs ott - felelte Szikárdusz. - Beteg megvan valaki nalatok?

S õ is a földre nézett.

- Az öreg Erzsébet szóror - felelte panaszosan az apáca, s a szemét el nem vette a földrõl. - Mióta megjöttünk, ki nem állt a fejébõl, a hátából a fájás. Azt mondta, hogy kérjük be az orvos frátert, vagy ha nincs honn, gyóntatót kérjünk.

Szikárdusz abba a szobába vezette be Jancsit, amelyik a királyterem mellett volt, s amelynek vasrácsos, alacsony ablakán annyira elbámult, mikor a máriakõ elrejtésén gondolkodott. A szoba téglával volt pádimentomozva, és a szag is téglaszag volt benne.

Aznap súrolták. A téglák széle még nedves volt.

A vasablaknál egy világi pap állott, egy Krisztus szakállú, komoly kis ember. Új reverenda volt rajta, s fekete köpönyeg a fél vállán. Fekete csizmája csupa por. S beszélt. De nem lehetett látni, hogy kivel beszél, mert az ablak rostélyát belülrõl fekete vászonkárpit takarta.

- Az öcséd azt izeni - folytatta a pap hangosan -, hogy az õsszel megházasodik.

- Piroskát veszi el? - kérdezte belülrõl a kárpit mögül egy csodálkozó nõi hang.

A pap a fejét rázta:

- Keskeny Bernát lányát veszi el, Kingát.

- Azt a koldust! Azt a szájanyaliskát! Azt a...?

Jancsi körülpillantott a szobában. Nem volt ott semmi bútor, csak egy hosszú pad az ablakkal szemben, a fal mellett, s a vasablaknál, a fal mellett, egy tölgyfa-szék. A falon kereszt függött, éppolyan, amilyen a cellákban is.

Szikárdusz leült a padra, Jancsi is melléje telepedett.

És hallgattak.

A pap folytatta a családi ügyek tárgyalását. Közben ásított is. A reverendája és köpönyege aljának porosságán látszott, hogy messze útról érkezett a klastromba.

Jancsi hallgatta néhány percig a beszélgetést, de aztán arra gondolt, hogy az anyja meg se láthatja õt a kárpit miatt. Ez a gondolat elkedvetlenítette.

A szögletbe nézett. Valami nagy zöld-arany bogarat látott mozogni ott.

Megismerte, hogy rózsabogár.

- Szikárdusz fráter - szólott halkan -, megfoghatom-e azt a bogarat?

A pap akkor elköszönt az ablaktól. Szikárdusznak is bólintott.

Õk következtek.

- A fiam? - hangzott belülrõl Julis asszonynak örömtõl forrongó szava - hol a fiam?

A kárpit félrerándult, és a rostély mögül elõpiroslott Julis asszonynak az arca.

De Jancsi csak elhõkölt tõle: az anyja apáca-ruhában...

- Ó, lelkem, szerelmes fiacskám! - harsogta az asszony örömtõl lelkendezve. - Micsoda helyeske kis barát lett belõled! Jaj, meg se csókolhatlak, egyetlenem!

- Ne kiabálj - hangzott egy halk nõi hang Julis asszony mögött. - Csak susogva szabad...

De Julis asszony soha életében nem susogott. Ha egyszer szóra nyílott a szája, oly hangosan kotkodácsolt, mint a fészkérõl fölkelt tyúk.

- Ó, lelkem, fiacskám, mennyit sirattalak! Az éjjel is felõled álmodtam. Azt álmodtam, hogy... Nesze egy kis mákos rétesvég... Vedd el, no, bátran. Nem szabad? Ki mondta, hogy nem szabad? Ki az a regula? Ó, bizony ezt megeheted regula nélkül is! Jaj, hát még egy darabka rétest sem adhatok a fiamnak! Istenem, Istenem! Nem elég, hogy elragadják... nem bornyú ez, hogy elragadják... Hogy vagy, édes lelkem? Kapsz-e eleget enned? Nem kemény-e az ágyad? Nem vertek-e meg? Ne tagadd! Nekem megmondhatod! Itt jó volna az élet, tejben-vajban fürdünk, csak kimennünk nem szabad. Úgy élünk, mint valami börtönben. Mindjárt az elsõ nap, hogy mosogatok, nagy elbúsultomban rákezdtem, hogy: Az én rózsám recefice... hát csak rám robban mind a szerzet, hogy aszongyák, megbolondultam-e...

Az elõbbi hang újra rendre igazította Julis asszonyt:

- Nem szabad itt nótákról beszélned. Inkább imádságról beszélj a fiadnak!

- Imádságról? Jaj, édes fiam, mennyit imádkozunk. Az úri kisasszonyok még éjjel is... Látnád a kis királyleányt; úgy megtérgyepöl a kapitálionyba vagy minek híják itt a kápolnát. Oszt olyan édösdedön seppög avval a csöpp kis szájával... Hát még ha olvasni látnád! Hogy ösmeri a bötüket! Csak ránéz a könyvre, oszt egyszerre megmondja: iksz, piksz...

E végevárhatatlan szóáradatnak a barát vetett zsilipet. Fölkelt a székrõl, és megfogta Jancsi kezét.

- Elég volt.

- Még valamit hadd kérdezzek - esengett az asszony. - A szekerest nem láttad? Miklós bácsit, a szekerest. Nem találkoztál-e vele véletlenül?

És búsan pislogott a fiára.

De az apáca elbocsátotta a kárpitot. A látogatás véget ért.

- Gyerünk - mondotta Szikárdusz.

Az ajtón azonban Marcellusz fráter nyitott be.

- Gyertek be velünk - intett fejével Szikárdusznak -, egy beteg szórorhoz hívattak.

A folyosó-rácsnál Rudolf fráter és két öreg apáca várta már õket.

A regulák szerint másodmagával mehet be az orvos is, de jobb, ha hárman vannak.

Így jutott be a kis új fráter is velük.

Sietve lépkedtek át a kisudvaron. (Ni, a tulipánok mind kinyíltak!) A vasajtón át a nagy­udvarra. (Ni, a fácskák mind kifakadtak!) Az orvos hóna alatt ott feketéllt a duzzadt bõrtáska. (Hol van hát Margit?)

A kórházból egy fiatal apáca lépett ki. A barátok láttára alázatosan meglippent, s a szemét lesütve jelentette, hogy a beteghez be lehet menniük. Az egyik öreg apáca már tárta is az ajtót, de õ maga kívül maradt.

Szikárdusz is ott maradt a kórház tornácán. Letérdelt. A két öreg apáca is letérdelt. Jancsi is követte a példát.

És míg bent az orvos a beteget kérdezgette, halkan miatyánkoztak.

Az ajtó tárva maradt. Ez is regula. Kívülrõl lehetett látni, hogy az orvos nem vizsgál egyebet a betegen, csak a nyelvét. Megérinteni apácát orvosnak se szabad.

S az imádkozók egyre szaporodtak.

A házból lassankint mind többen gyûltek oda az apácák. Letérdeltek azok is.

Az orvos az ápoló apácára fordította összevont szemöldökû arcát, de mégis nyájasan kérdezte, hogy van-e patikájukban borsolaj.

- Nincs.

- Hát szarvas-gyökér fû?

- Bizony az sincs. Amink van, itt van a polcon.

És a szoba egy kis polcára mutatott. Valami harminc csupor állt ott, kisebb-nagyobb. Tintával jegyzett cédula volt a csuprokra kötve.

- No, majd küldök át - mondotta az orvos. - Borsolajjal dörzsöljétek esténkint a beteg hátát, és igyon a fûnek a fõzetébõl azon keserûen egy-egy kanálnyit, reggelenkint. És nem szabad minden kis betegségtõl megijednetek. Ti, ha egyet prüsszentetek, azt hiszitek: már itt a halál.

Míg bent beszélgettek, Jancsi oldalt pillantott. Boldogan rezzent össze, mikor a négy kis leányt is meglátta az imádkozók között.

Elõször csak a szeme szögletébõl láthatta õket, de aztán igazodott egyet a térdelésben, s láthatta az arcukat is. A leánykák is érdeklõdéssel pillogtak rá. (Micsoda apró barát!) Csak Margit imádkozott köztük szeme hosszú pilláit lesütve, ájtatosan. De még Margit is - szíve nagy megrezzenésére - rápillantott egyszer.

- Csak feküdj nyugodtan, szóror - mondotta végül az orvos. - Néhány nap múlván megjavulsz.

Akkor õk is felkeltek. Jancsi Szikárduszhoz húzódva bámulgatott Margitra.

A kis királyleány éppoly fehér ruhában volt, mint megérkezésekor, a haja is éppúgy vállára lebegõn, csak éppen hogy egy melles gyolcskötény takarta elöl. Áhítattal bámult õ is Jancsira. S egyszer meg is fogta annak az íves szemöldökû apácának a kezét, akik megérkeztükkor a poharas zacskót hordozta. Kérdezett tõle valamit.

Jancsi nem értette, hogy mit. Csak annyit hallott, hogy Margit kisanyám-nak szólította az apácát. Ebbõl tudta, hogy Olimpiádesz asszony az apáca. Hiszen több ízben emlegették, hogy rá van bízva Margit.

A pillantásukból látta, hogy róla beszélnek. És a szíve büszkén dobogott.

Csak az a gondolat aggasztotta, hogy az anyja kirohan a konyhából, és ráront a rétessel.

No nem fogadja el, bizonyos! Mégis restellte volna Margitka elõtt...

Szerencsére az anyja valahol bent volt elfoglalva, s nem is sejtette, hogy a fiát bevitték.

Hát lépkednek kifelé. Az orvos kérdezi a vén apácát, aki kíséri õket:

- Hogy viselkedik a kis Margit?

- Jól, orvos fráter. Soha nem is volt engedetlen.

- De hallottuk, hogy mindjárt az elsõ nap volt egy kis kellemetlensége.

Az apáca elmosolyodott:

- Olimpiádesz szóror nagyon is sokat kíván tõle. Én már sokszor mondtam neki, hogy a gyermek gyermek. Nem lehet a gyermeknek negyvenesztendõs esze.

- Helyesen szóltál, priorissza szóror.

- És nincs ok aggodalomra: a leányka túlon-túl is gyönge szívû. Mindig jó jel, ha a gyermek érzékeny. Mióta az a kis kedvetlensége történt, rá nem bírják a társai venni, hogy labdázzon. „Soha többé, soha!” - mondja nagy komolyan.

A kisudvarra értek.

Három fiatal apáca font ott a mívelõ-ház elõtt. A guzsaj szoros kötésû, hát gyapjat fonnak. Egyik közülük a tornác deszkázott kerítésfalán ült, háttal az udvarnak. Hogy a társai figyelmeztették, leugrott, és szemérmesen meghajolt õ is a fráterek felé, s úgy is maradt, a szemét a földre irányozva.

Margit egy leánytársa karjába fûzõdve kísérte õket, s hogy megálltak is, csak Jancsira bámult. A nap ellen a homlokára emelte a kezét. (Milyen fehér a keze!)

Aztán, ahogy ott álltak az udvar közepén, lehajolt, és egy piros tulipánt leszakított.

Álmodó arccal nézett a fiúra, és a tulipánt egy magafeledt mozdulattal a hajába tûzte, a fülecskéje mellé.

- Margit! - kiáltott rá Olimpiádesz asszony. - Mit cselekedtél! Beviszed a Mária-kép alá! Büntetésül az avult ruhádat viseled naphosszat. Azt, amelyiken a gyümölcsfolt van!

Margit megrezzent, elpirosodott, elszégyenkedett. Lassú mozdulattal vonta ki a tulipánt a hajából, és a kezét a szemére takarva fordult el.

Talán könnyezett is szégyelletében.