4

A barátok szigeti klastroma mögött félholdnyi kert várt Jancsi két kezére. Kõkerítése embernyi magasságnál is magasabb. A kert végében valami kettõs háznak a fedele vöröslik. Egyik ház kívül a kerítésen, másik belõl, egymáshoz olyanformán illeszkedve, ahogy két kockát az élével illesztünk egymás mellé. Jancsi az elsõ napokban nem ügyelt reá.

A kertet is csak a temetés után szemlélte meg jobban. A fák már le voltak benne vágva és ölekbe is rakva, de a fû és mindenféle vad növény azon vadon tenyészett benne, ahogy Isten a teremtés hetében bezöldítette.

Csak négy fekete skapulárés fráter volt még a klastromban. Egyik szakács, másik kettõ mindenes, a negyedik az öreg György barát. Hát a két mindenest meg délutánra a szakácsot ásásra rendelte a prior Jancsi mellé, s nekifogtak a munkának.

A föld puha volt, helyenként kaviccsal kevert, kövér szûzföld. A téli nedvességet járta meg benne az ásó.

A sokszázados növényélet gyökérkorhadéka benne feketéllt. Jancsi szinte ujjongott örömében.

S még tetézte az örömét, mikor látta, hogy a kettõs házból a külsõ tehénistálló. Kívül van a kerítésen, de háttal hozzá van építve, s egy lyukon át be a kertbe hányják a trágyát. Abban az istállóban a barátoknak van három tehene, meg ott pihenget egy jó testes szamár is. A királynak egy öreg jobbágya gondozza, feji a teheneket. A szamár arra való, hogy idõnként taligát vonjon a kolduló fráternek.

A belsõ ház: felében méhes - öt új gyékénykas, és kettõ avult -, felében arra való, hogy a kerti szerszámokat berakják. A telelni való gyökereknek is alkalmas helye.

Hogy a trágya annak a háznak a falához halmozódott, bizonyos volt, hogy nem fagy el benne semmi.

Közben Jancsi nem feledkezett meg az ígért imádságról se. De vasárnapra hagyta, meg a kerti munkák elvégzése után való idõre. Néhány nap múlván leteheti az ásót, s akkor lesz ideje reá.

Mert arra való gondolatból, hogy Margit kezébe kerül az imádság, szépre szándékolta, hogy lekanyarítja, s bizony az írás abban az idõben nehezebb mesterség volt a kovácsságnál is.

De az apáca se várta azt máról holnapra.

Hát megmunkálta a kertet, be is vetette, be is ültette. Aztán egy ebédnek utána arra kérte a priort, hogy rendeljen valahonnan gyümölcsfákat is. Mert a kertben nincs egyéb fa, csak egy fiatal kõrisfa. Azt is csak azért hagyták meg, hogy a rajzó méhek oda telepedjenek.

- Én rendeljek-e fákat? - vonta vállát a prior - hát mér vagy te kertész? Szólj a tehenesnek, hogy nézzen valahol. Hát anyád hol szerezte a gyimelcsfát?

- A fejérvári kertbõl hoztuk.

- Hát eriggy: kérj az apácáktól is.

Szerencse, hogy Jancsinak le volt sütve a szeme, különben a prior meglátta volna, milyen öröm lobban benne.

Marcellusz fráter éppen náluk ebédelt aznap. S ottmaradt beszélgetésre az udvaron. Mar­cellusz immár budai prior, de gyakori látogatója a szigeti klastromnak, mert hiszen Margitnak gyóntatója.

- Kísérlek - szólalt meg -, megnézzük, mi fáik vannak?

S kisvártatva föl is kelt. Szólította Ábrahámot is, a veres hajút. S átmentek. Szikárdusz is velük.

Az idõ csepegõs volt és enyhe. Éjjel is esett. Az út mellett, a gyepen kellett lépkedniük, hogy a sarujuk meg ne mártódjék a sárban.

Útközben Marcellusz hátrafordult:

- Derék fiú vagy te, Jancsi fráter! Láttam a kelyhet. De hát nem lehetett volna azt másképp megszerezned?

Jancsi mély tisztelettel felelt:

- Feljebbvalóm parancsolta, prior atyám.

- Jó, jó, de hát nem féltél, hogy összetör az az ember?

- Bizony tartottam tõle. De ha parancsolták...

Ez a válasz tetszett Marcellusznak, de csak egy elégedett pillantással fejezte ki a tetszését.

Azonban egyszer csak megállt, és Szikárduszhoz fordult:

- Gyerünk be a fõajtón. Jó néha váratlanul érkeznünk: meglepnünk a nyájat.

Elkerültek a fal mellett a templomhoz. Ott csengettek a fõajtón.

Klára szóror szeme csakhamar elõcsillant az ajtó ablakocskáján át. Megnyitotta az ajtót, és alázatosan meghajolt:

- Ave.

- Gratia plena. Bemegyünk - mondta Marcellusz.

Ez azt jelentette, hogy nem a vasablakon át beszélgetnek, hanem bemennek a folyosó vasrostély ajtaján.

Az apáca erre a szóra szaporán pislogott. Egy pillanatig habozva állt.

- A priorissza szórort szólítom talán, hogy...

- Csak nyisd ki - felelte Marcellusz -, jobb szeretek úgy belépni, ha senki se vár.

Az apáca feltárta az ajtót.

Otthonosan lépkedtek át a folyosó keresztmetszetén a kisudvarra.

Jancsi dobogni érezte a szívét.

Mindenféle nõi csevegés hallatszott. A kerengõ tele volt apácával. Egy részük a keleti oldalon ült és varrt. Más részük sétált, az udvart ketté választó széles kerti úton hárman is karba öltekezve, mint három Grácia - bár a középsõ Grácia oly szeplõs volt, hogy szinte vöröslött a képe.

A növendék-lánykák eleven csiripeléssel játszottak a sírok mellett valami társasjátékot. Négy fiatal, fehér vélumos apáca a kerengõ korlátján ült, és belógatta a lábát a kertbe. Az egyik duzzogó arccal sírt. Egy másik föltette a lábát a kerengõ deszkázott korlátjára, és hegyezett szemmel, kapásra kész két ujjal keresett valamit a lába szárán. Térdig kilátszott a lába meztelenje a visszagyûrt harisnya alól.

A fráterek belépésére egyszerre megrebbentek és elnémultak. Olyan ijedten bámultak a fráterekre, hogy köszönni is elfelejtettek. A lába szárával foglalkozott apáca elvörösödve ugrott le a korlátról.

- Áve Mária! - riadt rájuk bosszúsan Szikárdusz. Holnap átküldöm regulák, mert látom, elfeledtétek. Hol van priorissza?

A nagy csendességben végre megszólalt félénken egy nyúlánk növendék-apáca:

- Az ebédlõben.

Szikárdusz sietõn indult az ebédlõnek.

Marcellusz arcán is harag sötétlett. De nem szólt. Tudta, hogy Szikárdusz gyönge ember, s egyik prior sem avatkozhatik a másik ügyébe.

Akkor lépett ki a folyosóra a priorissza: a szokott egyenes tartásában, vidám szemmel.

Meghökkenve nézett õ is a fráterekre.

- Áve! - rebegte nyitva marad ajkkal.

S a szeme is csodálkozó maradt. Az arca egyszerre meghidegült.

Mert efféle hirtelen látogatás sose történt. Ha a prior vagy a provinciális esztendõben egyszer, legfeljebb kétszer be is nézett a klastromba, elõre megizenték.

A priorissza hideg és méltóságos csodálkozására Marcellusz néhány latin szót mondott Szikárdusznak.

Szikárdusz pislogott, aztán bosszankodva szipákolt.

- Priorissza szóror, azért jöttünk jelentés nélkül, hogy lássuk klastromodat. És sajnos, látjuk. A veszteglés törvénye... ismeretlen törvény tinálatok?

Olimpiádesz szeme megrebbent. Arca elvörösödött. A kerengõn sokadozó, ijedt apácákra pillantott, és röstelkedve mentegetõdzött.

- Nem voltam köztük, prior atyám, és lehet, hogy megfeledkeztek... De holnap kapitulumot rendelek.

A prior a fejét rázta:

- Nincs itt rend! Te vagy felelõs! Jelenteni fogom prior provinciálisnak. Most pedig vezess bennünket a kertbe bele. Adj nekünk gyimelcsfa, ha van.

- Mit dolgoztok az ebédlõben? - kérdezte Marcellusz kedvetlenül.

- Súrolunk - felelte a priorissza színtelen arccal.

S megindult volna elõttük el az ebédlõ mellett, de Marcellusz belépett az ebédlõ ajtaján.

Valóban súroltak ott. Négy cselédapáca szalmacsutakkal dolgozott az ebédlõ fehér márvány­lapjain.

Az egyik - egy fiatal, szép tekintetû leány -, ahogy oldalt pillantott, megrezzent, és fölállt. A csutakkal az arcát takarva fordult szégyenlõsen a fal felé.

- Margit! - kiáltotta megbotránkozó hangon Marcellusz.

Akkor Margit megfordult, és a csutakot leeresztette. A szemét lesütve, szégyenlõs mosoly­gással állt a terem közepén.

Csupa csatak volt a köténye. A kámzsája föl volt kapcsolva csaknem térdig. Rózsaszínû karja is meztelen csaknem vállig. De micsoda kopott és víztõl lucskos kámzsa volt rajta! És csupa mocskos víz a sarucskája is.

Ahogy a barátok szemét a karján érezte, gyorsan rávonta a kámzsa ujját, s az arca olyannyira elpirult, hogy a pünkösdi rózsa nem sokkal pirosabb. A lábára is lebocsátotta a kámzsát.

- Mi dolog ez! - képedezett Marcellusz. - Ki parancsolta neked ezt a munkát? - És a priorisszára meredt.

Margit megrándult, és hevesen szólott:

- Én magam kértem! Ugye, anyám, hogy magam kértem?

- Õ maga kérte - felelte Olimpiádesz röstelkedve -, és oly rimánkodva kérte...

- No de ez szörnyûség! - dörgött Marcellusz. - Mit szól a királyi család, ha megtudja?

Margit könyörgõn tette össze a kezét:

- Engedd, atyám, Jézus szerelméért engedd! Nem a munkáért cselekszem, hanem hogy az alázatosság erkölcsében gyakoroljam a szívemet.

Oly esennen könyörgött, s a hangja oly dallamos volt...

Jancsi káprázó szemmel bámult reá. A leány elhaló pirossága az õ arcára szállt át. Alig bírta az arcáról levenni a szemét. Csodálattal és megütközéssel nézte õ is, hagy a királyleány ruhája milyen csatakos. Még a fején fehérlõ vélum is tele volt a sáros víz fröccseneteivel.

- Hát elég volt abból is - rázta a fejét Marcellusz -, eredj, mosakodj meg, és öltözz tisztába.

S Olimpiádeszhez fordult:

- A nemesek lányai henyélnek és vinyároznak, a király leánya meg dolgozik, mint valami szolgáló. Ennek nem jó füstje kél!

A priorissza szinte beteg arccal mentegetõdzött:

- A kert sáros, és a növendék-lánykák a kisudvarra szorultak. Felszentelt apáca ha volt is ott, nem beszélt. És ezek az ispánlányok oly neveletlenek, makrancosak, szófogadatlanok...

- Mire való a parancs? Nincs erõd rá? Add más kezébe a tisztségedet.

- Én megállom a helyemet - felelte sértõdve Olimpiádesz -, mióta priorissza vagyok, nagyobb a rend, mint valaha volt. De...

Elakadt a szava. Keserû könny csillant elõ a szeme pilláján. Az ajkát összeszorította, s némán tessékelt a nagyudvarra nyíló vasajtó felé.

A két prior nem folytatta tovább a szemrehányást. Átmentek a tárt vasajtón a nagyudvarra.

Hát a gyümölcsfák a nyolc esztendõn nagy fákká megnõttek. Különösen a diófák, a korai almafák és a korai körtefák. De tán a kajszibarackfák a legjobban. A fák között hosszú kötél volt kifeszítve, s azon kétrétbe hajtott kámzsák és harisnyák fehérkedtek... Az avultját majd­nem hószín fehérre szívta már a nap. Az újak sárgás színûek voltak.

- Julis! - kiáltott be a priorissza a konyhába.

Jancsi anyja legott elõbukkant. Kötény volt rajta, s a kezében nyírfaseprû. Örvendezve pislogott a fiára, és szolgálatra készen állt meg Olimpiádesz elõtt.

- Julis - rebegte Olimpiádesz -, mutass a frátereknek néminemû gyümölcsnövendéket. A kertjükbe ültetik.

- Van bõven - felelte Julis a seprût eldobva -, de még aprócskák.

És csodálkozva pillantott a priorisszára.

Aztán a kert déli szögletére vezette a frátereket. Ott a szeméthalom körül százával vöröslött a sok különféle gyümölcs-növény. A gyümölcsmagvak ugyanis, amiket a szeméttel odaszórtak, kikeltek, és élni iparkodtak. Alma, körte zölden rügyezett közötte, a barack pirosan. Némelyik már embernyi magasra nyúlott. És néhol a fák között is találkozott jókora növendék-fa, különösen a diófák alatt.

- Micsoda állapotok vannak itt - morogta halkan Marcellusz Szikárdusznak.

Szikárdusz még mindig bosszúsan a vállát rángatta:

- Mit tehetek velük? Inkább száz férfiklastrom, mint egy apáca! Nem pecsételhetek le szájok.

Marcellusz a priorisszára nézett:

- Megbüntesd õket szigorúan! Kenyér és víz! És ostor a hátukra...

- Holnap - felelte Olimpiádesz még mindig sápadtan - szigorú kapitulumot rendelek és diszciplínákat...

És Julishoz fordult:

- Segítsetek ásni.

A fráterek és két cselédapáca buzgón ásásba fogtak. Kiásták a nagyobbfajta fácskákat, és két halomba hányták. Egrest és veresszõlõt is ásott nekik az asszony. Az bizony már javában leveles volt, de megered az, ha úgy hajítják is el a földön.

Ahogy Jancsi oldalt pillant, látja, hogy két apáca jár a kertben a fõépület fala mellett.

A két apáca fiatal. Az egyik húszéves-forma, fekete kendõs. A másik surján leány, legfeljebb tizenhét éves, fehér kendõs.

Az tûnt fel Jancsinak, hogy a fiatalabbik micsoda büszke járású, büszke fejtartású. A fejkendõ (vagyis mint a klastromban mondták: vélum) állig födte a nyakát, mégis látszott, hogy hosszú­nyakú. A fejét úgy tartotta, mint a nemes paripák, s a járása szinte katonás volt.

- Ki az a fehér páva? - kérdezte halkan az anyját.

Az anyja arra tekintett és elmosolyodott:

- Nagy úrnak a leánya az, fiam: Rátoldy ispán úré, Kinga szóror. Ugye, gyönyörû teremtés? De nem is mível az egyebet, csak a kezét mossa. Egy nap hatszor is megmossa a kezét.

A két fiatal apáca a kötélen száradó kámzsákra tapogatott. Leszedték a szárazát. Visszatértek.

A fráterek kiástak valami harminc fácskát, és két nyalábra kötötték.

Egyszer csak megjelenik a kertben Margit is.

Tiszta kámzsa és tiszta skapuláré van rajta, s tiszta fehér vélum a fején. A kámzsáját hátul összefogva lépked át a sáron, könnyedén lebegve, mint a fehér kócsag, és siet a fráterekhez. A nyomában egy ötéves forma, mindig mosolygó, barna bõrû növendékleányka, bizonyára István hercegnek a leánya, Erzsike.

- Szikárdusz atyám - mondja Margit kérõn -, egy frátered járt nálunk a minap, Julis asszonynak a fia, és hallottam, valami új imádságot hozott, Szent Ferenc imádságát, súlyos nyavalyákról valót. Írasd le nekem azt az imádságot, vagy engedd, hogy mink leírjuk.

Szikárdusz Jancsira nézett, aki lángba borult arccal hallgatta Margit szavait.

- Hoztál valami új imádságot?

- Hoztam mindenfélét - felelte alázatosan.

- Hát akkor írd le, hiszen tudsz írnya. Olvasható az írásod?

- Olvasható - felelte Jancsi -, de csak ha lassan írok.

Margit akkor hozzáfordult:

- Írd le nekem, jó fráter. Jézus nevére kérlek!

- Leírom - rebegte Jancsi.

És áhítatosan pillantott Margitra.

A királyleány bársonyos, fehér arcán gyönge pirosságot látott. Hosszú pillás, fekete szeme nyugodtan nézett az õ szemébe.

Olyan volt éppen, mint az álombeli parasztleány.