9

A következõ napon még egy vadászat kürtjeit visszhangzották a budai hegyek, aztán minden elcsendesült. A cseh király eltávozott.

A fráterek klastromában már akkor mindenki azt õrlette, hogy mért járt a cseh király a szigeten. Udvarias figyelem volt-e csupán a látogatása? Vagy valami gondolatot is hordozott? A regulák tiltották a világi ügyekrõl való haszontalan beszélgetést, de mindenki megfeled­kezett a regulák erre vonatkozó tilalmáról. A prior is.

Mert Margit távozása a klastromból nagy vonatkozásokat rejtegetett a jövõ kezében.

A délutáni beszélgetésekben minden oldalról meghányták-vetették ezt a kérdést.

A beszélgetésbe beleszólhatott mindenki, még az idõsebb János fráter is.

- Szamár vagyok, prior atyám, de hát az a cseh király nem a szigeti barack látására jött ide az apácákhoz. Némelyek aggódtak, hogy a szigeti klastrom Margitnak a távozásával a közön­sé­ges klastromok vonalára süllyed. Béla király máris a minorita szerzetbõl választott gyóntatót. Igaz, hogy nem a Domonkos-rendtõl való elfordulásképpen, hanem mert a minoriták mellette voltak, mikor a pápával megkülönbözött. De mégiscsak vesztett vele a Domonkos-rend. Ha Margitot is kiveszik tõlük, a királyi család nem gondol többé a domonkosokkal.

Mások épp ellenkezõleg abban reménykedtek, hogy Margit, ha királyné lesz is, megtartja a szeretetében a klastromot.

Aztán Béla máris öreg. Utána István következik a királyságra, és Istvánnak máris benn a leánya. Szerencséje lesz a klastromnak, ha Margit elfogadja a cseh király kezét.

De hátha Istvánnak a lányát is férjhez viszik? Meg a többi hercegi leányt is? Mivé válik az olyan kert, amelybõl épp az arany almafákat viszik el?

Szikárdusznak is ez volt az aggodalma.

Csak Marcellusz jelenlétében voltak tartózkodók. Marcellusz nem szerette az olyan beszél­getéseket, amelyek a regulát áthágják. Pedig õ tudott volna legtöbbet mondani.

Egy délben, hogy náluk ebédelt, ebéd után Szikárdusz mégis elõpendítette az ügyet.

- Mit gondolsz - kérdezte -, meglesz?

- Meglesz - felelte Marcellusz. - A család akarja. Lehet, hogy Margit se idegenkedik tõle. Csak az a kérdés, hogy a cseh király nem gondol-e mást, mikorra hazaér?

Ez már határozott beszéd volt. Marcellusz gyóntatója Margitnak. Úgy ismeri a lelkét, mint a magáét.

Akkor aztán tovább merték fonni a beszédet, hogy vajon mi következményei lesznek a két klastromra a házasságnak?

Marcellusz a vállát vonogatta.

- Ti mit gondoltok?

A legkisebbnek kellett elõször válaszolnia, mert ha a prior mondja meg elsõnek a véleményét, a többi se mer másképp vélekedni. A legkisebb Jancsi fráter volt a szigeti professzorok között.

Beteg arccal hallgatta õket, s kitérõen válaszolt:

- Az országos kérdéseket Isten intézi.

Marcellusz pillanatra rábámult, aztán helyeslõen intett rá az ujjával.

- Így van! Mit tanakodtok? Az ilyen nagy kereket nem emberi kéz fordítja meg. Különben micsoda kicsinységekre irányozzátok ti az eszeteket? Hogy a klastromnak java-e vagy kára? Mi a klastrom? Egy kis ház, amelyben tízen, húszan, ötvenen élnek. Az ország ellenben milliók sorsát foglalja magában. Nem az-e a fõ, hogy a sok millió keresztény nép békességben éljen?

A királyné már másnap meglátogatta a leányát. Mit beszéltek? Senki se tudta. A királyi család sohasem a vasablaknál beszélt. S aznap a királyné félóra hosszára magányos beszélgetésre vonta a leányát.

Mit beszélgettek? Nem merte senki se megkérdezni. Margit meg nem szólt róla. Különben is gyakorta megtörtént, hogy a királyné tanúk nélkül beszélt a leányával.

Egy hét múlván az a hír járta, hogy követség érkezett a cseh királytól Budára. Ez is történt már máskor is. De aznap délután a királyné megint a leányánál járt, és még hosszasabban beszélgettek tanúk nélkül.

Marcelluszt aznap a királyné hívatta. A fráterek mindenben kapcsolatot szimatoltak. Tehát csakugyan bizonyos!

S valóban, aznap este Marcellusz nem tért meg Budára, hanem ott hált a szigeti klastromban. A frátereknek csak annyit mondott, hogy holnapra be kell mennie az apácákhoz.

No de hát nem egyedül megy be. Megtudják, miért járt benn?

Marcellusz másnap Jancsinak intett, hogy legyen a kísérõje.

Az idõ felhõs volt és zivatart lehelõ. A csendességben legyek zümmögtek. A templomot már az apácáknál is becsukták.

A klastrom ajtaján csengettek.

- Jolánta szóror - mondotta Marcellusz -, Margit szórort kérem a vasablakra.

A klastromban három Margit is volt. István nénjének, Annának a leánya és a makonyai hercegleány is Margit nevet viselt. (Sõt egy negyedik Margit is jelentkezett már, az erdélyi Mátyus herceg anyja.) Mégis a Margit szóror csak egy volt. A másik Margit neve Margitka, s a harmadiké Makonyai Margit, vagy csak röviden: Makonyai.

- Még bent van a kóruson - felelte az apáca. - Szólítsam?

- Szólítsd. Mondd, hogy én kéretem.

S benyitott a társalgóba.

Egy gyászruhás asszony ült már ott, várakozóban, s vele egy tizennyolc éves forma ifjú, és egy valamivel idõsebb leány. Azokon is gyászruha feketéllt. Mind a háromnak hegyes volt az orra és az álla, tehát bizonyos, hogy anya és gyermekei. A szerzetesek láttára fölkeltek és bókoltak.

Marcellusz megszólította az asszonyt.

- A leányodat hoztad-e? Nem hiszem, hogy felveszik. Nincs hely.

- Nem azért jöttem - felelte megáradt könnyezéssel az asszony -, hanem a királyleányhoz. Az uramat fogságba vetették... Hatalmaskodásért... templomban történt emberölésért... Azt mondták, itt könyörögjek...

Marcellusz a fejét rázta.

- Hogy hívják az uradat?

Az asszony könnyekben fuldoklott. Helyette a fiú felelt:

- Máté fia János, irsai.

- Nem ismerem. De jobb lenne, ha holnap délelõtt jönnétek. Akkor talán a király is bejön, és Margit szóror beszélhet vele az ügyetekben.

Az asszony hálásan köszönte a tanácsot. Elvonult a gyermekeivel.

- Szörnyûség! - morogta Marcellusz - hogyan javukra ragadják Margitnak a gyöngeségét! Gyilkolt, rabolt, s mikor bajba kerül, küldi a családját Margithoz.

Negyedórát is vártak, míg végre Margit megjelent, és félrevonta a kárpitot. Mellette Olimpiádesz asszony és mögöttük még egy fiatal fekete kendõs apáca volt látható.

A regula szerint csak egy apáca szokta ugyan kísérni a hívottat, de ha Marcellusz vagy Dezsõ lektor jelentkezett, akkor többen is mentek. Mert vagy templomi ügyekrõl beszélgettek, vagy az officiumok ünnepi változásairól, vagy egyházi hírekrõl, és azt többen is hallgathatták. Néha csemegét is küldtek a szülõk Margitnak, vagy aszúbort. S olyankor a klastrom minden apácája örült, de legjobban a betegek, akiknek Margit a maga részét is elvitte.

De máskülönben is örültek, valahányszor látogató érkezett. Õk nem léptek ki a falak közül soha, s bármennyire meghaltak is a világnak, a vasablakon át érdeklõdéssel pillantgattak beléje.

- Valami baj történt-e, atyám? - kérdezte Margit.

S oldalt pillantott, hogy meglássa, ki a kísérõje Marcellusznak.

Jancsi meghajolt.

Margit bólintott neki.

- Nincs - felelte Marcellusz. - Csak éppen hogy nem beszéltem veled a nagy látogatás óta.

- Jól viselkedtem-e?

- Okosan és jól. Semmi elfogódás nem látszott rajtad. Bámultunk!

Margit arcán szelíd mosolygás vonult át. De mégis inkább kedvetlen volt a nézése, mint örvendezõ. Már nem az az új ruha volt rajta, amelyikben a cseh királynak bemutatták, hanem kopott. A bal vállán három nagy cérnaöltés fehérlett. A skapuláréja fekete színe is elfakult.

- Bámultunk - ismételte Marcellusz. - Mert bizony nehéz okosnak lenni, mikor nagyon kell. Többnyire akkor vagyunk a legostobábbak, mikor arról van szó, hogy no most légy okos, Domokos! Nehéz percek voltak, csak valld meg!

Margit a fejét rázta:

- Nem, atyám. Mikor értesítettek, hogy már közelednek, letérdeltem a cellámban a Mária-kép elé, és könyörögtem Máriának, hogy jöjjön velem, és ha szólnom kell, beszéljen a nyelvemmel. Akkor aztán bátran léptem be.

Marcellusz megsimította a feje kopaszát, nézett, pillogott.

- Nos, és milyennek ítéled a cseh királyt?

Margit mosolyogva vont vállat:

- Meglepett, hogy nem olyan, amilyennek látszik. Kissé világiasan beszél ugyan, de hát meg tudom érteni. Elvégre õ nem nevelkedett klastromban.

- Igazi király - szólt közbe Olimpiádesz.

Szünet következett.

Marcellusz pislogott.

- Tudod tán - mondotta -, hogy elvált a feleségétõl.

Margit megvonta a vállát:

- Hallottam.

S ezt olyan hangon mondta, hogy benne volt ez a gondolat is: Mi közöm a családi ügyeiben?

- Apáca volt a felesége, dominikána - folytatta Marcellusz -, a pápa bontotta fel a házasságukat.

Margit nem felelt. Félig lehunyt szemmel, nyugodtan nézett Marcelluszra, mintha azt kérdezné: Mért mondod nekem ezeket?

Marcellusz folytatta:

- Tudod, hogy a békekötésben mi van?

Margit bólintott:

- Tudom.

- Eszerint azt is tudod, hogy királyi atyád családjából kell ismét nõsülnie.

- Tudom. Van a családunkban hajadon is, özvegy is.

- Csakhogy... mindnyájunknak feltûnt, hogy reád szíves szemmel nézett.

Margit szeme-pillája megrezzent. Az arca elkomolyodott, szinte hideggé vált.

- Tehát anyám küldött... - szólt szinte szemrehányó hangon -, de hiszen anyám már járt itt. Meg is feleltem neki.

- Gondold meg, leányom... - kérlelte Marcellusz ellágyultan.

- Mit gondoljak meg? Itt nincs semmi meggondolni való - fakadt ki fájdalmasan Margit. - Ha már egyszer valaki apáca, és igazi apáca, vajon fontolgathat-e azon, hogy ne legyen apáca?

Marcellusz is feljebb emelte a fejét:

- De hát vajon mért lettél apáca? Nem azért-e, hogy a nemzet sorsa válságos volt? A nemzet sorsa megint válságos. Évek óta gyengítik az átkos harcok. A pogány tatárok szeme egyre az országunkon forog. Az egyház azt kívánja, hogy a keresztény fejedelmek békességben éljenek.

Margit a szemét lesütve hallgatott. Szeme szép pillái mintha megnõttek volna, s feketébbek volnának, mint máskor. De ez csak azért látszott így, mert fehér arca még fehérebbé vált. Marcellusznak a derekán csüngõ olvasójára nézett. Aztán az arcára.

- Vajon én vagyok-e az oka - felelte csendesen -, hogy nem élnek békességben?

S hogy erre Marcelluszban elrekedt a felelet, folytatta:

- Ha nemcsak templomban volnának keresztények, hanem templomon kívül is, bizony békességben élnének. Kérlek, atyám, mondd meg nekik, hogy ne háborgassanak engem a cseh király kívánságaival. Nekem minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom. Attól engem el nem tántorít se kérés, se fenyegetés.

Ezt mondva kissé elfordult. A mozdulatából látszott, hogy befejezettnek óhajtja a beszélgetést.

Marcellusz felvonta a vállát, szemöldökét, két tenyerét. Aztán búcsút bólintott.

- Hát jó: megmondom.