10

Jancsinak jelentkeznie kellett áldásért, mikor visszatért.

- Nos?

Jancsi elmondta szóról szóra, mi történt, s hogy Marcellusz elment a királyi palotába. Most már a házasság elputtyant.

Szikárdusz örvendezett.

- Ha Margit marad, a többi hercegleány is marad.

A két kapus ez órától fogva ugyancsak leste az apácaklastromot.

Délután négy óra tájt már jelentette is Jakab:

- A király a klastromban van.

Vesperásig bent idõzött a király. Aznap nem tudhatták meg, mit végzett.

Másnap délelõtt meg a királyné járt bent megint. Nóna után Szikárdusz Jancsit hívatta:

- Eredj be anyádnak látására, és tudd meg, ha lehet: mi történt? A lektor fráter kísérjen.

Azonban délután éppen sok volt a klastromi látogató. Jancsi elment a társalgószobáig. Húszan is ültek bent a padokon. Kívül is álldogáltak - egy pocakos õsz úr, meg egy kis tízéveske leány is vele.

Jancsi fráter visszatért a lektorral, s várt a kapusszobában egy óra hosszát. Mikor ismét kiléptek, királyi testõröket láttak, ahogy siettek a testõrök a klastrom felé.

No, most már befellegzett a mai látogatásnak!

Néhány perc múlván csakugyan megjelent a király és királyné is.

Csak kettesben, gondolkodó arccal léptek be a klastromba.

Jancsiéknak vissza kellett térniük.

- Ez annak a jele - tûnõdött Szikárdusz -, hogy Margitot nem könnyû házasságba vinni.

- De annak is jele - vélekedett Jancsi alázatosan -, hogy a király igen akarja a házasságot.

A következõ nap délelõttjén Marcellusz jelent meg ismét a klastromban.

- Margit nem hajlik - töprengett aggodalmasan. - Ma reggel korán hívatott a király. Haragszik. Margitnak erõsen a lelkére kell beszélnem. Ha kell, fenyegetnem is.

S egyedül ment az apácákhoz.

Sokáig idõzött oda. Már az asztalnál ültek, mikor Jakab jelentette Szikárdusznak, hogy Marcellusz elhagyta az apáca-klastromot, s egyenesen a révnek tartott.

Bizonyára a királyi palotába kellett mennie, hogy azonnal jelentse, mit végezett.

Szikárdusz mindestig várta Marcelluszt. Hiába. Bizonyára hazatért Budára.

Másnap délelõtt nem járt senki az apácáknál. Délután bement maga Jancsival, és Olimpiádeszt hívatta.

A priorissza kisírt szemmel, sápadt arccal jelent meg a vasablaknál. Egy másik öreg apáca volt vele. Annak is megereszkedett volt az orra, és csupa aggodalom a szeme.

- Mit parancsolsz, atyám?

- Hát, hát csak hogy mi történik nálatok? Látok kiraly, kiralyné jar hozzatok. Mi megtörtenik idebe?

- Õ, Istenem - felelte Olimpiádesz a fejét rázva -, én magam se tudom, hogy mi történik itten. Ha az ifjabb király itthon volna, talán az rá tudná bírni ezt a makacs leányt.

- Hát nem akarja házasság?

- Nem, semmiképpen. Még az én szavamra se hajlik. Pedig eddig mindig olyan volt, mint a kezes bárány. Soha attól nem hallottam ezt a szót: Nem akarom!

- Hát mit parancsolgatjátok neki? Okossággal, rábeszéléssel talán...

- Rábeszéléssel? Hiszen egyebet se mívelünk. Egyre csak azt festegetjük eléje, micsoda méltóság vár rá; hogy mennyi kincse lesz; mily pompa környékezi; hogyan borulnak a lábához a püspökök, érsekek, hercegasszonyok; a pápa is hogyan örvendezik; mennyi templomot építhet.

- No és?...

- Befogja a fülét. A fejét rázza. Fut a templomba. A királyt is magára haragította. A király órahosszat magyarázta neki, hogy a cseh király milyen derék, gazdag ember, és hogy milyen jó férj. Utoljára megbosszankodott, rátoppantott:

- Nem vagyok-e atyád? Nem kötelességed-e, hogy engedelmeskedj nekem?

Jaj, szörnyû volt! Margit térdre borult, és összetette a kezét:

- Atyám, ne nézz rám haragos szemmel! Emlékezzél, hogy vajon Istennek szenteltetek-e engem, vagy a cseh királynak? Isten haragja ellenünk fordul, ha kivesztek engem e szent helyrõl, és belöktök a krisztustalan keresztények közé.

Akkor a király elõhozta a királynét is, hogy az anya talán jobban érti, hogyan lehet hozzá­férkõzni a leány eszéhez.

A királyné próbálta is:

- Nem magad mondottad-e - lobbant rá -, hogy Ottokár derék és kedves ember! Hát mit húzódozol tõle? Ha azt mondottad volna, hogy idegenkedel tõle, mindjárt úgy beszélünk, hogy elhárítsuk rólad a szándékát. De most már késõ. Õ néhány szóval példázgatolódzott, hogy tetszel neki. Kár a szépségednek, kedvességednek - mondotta - falak között elhervadnia. Erre én besietek hozzád, te is jól nyilatkozol. Búcsúzáskor megint elõemlít. Mink azt mondjuk, hogy minden óhajtását teljesíteni fogjuk, mert kedves nekünk a barátsága. Most itt vannak a követei. Válaszért zaklatnak. S el kell õket bocsátanunk üres kézzel. Nem tudod te ezt megérteni, hogy mi minden rossz származhatik ebbõl?!

- Ó, Istenem - fakadt sírásra Margit -, hát sejthettem-e, hogy a kérdésed mögött ilyen gondolatokat rejtegetsz, anyám? Ha akkor nem takarsz elõttem mellékes gondolatot, mindjárt megfeleltem volna, hogy hat cseh királlyal sem cserélem el az én égi királyomat. De nem kérdeztél tovább, anyám, s vajon én vagyok-e a hibás?

- Minek ez a sok karattyolás - fakadt ki türelmetlenül a király. - Most már tudod és érted, hogy családi határozat ez! Ezt már megmásítani nem lehet.

Margit csak sírt, és a fejét rázta.

- Magad beszélted, anyám - mondotta -, hogy mikor a tatárok elõl Dalmáciába futottatok, sírva kérted Istent, hogy adja vissza országodat, és felajánlottál neki, mikor még meg se születtem. Most meg visszavennél Istentõl, és a cseh királynak adnál? Ó, milyen csere!

- Bolond vagy! - riadt a királyné. - Teljesen megbolondultál!

És akkor ellenem fordult:

- Vajon nem ti csavartátok-e el a fejét?

És arra a király is rám mérgedt, hogy azt mondja:

- Megérzitek, ha ezt a leányt meg nem fordítjátok! Minden adományomat visszavonom!

Jaj, majd elsüllyedtem szégyelletemben!

Mikor elmentek, rátámadtam Margitra, hogy mondok:

- Lásd, mi csúfságba keversz te engem! Teéretted hagytam el a világot és minden javait, és járok itt hitvány kámzsában, élek itt a leányommal együtt olyan asztalnál, hogy odakint nekem a pulykapásztorom is különben él, és íme, most temiattad undok gyanúságot ökrendenek, köpdösnek reám!

Erre meg az én lábamhoz borult, és úgy könyörgött:

- Szenvedd el, anyám, Krisztusért, mint ahogy õ elszenvedte, hogy reá köpdöstek, meg­ostorozták.

Aztán kiment gyapjat mosni az udvarra, és ott sírdogált. És azt mondja a cselédeknek:

- Mily boldogok vagytok ti! Bár volnék én is inkább valami szegény koldusnak a gyermeke és nem király leánya, senki nem zavarna és nem gyötörne, hogy ne lelkem szerint élhessek Istennek.

A cselédek meg a gyermekleányok persze sajnálkoztak rajta.

Tegnap reggel meg Marcellusz fráter jön be. Hívat, és kérdi, hogy Margit meggondolta-e már?

- Nem beszéltem ma még vele - feleltem. - Még mindig ott imádkozgat a kóruson. Nem mer kijönni. Azt mondta, akárki hívatja, nem jön elõ.

- No, csak mondd neki, hogy én hívatom.

Bemegyek hozzá. Ott térdel.

Szólok neki. Meg se fordul.

- Margit! - kiáltok rá - hát ez az engedelmesség!?

Arra megfordul, mint valami beteg, és azt mondja:

- Kérlek, anyám, ne gyötörjetek!

- Marcellusz fráter van itt - toppantok rá -, és hívat a vasablakra.

Arra aztán fölkel, és hangosan a feszülethez fordul, amelyik ott függ a kórus oldalán. És azt mondja:

- Minden szenvedésre kész vagyok érted, Uram! Csak erõt kérek, hogy meg is bírjam!

Marcellusz fráter azt mondta, hogy egyedül kíván vele szólani. Hát épp csak az ajtóig mentem vele.

De szörnyû mérges lehetett, mert a beszéd végén már kihallatszott az ajtón is a kiabálása. Hogy azt mondja:

- Kitaszít a pápa az egyházból! Meglásd!

Margit mit felelt rá? Azt nem hallottuk. Kis idõre rá Margit kilépett sápadtan, és visszatért a templomba. Délig nem láttuk. Akkor a csengetésre elõjött. Leült az asztalhoz, de alig evett egy falatot.

A lektrix Szent Katalin életét olvasta. Láttam rajta, hogy azt hallgatja nagy figyelemmel.

Ebéd után kérdeztem tõle, hogy mit beszélt Marcellusz. A szeme megtelt könnyel. Sokáig nem bírt felelni. Végre azt mondja:

- Anyám, ha még egyszer rám jönnek azzal a házassággal, akár atyám, akár anyám, akár Marcellusz, akárki más, mondd meg nekik, hogy lemetszem az orromat. Akkor aztán hozzáadhatnak a cseh királyhoz.

Én csak elszörnyülködtem. És most már reszketek, ha hallom a külsõ csengetést. Megbíztam ugyan Szabinát és a kantrixot, Katalint, hogy szüntelen vigyázzanak reá, de nem is alhatok, annyira aggódom, hogy valami csúfot cselekszik magával.

Szikárdusz is megijedt.

- Jezsus Mariam, Jezsus Mariam! Vigasztaljátok! Én nem értek, hogyan lehet ennyire zaklatás! Kérlek, mondd neki, hogy itt vagyok, és hogy szolgálatára állok, ha beszélni óhajtja velem.

A két apáca távozott.

Szikárdusz a halántékát a két kezébe fogva járt fel és alá a társalgóban.

- Jezsus Mariam - jajongott -, mit szólsz erre, Jancsi fráter?

A fráter sápadtan és komoran állt a falnál.

- Ha én beszélhetnék vele - mondotta -, bizonnyal nem tenné meg.

Szikárdusz kapott ezen.

- Hát beszélj vele. Megengedek. Te okos ember vagy. Beszélj vele. Mondj neki erõs vigasz­talás. Tudsz valami szép beszéd mondani?

- Mondok én neki olyan beszédet, hogy...

- Mit gondolsz?

- Mária szenvedését fogom festeni neki, meg a szent vértanúkat, hogy mennyire nem csüggedtek. És hogy a szenvedés virága az égi dicsõségben bontja ki a bimbaját.

- „Szenvedés viraga.” Naggyon jó! Naggyon jó. Beszélj neki, beszélj! Szenvedes viraga. Iggen-iggen szép!

A belsõ ajtó megnyikkant. A vasablak felé egy fehér árnyék közeledett belülrõl. Margit volt. Sápadtan, kékárnyékos, bús szemmel állt meg a rostélynál, és szenvedõn nézett Szikárduszra.

Csak az ajka mozdulásából látszott, hogy a szokásos köszöntést mondja: - Áve.

- Hallottam, mi történte - kezdte a fejét csóválva Szikárdusz. - Szolgálok neked, leányom, ha akarsz valami. És itt van Jancsi fráter, õ is sajnálja téged.

Margit rányitotta fájdalmas-szép szemét Jancsira.

- Köszönöm, János fráter, a jóságodat. Az imádságot se volt még alkalmam megköszönnöm. Pedig szebb imádságot nem olvastunk annál. Mivel viszonozzuk?

Jancsi nem tudott felelni. Csak az ajka mozdult, a nyelve nem.

- Nem azért írtam, hercegkisasszony - rebegte végre -, nem azért...

Margit szomorúan mosolygott.

- Miért mondasz engem hercegkisasszonynak?

Szikárdusz rámordult:

- Micsoda bolondok megbeszélsz? Margit fogadalmas szóror. Nem szereti hallani „hercegkisasszony”.

Margit helyeslõn bólintott:

- Nem, fráter. Krisztusnak szolgálóleánya vagyok én. Ez az egyetlen méltóságom.

És Szikárduszhoz fordult:

- Ugye, helyesled, atyám, az én gondolkodásomat, hogy megmaradok Krisztus tisztaságában holtomig?

- Én helyeslek.

Margit arca földerült:

- Köszönöm. Hál’ Istennek, hogy van végre egy lélek... Kérlek, jó prior atyám, Jézus szerelmére kérlek: adjátok reám a végsõ szentelést, a fekete kendõt. Hogy ne háborgassanak engem többé soha! Kérlek, adjátok reám. És ha valami bajotok lesz, neked is, jóságos János fráter, csak izenjetek be, és imádkozok értetek. Isten meghallgat engem.

- Sürgetni fogok - felelte Szikárdusz. - Beszélni fogok Marcellusz fráterrel. Megmondom kívánságodat, leányom.

És Jancsira nézett, hogy no, mondja el hát azt a vigasztaló beszédet.

De Jancsi annyira meg volt indulva, hogy csak némán és nedves szemmel bámult a leányra.

- Köszönöm, atyám - bólintott Margit. - Az ígéreted nagy vigasztalás nekem. Visszatérek a templomba, és hálálkodok Istennek, hogy pártfogót küldött nekem a te jóságos személyedben.

S bólintott, és a kárpitot lebocsátotta.

Szikárdusz hazatérõben hümmögött-bümmögött. Egyszer csak megállt.

Az orra szinte felszökött a szeme közé.

- No - döbbent Jancsira -, ha lesz valami országos ünnep, téged foglak megajánlani, hogy légy ünnepi predikátor.