13

Béla király okosan oldotta meg a nehéz kérdést, Ottokárnak megtetszett a Kinga vagy Kunigunda képe. Fölkerekedett, hogy elevenen is lássa. Örömmel tapasztalta, hogy a festõ gyönyörû képe csak gyarló másolat Istennek arról a leánygyermekérõl.

Csekély akadály állt csak útjában a házasságnak: másodfokú unokatestvérek voltak. Ottokár ugyanis III. Béla leányának, Konstanciának volt az unokája. De hát a pápa keze minden csomót megold. Amint Béla király értesült, hogy Ottokár szívesen véset gyûrût Kunigundának is, a leggyorsabb lovát nyergeltette Tóbiás zágrábi préposthoz.

A prépostnak lóra kellett ülnie.

Ment és jött.

Október 25-én megtörtént az esküvõ Pozsonyban.

Margit tehát békén maradt.

De a királyi család meghidegült iránta.

Azelõtt szinte minden héten meglátogatták. Különösen a királyné. Mert hiszen a király csak a teleket töltötte otthon. Ha a királyné férfi kísérõ nélkül látogatott be, együtt ebédelt velük a refektóriumban. Vitt be magával édes aszúborokat, mazsolát, datolyát, narancsot. Kedvesen beszélt minden apácával. Olykor a lektrix nem olvasott, s a priorissza elengedte a szilenciumot is.

A fõrendû hölgyek érintkezése a királyi udvarral ilyeténképp a klastromban történt. Abban az évrõl évre háborús világban szó se lehetett olynemû udvartartásról, aminõ a késõbbi száza­dokban fejlõdött Nyugaton. A királyné is gyakorta utazott. Olykor politikai járatokat is bízott rá a király, mint 1260-ban is láttuk, hogy az Ottokárral való békekötésre õt küldötte a király Pozsonyba. Ugyanazon év második felében sok fõúrral, jól fegyverzett magyar és kun haddal Horvátországban járt, hogy Béla fia nevében az ország hódolatát fogadja. Onnan meg lement Spalatóba, mert azt hallotta, hogy Spalato lakói összekülönböztek a klisszai õrséggel. Fegyverrel vágott közibük. Bizony nem afféle koronás páva volt, mint a pompában henyélõ nyugati királynék.

Hát abban a világban szó sem lehetett arról, hogy a fõnemesség hölgyei a királyné sugaraiban sütkérezzenek. Udvari bálnak még a nevét sem ismerték.

A mágnásasszonyok szeme tehát a szigeti apáca-klastromra irányult. Oda bejutni olyan törekvés volt, mint másutt az udvarba bejutni.

- A leányom apáca - dicsekedtek otthon a kastélyukban -, a szigeti klastromban van, a király leánya mellett. A királyné mindennapos ottan.

S büszkén mutogatták a leányuk levelét:

Egyéb újság nincs, csak hogy a királyné ma is bent ebédelt nálunk. Kérdezte az otthon­valókat. Meg is csókolt.

Néha a király is bent ebédelt azelõtt a leánya klastromában. Persze õ nem ülhetett be a refektóriumba hetven-nyolcvan apáca közé, hát a királyi teremben terítettek olyankor asztalt. Margittal oda bement a kis Erzsi is, István királynak a leánykája, és Margitka, Ottokár Kunigundájának a húga. Na meg Olimpiádesz a leányával.

Az ilyén látogatások alkalmával a királyi szülõk megajándékozták a klastromot. Arany­tányérok, ezüsttálak, drága templomi ékességek kerültek Margitnak a klastromába és templomába. S õneki külön is jutott egy-egy erszény pénz - többnyire újveretû ezüstmárka. (Akkoriban az járta Magyarországon.)

Apácának ugyan nem szabad pénzt elfogadnia, de a prior megengedheti. Hiszen irgalmas cselekedetre való. Mire is költhetné egyébre?

Az öreg György frátert olyankor Margit a vasablakra hívatta.

- Jó fráter - kérlelte édesen -, reád bízom. Aki szegényt tudsz, látsz, keresd meg. Add neki.

És az öreg fráter elbócirkált Budán, Pesten, a szegényes külsejû házakba, mintha koldulna. S leült beszélgetni.

Ahol panaszkodtak neki, vagy látta, hogy nehéz a szükség, adott a pénzbõl:

- Nesztek. Egy jó lélek küldi. A nevét nem tudjátok meg soha.

Aztán visszatért a klastromba, s elmondta Margitnak: kiken segített, hogyan örvendeztek. Margit hallgatta boldogan.

Mindennek vége szakadt.

A királyi család feléje se nézett a klastromnak.

Az apácák súgtak-búgtak Margit mögött. A priorisszától aggodalmas arccal tudakolták:

- Vajon csakugyan megfosztja-e a klastromot a király? Vajon mink is koldulásból élünk-e ezután már, mint a fráterek?

- Nem, azt nem teszi a király - aggodalmaskodott Olimpiádesz. - De bizony jobb lenne, ha Margit áthelyezkedne egy más klastromba.

Margit figyelmét nem kerülte el a sugdosódás, hirtelen elhallgatás, a hideg rábámulások. Olykor kérdezte is egyiket-másikat:

- Hibáztam valamiben? Kérlek, mondd meg, hogy megigazíthassam.

De kitérõen feleltek.

Egy este eltûnt a lepedõ Margitnak az ágyáról. S mikor Margit kereste, a társai hideg nyugalommal szóltak:

- Mit keresel? A lepedõt? Nem tudjuk, hova lett. De hiszen nem vagy-e te is csakolyan apáca, mint mink vagyunk? Mink nem hálunk lepedõn.

Aztán eltûnt a vánkos.

- Miért aludnál te vánkoson? Apácatársaid feljebb dombosítják fejtül a szalmazsákot, vagy lazsnakot gyûrnek a fejük alá.

Aztán egyszer meg, hogy inget kért, a ruhatáros apáca hidegen csodálkozott reá:

- Micsoda jogon kívánsz te inget? Hiszen nem vagy beteg! Ismered a regulát, hogy inget csak a beteg-házban fekvõnek adhatok.

- Igaz - felelte szinte ijedten Margit. - Istenem, mennyi idõn át vétettem a regula ellen!

Aztán elvették elõle a királyi címeres ezüsttányért, amelyrõl gyermekkora óta evett.

- Miért akarsz te különb tányérról enni a klastrom asztalán?

Eltûnt az ezüstpohara.

- Bent igyál belõle, amikor királyasszony anyáddal ebédelsz.

Mindez Margitot jégcsapként érintette szíven.

Az elsõ pillanatban elképedt, de aztán megadással csüggesztette le a fejét.

- Igaz, igaz. De hogyan nem jutott ez eddig eszembe!

És még vádolta magát, hogy lepedõn hált, puha vánkoson nyugtatta a fejét, inget viselt, külön edényei voltak. De megszokta mindezt gyermekkorától. Õ maga nem gondolt rá, csak a mások szeme látta ezeket az apró kedvezményeket.

Szinte elszörnyülködött, mikor meggondolta, hogy mindenben az alázatosságot kereste; hiszen még a cselédek kezébõl is kivette az orr-fintorító munkákat, és lám, ezek az apróságok elkerülték a figyelmét!

Rosszabbul esett neki, mikor a társai azon kezdtek példázgatolódzni, hogy jó lenne, ha áttétetné magát más klastromba, például a beginákhoz vagy a szesztrákhoz. Ott nem olyan szigorúak a regulák. Ott jobb az ágy, különb ételek kerülnek az asztalra. Még fejedelem­asszony is korábban lehetne.

Mind e beszédek a nyájasság mézével voltak megédesítve, de Margit mégis érezte bennük a maszlagot.

...Mit vétettem? - tûnõdött olykor könnyes szemmel. - Kinek vétettem? Bizonyosan megharagítottam valamelyiket, és a többi is meggyûlölt. De melyiket?

Kezdte figyelni õket, a mívelõ-házban, a kerengõn, az udvaron, az asztalnál.

Egy délután, hogy az udvarra ültek ki dolgozni, Margit letérdelt egy idõs szóror elé:

- Három napja nem szólottál hozzám. Kérlek, bocsáss meg, ha valamit vétettem!

A szóror elmosolyodva ölelte fel:

- Ugyan, Margit. Véletlenül történhetett. Igazán nem haragszom.

És megcsókolta.

Ezen még inkább megzavarodott a leány.

- Tehát nincs haragosom. De hát akkor miért érzem hidegnek a szemüket? Talán pletykáznak reám? Talán gúnyolódást hallgattam? De hiszen én nem nevettem velük soha.

Olykor nyugtalanul gondolt a szülõire is. Miért nem jönnek be hozzá? Hiszen a cseh király már megnõsült, az ügy elintézett ügy. Darabig arra vélekedett, hogy nincsenek otthon, mert hiszen gyakorta utaznak. Olykor annyifelé, ahányan voltak. István királynak az elveszett Stájerország helyett Erdély lett az országa. Ott tanyázott. Béla hercegnek, hogy a tizenötödik évét elérte, Szlavóniát adták és Dalmáciát. A királyné maga is jelen volt a beiktatásán.

Béla király meg õsszel Pozsonyban idõzött, hogy az unokája és a cseh király lakodalmán jelen legyen.

Hát Margit ha sokallta is, hogy oly régen nem néztek feléje, megnyugodott abban, hogy a világi embereknek sokfelé ágazik a gondjuk.

Végre a királyné novemberben újra megjelent a klastromban, és a régi szeretettel ölelte magához.

Akkor az apácák is egyszerre megváltoztak.

Este, hogy a vacsorához ültek, elcsodálkozva látta, hogy ott az ezüsttányérja, gyöngyház nyelû kése, ezüst-ivópohara.

Beletette a tányérjába a kését, poharát, s intett a felszolgáló apácának:

- Hozz nekem óntányért, ónpoharat, vaskést.

S mikor a hálóterembe értek, ott találta a vánkost, lepedõt az ágyán. Levonta a lepedõt, és félretette a vánkost.

- Nem akarok különb lenni a többinél.

És hált puszta szalmazsákon, durva szalmapárnán. Takaródzott hitvány szõrlazsnakkal.