HARMADIK RÉSZ

1

Édes hallgatnunk a fonómesékben, hogy az öreg király az élete vége felé odaadja az országa felét a legderekabbik fiának.

A mesék aztán el is hallgatnak ezzel.

Mert jobb is azt nem tudni, hogy a derék fiúnak azontúl mindig azon forog az esze, hogyan túrhatná ki az öreget a maga maradék országából.

Hogyan lehetne?

Béla király maga is olyan derék fiú volt fiatal korában. De neki már öregségében több esze volt, mint az apjának, a csupa jóság jeruzsálemi Endrének: õ nem felezett, hanem inkább elfoglalt egy másik országot a magáé mellett, Stájerországot, és azt adta oda a fiának.

Bölcsen volt ez kigondolva, megtéve is. István maga is megelégedett vele. De haj, hogy a sors megtréfálja olykor a legbölcsebb embert is! Arra nem számított Béla, hogy az országot vissza is foglalhatják.

Istvánnak nem maradt a Morva-mezei csata után, csak a sovány jövedelmû erdélyi hercegség, meg egy üres cím: a kunok ura.

S akkor már koronázott király volt õ is. Tartott udvari kancelláriust (Benedek szebeni prépos­tot) - a feleségének is egy kancelláriust (Fülöp váci püspököt) - udvarbírót (Baas volt a neve), tárnokmestereket (Kemény fia Lõrincet és Csete fia Aladárt), lovászmestereket (Benedeket és Rátoldy Istvánt); tárnokmestert (Istvánt); pohárnokmestert (Domonkost). Voltak ajtónállói, kardtartói, testõrei, orvosai és mindenféle nagyméltóságú szolganépei.

Mindezek aranyat ettek és ezüstöt ittak.

Hát még a hadbajáró hívek, akik a zászlaja alatt vitézkedtek Bulgáriában, Stájerországban! Úri kötelessége volt, hogy azokat is maga körül lássa, adományokkal gazdagítsa, jövendõ ural­kodására megtartsa.

Az ifjú István várt valameddig, hogy az apja mit ád neki az alóla kirántott stájer gyékény helyett. Béla királynak azonban ez idõben semmi reménysége sem volt arra, hogy másik országot szerezhessen a fiának. A tatár felhõ ott sötétlett szüntelenül az ország keleti egén. A cseh királlyal örült, hogy békében élhetett. Halicsból nem dobhatta ki a vejét. Se Lengyelországból a másik vejét. Se Bulgáriából a harmadik vejét. Hát csak várt.

István azonban nem várhatott. Kérõ levelet íratott az apjának, hogy adjon neki illõ részt az országból, mint a régi királyok szoktak adni a fiaiknak.

Az öreg király kedvetlenül olvasta a levelet. Eszébe jutott, hogy mikor neki is elfelezte az apja az országot, s õt is ifjabb királynak nevezték, a nemesség egy része õmellé pártolt. Aki pedig jobbra pártol, ellene van a balnak. Aki balra pártol, ellene van a jobbnak. Aki az ifjú király mellé pártol, ellene van az öregnek. Nagy étvágyú elégedetlenek minduntalan pártoltak által hol tõle az apjához, hol az apjától õhozzá.

És õ csak nehezen bírta õket zablán tartani. Benne erõs volt az erkölcsi érzés: nem ágaskodott az apja ellen. De az õ fia nem olyan jámbor természetû; a menye is kun, s a többi kun is szítja benne a tüzet.

Felelt a levélre: Fiam, nem okosság az országot megosztani: várjunk idõre, alkalomra...

István nem így vélekedett: megint írt, és immár követelõn. Jogokat hangoztatott. Õ király immár, meg is van koronázva: az ország fele õt megilleti, visszatartani jogtalanság.

Az öreg királyban felforrott a vér:

- Mondjátok meg a fiamnak, hogy ha a papoktól nem tanulta meg az Isten negyedik parancsolatát, megtanítom én magam!

És a kardjára csapott.

S elkövetkezett az az Isten haragját kísértõ szörnyûség, hogy a fiú az apa ellen köszörülte a kardot. Margit beavatása után alig egy hétre már dúltak, raboltak István hívei a királyi jószágokon.

A megbúsult király kardot kötött, és összehívta a hadát.

Õsz felé a két sereg Pozsony táján szemben állott.

A királyné néma kétségbeesésben töltötte a napokat. Büszke görög nõ volt: az ország veszedelmének látása se bírhatta arra, hogy a megsértett apa mellõl elmozduljon, s Istvánnak a történtek után azt mondja: fiam.

Még inkább szenvedett Margit, aki István bátyját éppúgy szerette, mint az apját.

Éjszakánként, míg a társai nyugodtak, imádkozott, sanyargatta magát.

Jancsi fráter egy látogatásában hajat meresztõ híreket hallott róla:

- Ma reggel - beszélte az anyja - tiszta kámzsát vett magára. Ahogy a mosásba vinném a régit, látom, hogy a háta csupa egy vér. Mutatom Konok Benedikta szórornak, hát csak sírva fakad.

- Miért sírsz? - kérdezik tõle a többi szórorok is.

- Hát - aszongya -, ne mondjátok senkinek: az történt az este, hogy kompletórium után, mikor a többi feküdni tért, Margit visszatartott:

- Jer - aszongya -, Jézus szerelmére kérlek!

S vezet be a kapitulum-házba.

Mindjárt gondoltam, hogy diszciplínát akar. Mondtam is neki, hogy mondok:

- Veresd magad mással: nekem halálom az, ha valakit diszciplínáznom kell.

- De - aszongya - Jézus szerelmére kérlek: cselekedd meg! Te vagy a legerõsebb valamennyi között, és én ma erõs diszciplínát akarok.

Avval a kezembe nyomja a hétágú, csomós végû szíjostort:

- Verj - aszongya -, verj! Szenvedni akarok a bátyámért, az atyámért. Talán a mindenlátó jó Isten reám néz, és megkönyörül az én szenvedésemért ezen a szerencsétlen országon!

S leoldja a csuhát, s belefog a zsoltárba. Kezdem verni.

- Jobban! Jobban! - mondja közben.

És folytatja a zsoltárt.

- Már három zsoltárt elmondott, és tudjátok, hogy minden zsoltár száz csapás. Elfáradtam.

- Tovább! Tovább! - mondja. - Erõsebben!

- Nem bírom - fakadok sírva. - Kérlek, Margit, elég lesz.

- Csak verj -, mondja.

S belekezd a negyedik, bús zsoltárba, a misererébe. Akkor, hogy a holdfény besütött, látom, hogy a hátán sötét foltok terjedeznek.

- Margit! - mondom eliszonyodva - vérzel!

- Verj! - aszongya - ne törõdj vele!

Akkor látom, hogy az ostorszíjak végére sündisznóbõrt kötött.

Eldobtam az ostort, és kifutottam a kapitulumból.