4

A királyné siralmas szemmel, aggódva várta a mindennapi követeket: hogyan fog összecsapni az apa és a fiú serege.

Esdeklõ imádkozásaiban a szentség hírében meghalt boszniai püspökhöz is könyörgött:

- János püspök, add vissza a fiamat!

És János püspök azon az éjjel meg is jelent a királyné álmában. És szólott:

- A fiadat visszaadjuk.

Reggel megérkezett a követ, hogy István az utolsó pillanatban megborsódzott attól a gondolattól, hogy az apja ellen von fegyvert: bízott embereket küldött az apja táborába. És hát az apjának is jobban hajlott a szíve a békességre. Megbízottaik Pozsonyban foglalták írásba a megegyezést.

A király a hetvenkét vármegyébõl huszonkilencet átenged a fiának. A tiszatáji megyék azok. S még rá Istvánnak népe marad a kun, és népe lesz a szász is. Királyi címmel és hatalommal uralkodhatik rajtuk. Bármely nemes ember átköltözhetik egyik királytól a másikhoz. Sem Béla nem zavarja ezért a jószágaikban, sem István. Kétes ügyekben az esztergomi érsek ítél.

Ezt a békekötést nagyjában megállapították a két király kancellárjai és vezérei. De az apa akkor nem kívánt a fiára ránézni. Két hónap múltán találkoztak csak Poroszlón, dec. 1-én (1262-ben). És ott a fiú megtért lélekkel hajolt meg az apja elõtt. Mind a ketten megesküdtek, hogy az egyezségen megállanak.

De az emberi szív mindent elfelejthet, megbocsáthat, csak azt nem, ha a tulajdon gyermeke emel reá kezet.

Béla király nem bízott többé a fiában.

A fiú is érezte, hogy nem nyeri többé vissza az apja szívét: sandán nézett az apja kezére.

A két király környezete csak szította mind a kettõ szívében a bizalmatlanságot.

- A fiad csak erõgyûjtésért kötött békét - mondották az apának -, kiszorít az országodból.

- Apád szeretete elfordult tõled - fújták Istvánnak. - Mindent az öcsédnek szán.

A kettéosztott ország szélein akkor is civakodtak egymással a nemesek. A cselédek elhajtották egymás gulyáját, birkanyáját: a károsult rátört a szomszédjára. Erõszakoskodtak, veszekedtek. A két király az ilyen peres ügyekben a maga hívének kedvezett. Olykor a két király belsõ vitézei is segítettek hol egyik, hol a másik részen a károsultnak a megtorlásában. Az ilyen jeleneteket aztán mind a két király hatalma csorbításának látta. A püspökök azt tanácsolták az öreg királynak, hogy a pápa követe elõtt erõsíttesse meg a megegyezést: István esküdjön meg még egyszer.

Akkoriban még a pápa a királyok királya volt. Maguk a királyok folyamodtak az ilyen ügyekben a szava súlyához.

Öt hónap múlván, május 3-án, István hát még egyszer, még erõsebben megesküdött Szabolcsban, hogy a békességet megtartja, s Béla király is három hónapra rá a pápa követe elõtt megesküdött Zólyomban, hogy sem a fiát, sem a fia híveit nem háborgatja.

De a bizalmatlanság nem szûnt meg. Az öreg király elméje azon dolgozott, hogy a feleségének a jövõjét meg a kisebbik fia sorsát biztosítsa. A feleségének Pilis vármegyét és Pozsega vármegyét ajándékozta azon színnel, hogy kárpótlásképpen adja a háborúskodásban elveszett kincseiért. Béla hercegnek meg a Szlavóniával határos megyéket adta. De feljebb is négy nagy várat: Sopront, Mosont, Pozsonyt, Nyitrát, azon az okon, hogy ha ellenség támadna nyugat felõl az országra, Béla herceg legjobban megvédheti.

- Látod! - fújták a hívei Istvánnak.

Egy Óváry nevû, dúsgazdag ember, Béla királynak a fõpohárnokmestere, hamis pénzt vert otthon Mosonban, meg azonkívül a birtokos társait német fegyveresek segítségével hábor­gatta. Béla király megharagudott rá: fegyvereseket küldött, elfoglalta a jószágait.

A gazember Istvánhoz menekült, aki befogadta.

- Látod! - fújták a hívei Bélának.

És mégis, hogy István kegyelmet kért annak az Óvárynak, Béla király megadta neki.

Egy Miskóc Panyit nevû erõszakoskodó, máskülönben vitéz ember valamikor Istvánnal harcolt Bulgáriában. Az is, amikor fejére gyûltek a bajok, Béla országrészébõl Istvánéba menekült. István elhitte neki, hogy azért üldözik, mert az õ híve. Levelet adott neki, hogy az apja ítélete meg a bíróság ítélete semmis: ha amott is õ lesz a király, minden birtokát visszaadja.

Éppígy belenyúlt István egy egyházi birtokügybe is. A jászai konventnek perecsei birtokát elvette, és más földet adott helyette. De azt a perecsei birtokot Béla király adta a konventnek, mikor még egyedül országolt, s azért adta, hogy néhai testvéréért, Kálmánért misézzenek. Hát akkor már Béla király ítélte semmisnek az István cseréjét.

Így mérgesedett el újra a régi kelevény. Mária királyné is meggyûlölte a fiát. Az öreg király környezetével alattomoskodott, hogy az István udvarában élõ fõembereket az öreg királyhoz csalják. Nagy adományok, nagy ígéretek mozgatták meg egyenként Istvánnak a híveit. Nyílt titok volt, hogy István letörésén dolgoznak az udvarban. Rossz fiú. Nem lesz nyugalma Magyar­országnak, míg István a maga lábán áll.

És következett ismét a fegyverkezés.

De Béla nem szállt többé hadba fia ellen, csak seregeket küldött.

Egyik seregét a másik után verték meg István hívei. A harmadik sereg Dévánál csapott össze fia seregével. Az is elvesztette a csatát. A negyedik a felvidékre rontott, és egyre-másra foglalta el Istvánnak a várait. Mikorra azt is megverhette, a feleségét, gyermekeit elfogták, és a túróci várba vitték.

Olyan felfordulás volt az országban, mint mikor ellenség dúl benne.

Alig múlt el a tél, már március elején az ország minden útján fegyveres lovascsapatok szállingóztak Pest vármegye felé. Sátorszállító szekér ezerszám nyikorgott az utakon. A nemesség nagyobb számmal vonult hadba, mint a tatárjáráskor.

Marcellusz ez idõben Vasvárról tartott hazafelé Jancsival. Felkanyarodtak Esztergomnak.

Harmadik esztendeje járták már együtt az országot. Budáról le Verõcéig, Verõcétõl Segesvárig, Segesvártól Patakon át megint vissza Budára.

Esztergomba egy márciusi, fagyos napon érkeztek meg. A Duna mentén már ezüstösödni kezdettek a fûzfák. De még a tél fagya nyomta a földet. A vár alatt, a Szent György mezõn nagy ölfahasáboknál fõztek-sütöttek az öreg király hadába vonulóknak.

Az utcákon is mindenfelé füst és fegyvercsörgés. Némely ház elõtt csapra ütött hordókból itták a bort a fegyveres nemesek. Danoltak, káromkodtak, nevettek, civakodtak.

A klastromban már az asztalnál ültek a fráterek, mikor õk is megérkeztek. A prior a kapus értesítésére fölkelt az asztaltól, és a fráterekkel együtt eléje sietett Marcellusznak. Az volt a szokás, hogy a kapuban felsorakozva várják a provinciálist, és ott nyújtják neki a szenteltvízhintõt.

Hát Marcellusz meg is szentelte õket, aztán a priort megcsókolta.

Jancsi is megölelkezett az ismerõs fráterekkel.

Aztán a két vendég megmosakodott, s folytatták az ebédet a regula szerint való csöndességben.

Ebéd végeztével aztán Marcellusz elkérdezte: Mit tudnak Budáról? Bizony nem tudnak semmit. A kolduló fráter találkozott ugyan a budai kerület kolduló fráterével, de az se tudott sokat. A királyt az utóbbi hónapokban igen megtörte a gond. A királyné is folyton sír. Az apácaleánya meg annyira gyötri magát, hogy emberi szó azt el nem beszélheti.

Marcellusz a fejét rázta. Aztán fölkelt, hogy rendre vizsgálja a házat. Elkérdezte: mint élnek? Teljesítik‑e rendesen az officiumokat? Történt-e valami szokatlan kihágás? Van-e valamiben hiányuk?

Míg ez a hivatalos vizsgálat folyt, leküldötték Jancsit a mezõre egy másik fráterrel: szerezze­nek híreket a fegyveresektõl: Kik jönnek? Mennyi haddal? Külföldi segítség van-e velük? Várnak-e? Honnan várnak? Mennyit várnak?

Bizony az országos háború a klastrom csendes lakóit is izgatja. Napról napra mondták is délutánonként a mindenszentek litániáját:

Belsõ országos békétlenségtõl - ments meg Uram minket!

Jancsi lement hát a vár alá, a Szent György mezejére. Tábornak beillõ sokaság zajgott ottan. Kelevézek villogtak, süvegboglárok és forgók csillogtak a gomolygó porban. Az emberi lármát túlrikoltotta olykor a kürtök szava. Sokan a sátorukat is felállították. A budai vásár gyönge méhes-döngés ahhoz képest, ami ott volt. A nyüzsgõ fegyveresek közt kalácsárus asszonyok kiabálták:

- Ma sült, puha kalács! Ma sült!

Másutt ismét nagy halom cipó illatozott a gyepre terített ponyván. Szalonnás sátor is állt mellette. Böjt ideje volt pedig. De háborús idõben nincs böjt. A cibereleves meg a hal nem neveli az erõt.

Ismét másutt kulacsot árultak, nagy halmokban; cifra fakulacsot vagy hólyaggal bevontat vagy bõröset, tarka szironnyal ékesítettet.

Ismét másutt fegyverárus izmael kalmárok kiáltoztak:

- Fegyvert! Fegyvert vegyenek!

Egy gólya-lábú, turbános izmaelita gyönyörû tõröket árult, csillogó új tõröket. Egy fûzfa alatt állt. A tõrök két nagy fekete deszkába voltak beleszurkálva nagyság szerint való rendekben. Sokan csoportosultak oda, és válogattak, alkudoztak. Német kalmárok meg sátorban árulták a sisakot, fegyverderekat, páncélt, kürtöt. Külön árultak a magyar és a böszörmény kardmívesek, a stájer dárdások, legszélrül a szintén magyar és izmael íjgyártók és tegzesek.

Mindeniknél nagy csoport érdeklõdõ vizsgálta az ékes portékát. A sisakokat a fejükre próbálták. A kardokat kõhöz pengették. A fegyverderekat dárdával kongatták, emelgették, hogy könnyû-e. Az íjgyártóknál meg el is lõttek egy-egy nyilat a Duna tükre fölött, s gyönyörködve nézték, mennyire száll.

Közben jó pecsenyeillatot hordozott a tavaszi szellõ. Öles vasnyársakon sült az ökörhús, disznóhús. Egy denárért akkorát kanyarított belõle az árus, hogy ketten is jól belakozhattak belõle.

Jancsi keresõ szemmel nézte, találna-e az úri fegyveresek között olyat, aki vagy világi testvér, vagy a szerzetnek másképpen barátja, vagy valami jóképû ember, akivel beszélgetésbe bocsátkozhatna.

Közben egy nevetõ csoporton állott meg a szeme. Valaki beszélt recsegõ nagy hangon, de hogy ki, nem lehetett látni, olyan sûrû volt a csoportosulás ottan.

Megállnak õk is a hallgatóság mögött, és nyújtogatják a nyakukat. Fülelnek.

- Hát igaz, hogy leszúrt - folytatja a beszélõ -, de ahogy leomlott a lovam, elkaptam a bolgárnak a lábát bokán. Megragadtam a másik kezemmel is. A lova kifutott alóla, én meg egyet csavartam a fejem fölött, úgy sújtottam egy bükkfához, hogy a páncélderék összelapult a derekán. Mit röhögtök, ebadta? Kérdezzétek meg Türje fia Sándort. Ott feküdt mellettem lábatörötten a lova alatt. Még engem kért, hogy aszongya:

- Ugyan húzd le rólam ezt a döglött lovat.

Hát megfogtam a lónak a hevederjét, aztán felemeltem.

- No - mondok -, húzd ki a lábad!

Aszongya nem bírom, el van törve.

Bizony el kellett a nagy döglött lovat odább cepelnem, hogy segítsek rajta.

Jancsinak ösmerõs volt ez a hang. Ahogy a hallgatóság röhögésére rés nyílt a süvegek között, bepillantott. Hát egy cincérbajuszú, õsz vitézt lát. A fején nyalkán félrecsapott, új sisak, s a sisak csúcsán három hosszú darutoll.

- Bajcsy vitéz! - kiáltott megörvendezve.

De a kiáltása elhangzott a nevetõ lármában meg egy kürt üvöltésében, amely ott szólalt meg. Egy piros arcú, szõke nemes próbálgatta az új kürtjét nagy kedvvel.

Jancsi aztán mindjárt arra is gondolt, hogy Bajcsy ugyan mond hírt akár egy zsákkal, de abban nincs köszönet.

- Gyerünk odább - intett a társának elmosolyodva.

S hallgatództak jobbra-balra. Helyenként el-elkapott a fülük egy-egy mondást, amely érdekes hadihírnek látszott. Tehát az öreg király nem vezeti a seregét, hanem a mácsai Béla hercegre bízza. Az a Béla herceg nem a király Bélája, hanem a legöregebb leányáé, Annáé. A boldogult Ratiszlávot nevezte apjának, aki legutóbb bolgár cár volt, azelõtt meg halicsi fejedelem.

Másutt azt beszélték, hogy a mácsai herceg csak cégér lesz, hiszen csak tizennyolc esztendõs még. Az igazi vezér a Henrik nádor lesz, meg vele a két fia, Iván és Miklós. A hadból semmi­képpen nem marad el a vitéz barsi ispán, Prájszel Henrik, sem a rettenetes erejû Ákos Ernye, sem a pokol tüzén is átverekedõ Kemény fia Lõrinc.

Ismét más csoportban hírt adtak arról, hogy István azért vonul Erdélybõl Felsõ-Magyar­országon át, hogy a nemeseket útközben összeszedje. István maga vezérli a hadát. Vele lesz a híres Miskóc Panyit meg Iván fia András, aki mindig elsõ lándzsa, nem fél az ördögtõl se. Más híres vitézek is lesznek ottan: a szabolcsi ispán, Dorog fia Sándor; aztán a gömöri ispán, Illés fia Kácsik Péter; aztán Sándor fia Sándor, Básztej Rénold, Pócs Tivadar, valamikor mind az öreg király oroszlánjai.

Csák Pétert is emlegették, hogy nem halt meg a legutóbbi harcban, csak súlyosan megsebesült. Az is fölkelt: betegen is ott akar lenni a harcban.

Mindezt egy élemedett korú, bagoly-képû, komoly vitéz beszélte, aki minden öt percben egyet húzott felfelé a nadrágján, s megvetõen pillantott a fejüket rázóra. Rendületlen híve maradt Béla királynak, noha a felvidéken lakott, s csak azért került Esztergomnak, hogy a vejét magával vigye a Csallóközbõl.

Az volt a különös, hogy többet beszéltek Istvánnak a hadáról, mint a magukéról.

De azért bíztak magukban.

- Nem engedi azt az Isten, hogy a fiú gyõzzön az apján! - mondogatták.

- Eh! - felelte egy kurta nyakú nemes a levegõbe csapva - a kölyökoroszlán nem bír az öreggel.

A mindentudó vitéz felemelte az ujját.

- Meglássátok, nem ér hosszú életet ezen a földön.

Egy hegyes süvegû zsidó kalmár lépett közéjük, és sebgyógyító íreket kínált. Nagyobb kelete volt egy kengyelárus izmaelita portékájának. Szép aranyozott kengyeleket is árult.

- Igen olcsó! Khérem, igen olcsó!

Akkoriban sok izmaelita és sok böszörmény kódorgott .Magyarországon. Az izmaeliták mohame­dánusok voltak, bolgárföldiek vagy perzsák. A böszörmények meg besszarábiai fegyverkereskedõk. Úgy jártak hozzánk, mint most a bosnyákok. Az övük is úgy körül volt tûzködve tõrrel. Fehér és sárga turbánt viseltek, s bõ bugyogót, szûk dolmányt. A fegyvereik kapósak voltak.

Egy öreg nyárfa alatt, tízakós hordónál sokan töltöttek kulacsot. Jancsinak a szeme megakadt egy félrecsapott farkasbõr süvegû, vállas-erõs nemesen, aki rézkupából ivott, éppen a borárus hordajánál.

Megrántotta a társa karját:

- Gyere csak...

A szomjas nemes fenékig hajtotta a kupát, s jóízût nyögött utána. Egy tizennégy éves forma, szeplõs-veres fiú állt mellette. Az is piros süvegû, vékony oldalán gyöngyház nyelû tõr.

- Iszol-e te is? - kérdezte vígan.

Abban a tekintetében meglátta Jancsit. Meghökkent. De a következõ pillanatban már víg rikkanással nyújtotta neki a kezét, s meg is ölelte:

- Jancsikám! Jancsikám!

Ábris volt. Szakálla, bajusza torzas-borzas, mint a régi kefe. Az oldalán tenyérnyi széles kard. A mentéjén nagy karneolgombok. Meghízott, szinte tokát is eresztett. De öregebbnek látszott, mint barát korában. Szakálla, bajusza erõsen õsz volt, csak tél-túl vereses, és a szemöldöke is mintha megnõtt volna: csak úgy pislogott alóla, mint nyúl a szénaboglya alól.

- Örülök, hogy látlak - nyájaskodott borszagot lehelve. - Hogy vagytok? Él-e még az öreg Szikárdusz? Nézd a fiamat. Kölyök, csókolj kezet a frátereknek! Mit szóltok rá? Ugye, mekkora szép kölyök? Még csak tizennégy esztendõs, de már elbír egy gabonás zsákot. Jön velem a hadba. Az öreg királynak bizonyosan megáll rajta a szeme, s megkérdi tõle: Hát te ki fia vagy? Mi neved? Mit felelsz, kölyök?

- Ábrahám fia Ábrahám - felelte a gyerek a bokáját összecsapva, s kissé elvörösödve -, a Csete nemzetségbûl.

- Hát hogy vagytok? - folytatta Ábris a kérdéseit. - Szidtatok, ugye, engem?

- Nem - felelte Jancsi. - Egy rossz szót se szóltunk. Hiszen tudod, hogy nem szabad.

- Nem szabad, nem szabad, de azért bizony úgy magatok között... csak valld meg: legyintgettetek.

- Mondom, hogy nem. Csupán csak azt neheztelték, hogy búcsúzatlanul távoztál.

- No hát azt gondoltam. Fel is mentem volna én illendõképpen, megmondtam volna a szándé­komat. Százszor is megmozdultam, hogy... De mindig az volt elõttem, hogy elszörnyûködnek, sokat beszélnek, meggondolást ajánlanak legalább három napot; addig aztán mind a fülemet fújja, még Marcelluszt is rám küldik. Aztán hát tik arról talán nem is tudtok, hogy a misén ott ült az asszony akkor. A fiammal. Úgy ültek, hogy meg kellett õket látnom. És hát a fiamat egyszerre megösmertem.

Jancsi a szemébe nézett:

- Nem bántad meg?

Ábris vállat vont:

- Hogy bántam volna meg. Ez az élet az igazi! Öröm és bánat váltakozik az égen is. Látnád, milyen gazdaságom van! Mennyi lovam, ökröm! Borom három pincével!

- És a lelki csöndesség?

Ábris kedvetlenül legyintett.

- Klastromi frázisok. Isten mindenütt jelen vagyon, nemcsak a klastromban. Ha imádkozásra gondolok, imádkozhatok én akár a kazal tetején is. Aztán hát nézzed: tehettem-e másképp? Hogy nõ fel a fiú apa nélkül? Hiszen az anyák kezébõl mindig romlottan kerül ki a világba a fiú. Ha egészséges, gazkópévá válik, ha pedig beteges, hitvány pulyává. Az anyák csak a lányukat nevelhetik, a fiúkat nem.

Legyintett, s mosolygott.

- Furcsa volt eleinte: éjfélkor néha felugrottam, és a vállamhoz nyúltam, hogy a fejemre rántom a csuklyát. De hát igyatok velem egy kortyot.

- Nem, hagyjad...

- Ugye, mégiscsak megvetsz engem? A többi is. Eltévedt birka a nevem odabenn, meg más efféle.

- No hát akkor iszunk veled, Ábris, de csak egy kortyot.

- Hé, csaplár! - kiáltotta Ábris vidáman.

Egy szétnézõen kancsal vitéz vált ki a csoportból, és hozzájuk ballagott. Az arca vörös volt és álmos. Kajla bajusza még csapzott volt a bortól. A kezében egy új fekete íjat tartott. Mutatta Ábrisnak:

- Nyolc denáron vettem.

S a két fráterre is nézett.

- A sógorom - mondta Ábris. - Ez meg itt két jó társam az elmúlt idõbõl.

A sógor kelletlenül nyújtott kezet a két fráternek, s gyanakvón nézett rájuk:

- Hiába csalogatjátok vissza - mondotta tréfásan -, már helyén az esze. Inkább gyertek tik is. Istenuccse adunk egy rend fegyvert. Adunk, ugye, Ábris.

- Szívesen - felelte Ábris -, lovat is adok. Úgy felszerellek ruhával, fegyverrel... de vadbarát ez, vad, mint én voltam.

A részeg sógor barátságosan rázogatta Jancsinak a vállát.

- Te fráter! Ha jeleskedtek a csatában, földet ád a király.

Jancsi elmosolyodva rázta a fejét.

- A földet elveszi a halál - felelte csöndesen.