5

Marcellusz még aznap indult volna. Sok mindent szándékolt, hogy végez még a tavasz elején. Mert arra az évre nagygyûlést hívott össze a Rend Montpellier-be, Franciaországba. Európa minden provinciális priorát összeszólította oda a Rend nagymestere.

A fráterek azonban lebeszélték a szándékáról: nem jó ilyen zavaros idõben tovább mozdulnia. A harc Buda és Pest táján lesz valahol, s mérföldekre kiterjed: hátha beleviszi a szekér az ütközet közepébe?

Marcellusz engedett. A keserûség õt is emésztette, hogy István úgy erõszakoskodik az apja ellen. A csatának különben is meg kell húsvét elõtt történnie. Április 5-én volt abban az évben (1265-ben) a húsvét.

Hát ott töltötték a nagyböjtöt.

De még a nagyhétbe se jutottak bele, egy napon nagy visszatérõ csapat jelent meg a vár alatt. Bekötött fejû és felkötött karú emberek, kedvetlenek, mérgesen káromkodók. Még a lovuk is vagy sántított vagy vérzett.

Az öreg király elvesztette a csatát.

Isaszegnél ütközött össze a két magyar sereg, oly nagy had, hogy a tatárokat a saját országukban meg lehetett volna vele verni. De nem: a magyar a magyart irtotta.

A csata elsõ felén az öreg királynak látszott pártján a szerencse. A pokoli emberforgatagban egy ördögileg feldühödött vitéz majdnem Istvánt is leszúrta. Csak annyit hibázott a dárda, hogy az István hasa helyett a nyeregfába döfött, s beletörött. István maga leszúrta az ismeretlen vitézt. Arra megfordult a szerencse. A vitéz Prájszel Henrik, az egyik hadtest vezére, lefordult a lováról a gomolyodásban, s a lovak összetaposták. Henrik nádor foglyul esett, az idõsebbik fia is vele. Az öreg király lovasai ki akarták szabadítani. Eget lázító öldöklés következett. Annyian estek el, hogy talán a mohi csatában se többen.

István véres karddal akkor Budának fordult. Vele a diadaltól ittas, ordítozó had. Nem volt többé földi hatalom, amely az öreg királyt védje!

Megvédte az Ég.

Mikor a pesti kapuhoz érkeztek, templomi zászlók között, miseruhákba öltözött papi csoport vonult szembe a gyõzõvel. A vitézek lármája elhallgatott. A süvegüket levették, s utat nyitottak a templom embereinek.

- István király! - kiáltották azok. - István királynak jövünk eléje.

A király csakhamar odaérkezett. Az aranycirádás acélsisak még a fején. Izzadt és poros. Fehér lovának a szügye piros a vértõl.

Fülöp esztergomi érsek püspöki ornátusban magasra emelte az apostoli ezüstkeresztet:

- Állj meg, Abszolon! Ne kísértsd tovább az Istent!

István megrendült. Egy percig tétován állt. Aztán keresztet vetett magára, s megfordította a lovát.

Másnap megjelentek a küldöttei az öreg királynál. Jelentették, hogy Istvánnak nem az volt a szándéka, hogy az apja országát elvegye, csak a feleségét és a gyermekeit kívánja vissza, s korlátlan úr akar maradni a maga országa részében.

Marcellusz virágvasárnapján már Budán volt.

Ott értesültek, hogy a békességlevelet elküldték megerõsítésre az új pápának, IV. Kelemen­nek. (Az öreg pápa, IV. Orbán az õsz végén meghalt.)

István találkozót is kért az apjától. Mentegetõdzött, hogy nem az apja ellen harcolt, hanem a tanácsosai ellen, akik mindig ellene szítják az apja haragját.

Az öreg király bús szemmel hallgatta. A fia kívánságára csak a fejét rázta:

- Nem óhajtom többé látni. Soha! Soha!

Az öreg királyné is ott állt pergamen színû, fonnyadt arccal.

- Nekünk már nem fiunk. Ellenséget hordoztam a szívem alatt, ellenséget szültem. Ne azon gondolkozzék, hogy velünk hogy találkozik, hanem hogy a mennybéli Istennel hogy találkozik, amikor majd számol a földi életérõl!

Az öreg királyi pár mellett ott állt egy kövér, fehér arcú és mély fekete szemû asszony, Anna is, a három év óta özvegy, legidõsebb királyleány. Ratiszláv bolgár cár özvegye. Az még kemé­nyebben válaszolt:

- Amit István a szüleimmel cselekedett, gonosz cselekedet volt! Elvetemült emberek sem tesznek olyat, Én is megtagadom õt.

Akkor István átment fegyveres kíséret nélkül, csupán egyedül a szigeti klastromba.

És Margitnak könyörgött, hogy lágyítsa meg a szülei szívét. Õ nem a szülei ellen tört, õ a jogait védte, meg a családját. Ha a szülei meg nem bocsátanak neki, az udvari nép tovább is fújja majd a kígyókövet, és hiába minden türelem, ismét elmérgesedik az ügy, s neki kötelessége megvédeni a családját és a híveit.

Margit Jordánuszt küldötte a szülõihez és Timóteusz frátert, hogy sürgõsen kíván beszélni velük: de mind a ketten jöjjenek át.

Az öreg szülõk megjelentek.

István félrevonult a társalgószobába. (Böjtben nem fogadnak látogatót az apácák, hát egyedül lehetett ottan.) Bent a királyteremben Margit a mindent megbocsátó Krisztust emlegetve esdekelt a szülõknek, hogy lágyuljon meg a szívük István iránt.

De órahosszáig eltartott, míg végre egy apáca megjelent a vasablaknál, és szólt Istvánnak, hogy bemehet. István leoldta a kardját. Letette a társalgószoba padjára. Könnyes szemmel megalázkodottan lépett be a királyterembe. De amikor az apjára pillantott, s meglátta, mily keserûség sötétlik a szemében, s öreg arca mily halvány a bánattól, nem bírt egy szót se szólani. Várta, hogy az apja szól elõbb.

Az anyja Annával elfordultan állt. Mind a kettõjük arca hideg volt és megvetõ.

- Atyánk megbocsát - szólalt meg tikkadozó mellel Margit. - Nyújts hát neki kezet, atyám! Krisztus szerelmére kérlek, ne tagadd meg a fiadat!

És egyik kezével megfogta az öregúr kezét, a másikkal a fiú kezét. Egybetette a két kezet.

- Megbocsátok - rebegte az öreg király.

Arcában, hangjában azonban benne volt: De feledni nem feledhetek.

Míg ez a nehéz megbékülés történt, az anya meg a leánya a hátsó ajtón elhagyta a termet. Õk ketten nem bocsátottak meg. Soha többé az életben nem is beszéltek Istvánnal.

A következõ napon a templomban, Margit jelenlétében az oltárnál, Fülöp érsek elõtt esküdött meg a fiú az evangéliumra, miközben egy kis feszületre tette a kezét. A feszület Krisztus igazi keresztfájából volt faragva. Hát úgy esküdött meg a fiú, hogy többé az apja ellen fegyvert nem fog. Viszont az apa szintén esküvel ígérte, hogy bármi olyan ügy fordul elõ, amely haragítaná, közösen választott bíróság ítéletére bocsátja; egymás alattvalóira adót nem vetnek; várépítésre õket nem kényszerítik; reájuk nem szállnak; a futott nemeseket egymás országába be nem fogadják.

Mindez már megtörtént, mikor Marcellusz hazaérkezett.

Az öreg provinciálisnak elsõ gondja volt, hogy a szigeti klastromot meglátogassa. Azért is, hogy Montpellierbe sietett, azért is, mert büszkesége is volt az a klastrom, amelyben koronás fejû emberek leányai imádták Szent Domonkos öltözetében Istent.

Nagyszerdán mentek le.

A prior - azon az évben ismét Szikárdusz - elmondta, amik a szigeten történtek. Elmondta azt is, hogy kik haltak meg az apácák közül.

Meghalt a többi közt Klára szóror is.

Marcellusz ránézett Jancsira. Jancsi ránézett Marcelluszra. (Miért néz rám az öreg olyan különösen?)

Marcellusz a priorhoz fordult:

- Van-e kertésztek?

Bizony nem volt azóta, hogy Jancsi távozott, csak épp ahogy értették, maguk kontárkodtak benne.

- No, hát akkor itt maradhatsz - mondotta Jancsinak Marcellusz.