6

Jancsinak az elsõ kérése az volt, hogy az anyját meglátogathassa. Nem a társalgóban, csak éppen a nagykapunál szólna be, és csak annyit, hogy: Itt vagyok, anyám!

- Eredj be a lektorral délután - felelte a prior.

Margit kérette, hogy olvasson neki passiót.

Ez a felelet nagyobb öröm volt a fráternek, hogysem a prior vélhette.

A lektor többnyire a kapitulum-házban olvas az apácáknak. Margittal egy födél alatt tölthet hát egy órát. Talán kérdezni is kérdezi Margit, hogy hol járt? Talán újra kér tõle imádságot. Ír, szívesen ír neki sokat, sokat! S nem olyan maga koholtat, mint azt elsõ ízben cselekedte!

Az örömtõl szinte kábultan sietett Jakab fráterhez, aki már várta õt. A harag rég elmúlt szívébõl. Késõbb, hogy nyugodtan fontolgathatta a történteket, helyesnek érezte Jakabnak a magaviseletét. Nem ismerhette az ügyet: nem vétkezett, csak jóakaratúlag tévedett.

Jakab testvéri örvendezéssel borult a nyakába, és kérdést kérdésre halmozott, hogy hol mit látott? Hogy élnek más klastromokban? Jobb-e a szigeten, mint másutt?

- Jobb, jobb! - felelte Jancsi. - Más klastromok nagyobbak, népesebbek, de csak ez az egy hely az, ahol csöndesség és békesség tanyáz.

Csodálkozva látta, hogy Jakab asztala tele van iratokkal és nagy folió könyvekkel. Padlója éppoly tentafröccsös, mint a várban az író fráteré.

- Miket írsz te? Csak nem vagy tán író?

- De nagyon is - felelte büszkén Jakab, és fitos orrát magasra vetette -, mióta te elmentél, úgy beletanultam én az írásba, hogy... - Valami nagy hasonlatot akart mondani, de semmi hasonlítást nem talált elég nagynak az írósága kifejezésére.

- Hát aztán miket írsz te?

- Miket? Hát gazdasági könyveket, az apácák gazdaságainak a jegyzéseit írom. Énhozzám hoznak minden ügyet. Én tisztázom le az adományleveleket. Sok-sok adománnyal gyarapszik az apáca-klastrom vagyona! Az esztergomi érsek is adott egy szõlõt a Csolnak-hegy aljában. És mindenki, akinek beveszik a leányát apácának, nagy birtokot ad vele.

- Szegény apácák - mosolygott Jancsi -, sose látnak abból egy röget se.

- Elég az, hogy a jövedelem befolyik.

És szapora nyelvvel mondotta el, mennyi a jövedelem, és hogy honnan mit kaptak. Olyan elégültséggel beszélt, mintha a saját birtokairól beszélne.

- Bezony - mondotta - oly gazdag ez a klastrom, hogy ezer meg ezer esztendõ elmúlhatik, de ezt a klastromot minden idõ itt látja majd változatlanul.

Nóna után a lektor gondosan lekeféltette a kápáját, csuháját. Jancsi is gondosan körül­kefélkedett.

A kezét háromszor is megmosta, és nyugtalanul kérdezte Jakabot:

- Nincs valami szenny az arcomon?

Mert tükör bizony nem volt a klastromban.

Aztán áldást kértek a lektorral a priortól, és átmentek.

A tavasz már erõsen bontakozott. Nagy sárga fürtökben virágzott a fûzfa. A fûben is sárgult már a pitypang. A napfényes magasban kiterjesztett szárnnyal kóválygott egy gólya.

- Minden héten áthívatott a böjtben - szólalt meg az úton Dezsõ lektor. - Szereti a szent olvasmányokat. Meglátod, milyen lélekbõl hallgatja.

Aztán néhány lépésre megint megszólalt:

- A télen egyszer a királyné is bent járt. Épp akkor jött, mikor olvastam. Nem engedte, hogy félbehagyjam. A szentek életébõl olvastam nekik. Õ is sírt. Aztán olvasás után azt mondja:

- Sohase hallottam ilyen szép olvasást.

Azt mondta. Azt is mondta, hogy aszongya: Nagy tudományú ember vagy te, fráter! Miképp háláljam meg, hogy a leányomnak olvasol?

Pénzt nyújtott. De én csak elmosolyodtam.

- Nagyméltóságú királyné asszonyom - feleltem -, nem tudod-e, hogy a magunkfajta szerzetes nem ismeri a pénzt?

- Igaz, igaz - szólt hálás szemmel a királyné. - Hát akkor más ajándékot küldök majd neked.

Arra is csak meghajoltam:

- Nagyméltóságú királyné asszonyom, szerzetesnek nem szabad semmi értéket tartogatnia. Mink csak égi értékeket ismerünk.

Mit szólsz erre! Mégiscsak nagyurak vagyunk mink, ugye! Egy királyné, aki nem tud fizetni! Egy kolduló barát, aki megajándékoz egy királynét! Mi? És ne legyünk büszkék? Igaz, hogy aztán a királyné a szerzetnek küldött öt font ezüstmárkát, de nekem személyemben mégiscsak adósom maradt.

Az ajtóhoz értek. Nyitva volt. Bent a folyosórácsnál csöngettek. A kapus apáca megjelent, és pislogva nézett rájuk.

- Fráterek - mondotta a rácsvasba fogódzkodva -, tudom, hogy Margit kértére jöttetek. De alszik. Az éjjel matutinumig fenn imádkozott, utána meg az ágya elõtt folytatta az imádkozást mind kakasszóig. Reggel ismét felkelt a primára. Délelõtt a kórházban dolgozott. Hét beteget fürösztött és nyírt meg. Ebéd után elaludt. A priorissza azt mondta, hogy ne zavarjuk fel, mert igen gyenge.

- Akkor tán holnapra hagyjuk... - vélekedett a lektor.

- Nem, nem! Igen sajolná, hogy elaludt. Hanem ha várnátok kissé...

És Jancsira nézett:

- Hiszen te, János fráter, úgyis szívesen beszélgetsz anyáddal. Megkérem a fejedelemasszonyt, és ideküldöm. Addig bizonyára felébred Margit szóror. Azt mondjuk majd neki, hogy éppen most érkeztetek. Vagy ha éppen aludna, vesperás elõtt egy órával felköltjük.

A két fráter helyeslõen bólintott. Betértek a társalgóba. Ott nem volt senki. Nagyböjtben a klastrom nem fogad látogatókat.

A lektor leült a sarokba és morgott:

- Nem értem, hogy engedhetik meg! Mindennek van határa. Az imádkozásnak is.

Jancsi körülnézett a tágas szobácskában. Nem volt ott semmi néznivaló, de oly rég nem járt ott. A lóca köröskörül a fal mellett fényes volt már a látogatók ruhájától. A padló is meg volt kopva a vasablak elõtt. A feszületet sötétkék fátyol takarta.

- A betegekkel foglalkozik - dohogott tovább a lektor. - Ha valami csúnya beteg van, akitõl mindenki elfut, õ vállalja. Tavaly egy himlõs volt köztük, cseléd pedig... Hogy lehet ilyet megengedni! Maga a cseléd is könyörgött: - Az Isten szerelmére, menj el tõlem! Ragadós a baj!!!

Jancsi fráter összerázkódott.

A lektor hümmentett.

- Azt felelte neki: Volnék én a te bajodban, ugye, ápolnál engem! A többi apáca közel se mert menni a betegházhoz. De még Margittól is futottak.

- Szörnyûség! - hüledezett Jancsi fráter.

A lektor vállat vont.

- Hiszen szép, szép az irgalmasság, de mégis különbség vagyon ember és ember között is. A babot is megválogatjuk. Mi történik, ha a király lányára átragad a nyavalya? Csoda, hogy át nem ragadt!

- Szörnyûség!

- Mértéktelenség! Igaz, hogy jó szívnek a jele. Õ mindig a szenvedõkkel van, mindig! Ha valamelyik apácát gyászhír éri, õ vigasztalja legjobban. A minap egy Erzsébet, Adorján Erzsébet nevû apácának a húga halt meg. És szegény hát persze nagyon sírt. Margit megölelte, és vele sírt. És azt mondta: Ó, bár velem történt volna ez, és a te húgod maradt volna életben! Pedig nem is ismerte.

- Milyen jó lélek! - rebegte Jancsi fráter maga elé.

A lektor legyintett:

- Bûn az ilyen gondolat, bûn! Ha nekem gyónna, bizony megmondanám neki. Leányom, vigyázz, a jó erkölcsök olyanok, mint a tûz: mértékkel melegség, mértéktelenül veszedelem. A koldusokat is ugyan idekapatta a nagy könyörületével. Majd meglátod, misén micsoda lázárok nyüzsögnek itten. Eddig csak meghúzódtak hátul, de egyszer egyiket meglátta Margit az imádkozóhelyérõl, s egy jó kápát küldött ki neki. Másszor az új kámzsáját küldte ki egynek, hogy varrasson belõle ruhát. Bezzeg a koldusok, ahány csak van Pesten, Budán, mind ide sereglenek. Mindig felkavarodik a gyomrom, ha át kell jönnöm prédikálnom vagy miséznem!

- De hát csak nem eresztik be õket?

- A templomot nem zárhatjuk be senki elõtt. Még az a szerencse, hogy nem mehetnek be a klastromba. De így is látja õket Margit, ha elõre tolakodnak. És ha rongyos embert lát, mindjárt nyugtalan. Istenem - azt mondja -, micsoda szívük van odakünn az embereknek! Persze azt véli, hogy csak annyi koldus van a világon, amennyit õ lát. Szétosztogatta volna már mind a ruhatárt, de hát véget vetettek a ruhaosztásainak. Azóta egyre kéri a pénzt apjától, anyjától...

A lektor elmosolyodott:

- Érdekes, hogy az irigység még ilyen mezõn is felüti a fejét. Az apácatársai pukkadoznak, mikor látják, hogy az öreg György fráter ott osztogatja a pénzt a templomban.

- Könnyû neked - mondták Margitnak a múlt héten is -: te adhatsz. - Mink is segítenénk, ha tarthatnánk pénzt magunknál.

Hanem Margit erre ügyesen megfelelt:

- Ó, Istenem - mondotta -, hát csak pénzzel lehet-e segíteni a szegényen? Nem imádkozhattok-e értük, hogy Isten segítsen rajtuk?

S a lektor gyönyörködve rázta a fejét.

- Szép gondolat, ugye? De bezzeg aztán ha bénát vagy vakot lát, meg van akadva. Azon már õ se tud segíteni. Csak siratja õket. Mindjárt könnybe borul a szeme, mihelyt effélét lát. Istenem - azt mondja -, énnekem is adhattál volna ilyen testet!

A belsõ teremben ajtónyitás és csoszogás hallatszott. A kárpit meglebbent és félrecsapódott. A rostély mögött elõvirított Julis asszonynak vörös-kövér, örvendezõ ábrázata.

- Áve Mária, kedves fráter fiam! Áve Mária, Dezsõ fráter! Ó, lelkem, fiam, csakhogy újra látlak. Egészséges vagy-e? Mintha soványabb volnál, mint szoktál lenni! Talán böjtöltél sokat? Itt is böjtölünk. Egy befaló falat húst nem láttam szentkarácsony óta. Pedig beteg is vótam. Jaj, édes fráter fiam, a farsangon csaknem meghaltam. Feküdtem is három hetet. Még a szólásom is olyan vót, mint a tömött lúdé.

Reszelt egyet a torkán, s folytatta:

- Gondolnád-e édes fiam, hogy két királyleány ápolt! A kisebbik is olyan jó, mint Margit szóror, Margit meg olyan, mint az édes tej, az áldott. Csakhogy a kisebbik mégis kiszaladt, mikor... Jaj, lelkem, el se mondom! Elég annyi, hogy nem bírtam mozdulni se, öt nap. Se kezem, se lábam nem mozdult. Megfáztam, aszongyák. Minden forgó csontom megkemé­nyedett, mint a kõ. Nem akart forogni. Jaj, mondok, bizony megmerevülök! - mondom a konyhán, ahogy a lángost beöltöm - jaj, Istenem! Próbálom emelni a lábamat, jobb lábamat, bal lábamat, forgatni a bokámat, térdemet. A magas orrú kisasszonyok csak nevettek, hogy aszongyák:

- Tán a farsangot érzed, Julis asszony? Táncolni mennél tán?

A kísérõ apáca, aki hátul ült valahol, közbeszólt:

- Ilyeneket ne beszélj!

- Csak kiszaladt a számon - mentegetõdzött Julis asszony.

Aztán folytatta:

- Csak Margit szóror nem nevetett, az áldott lélek Hogy a fájásom nem szûnt, még õ jelentette a fejedelemasszonynak, hogy fektessen le. Õ kísért a beteg-házba is, Õ vetkeztetett le. Jaj, lelkem, mintha nem is királyleány vóna, hanem õ az utolsó cseléd. Ha valamit szól a feje­de­lem­asszony: tegyétek ezt, tegyétek azt, õ mozdul leghamarabb. Látnád, hogyan hordja a vállán a vizet nagy rúdon a beteg-házba! Látnád, hogyan hordja nekik a tüzelõfát... Mert mikor nagy a sár meg a hó, bezzeg féltik a lábacskájukat! Szegény betegek akár meggebedjenek!

A kísérõ apáca közbeszólt:

- Julis szóror...

- Ami igaz, igaz. - felelte Julis. - Hát nem igaz?

- Igaz, de nem szabad kibeszélnünk - felelte a szigorú szóror.

A hangjáról ítélve vén szóror lehetett. S talán nem is volt olyan szigorú, mint amilyennek látszott, csak a fráterek elõtt vigyázott a regulára.

Nem is folytathatták aztán a társalgást. Egy fiatal, mosolygós szemû apáca eltolta az asszonyt a vasablaktól, és jelentette, hogy Margit szóror már fölkelt.

A két frátert átbocsátották a folyosórácson. Margit, és valami negyven apáca vele, már várta õket a kapitulum-házban.

Jancsi csak nézte, hogy melyik köztük Margit.

Alig ismert reá.

A holdvilági méla szépség helyett egy összevont szemöldökû, sovány, sárga arcú kis apáca vánszorgott elõtte. Csak a pillái olyan sötétek, mint voltak. De a szeme szemöldök alá süppedt, kék árnyékkal környezett. Tekintete bágyadt. Ajka is színtelen. A fején elócskult fekete kendõ. A vállán foltos fekete palást. A kámzsája térden szemet bántóan mállott.

A királyleány megérezte, hogy Jancsi elrémült a változáson: szomorú mosolygás vonult át az ajkain. A fráterre nézett.

- Megjött-e Marcellusz atyánk is?

- Meg - felelte Jancsi -, holnap bizonnyal õ misézik.

S meleg hullám ömlött át a szívén. Tehát Margit nem feledte el a három év folyamán! Azt is tudja, hogy õ Marcellusszal járt. De hátha a kapus apáca mondta neki?

Margit bólintott:

- Örülök.

S leült. Melléje telepedett a húga, a kis Erzsi - már tízéves, vidám szemû, egészséges leány. A többi is, fiatal és öreg vegyesen. Mind szobai színû, fehér kezû, ájtatos szemû. A hiányzókat bizonyára különféle munkák tartották vissza. Az olvasás hallgatása nem volt kötelezõ.

Dezsõ lektor a priorissza karosszékébe ült a feszület alá, s felnyitotta a könyvet: kivett belõle egy összehajtogatott, elsárgult pergamen-papirost. Margitra nézett.

- Elhoztam a Boldogságos Szûz Mária siralmát is. Ezt olvassam-e elõbb, vagy Urunk szenvedésének történetét?

- Úgy, mint tavaly, jó fráter - felelte Margit -, szõdd bele az evangéliomba, mikor már Krisztus Urunk felfeszítéséhez jutottál.

S hogy így szólván kérõn tette össze a kezét, az ujjainak a vékonysága és keze-fejének soványsága szembeötlõ volt.

A lektor a szeméhez emelte a könyvet, és olvasásba fogott. Szent Márk evangélistának az írásából olvasta a szenvedés történetét:

...Vala pedig húsvét, és két nap múlván pogácsa étel, és kerestetik vala a papok fejedelmi és az írástudók, miképpen õtet álnoksággal megfoghatnák és megölhetnék...

Az apácák áhítattal figyeltek.

Mért olvasott nekik a lektor? S miért nem olvastak õk maguk?

Mert nem tudtak úgy olvasni, mint ahogy mai idõben értjük az olvasni-tudást. A klastromokban mindenki megtanulta a betûket, aki gyermekkorában került be. De olvasni csak annyira tudtak, hogy az officiumokat meg a zsoltárokat olvashatták vele. Mindennap azokat mondták, s mindennap azt a két könyvet olvasták, hát elég volt, ha két-három betût megfogott a szóban a szemük, tudták, micsoda szó az.

De nyomtatás még akkor nem volt: kézzel írták a könyveket, s minden könyv más írással volt írva. Bizony: ritka könyv jó-szép betûs írással.

Ismeretlen szövegû könyvet csak nagy fáradsággal bírtak olvasni.

A lektrix, vagyis az olvasó apáca, szintén gyarló olvasó lehetett náluk. Talán csak két könyvre szorult az olvasása: a regulák könyvére s erkölcsi intelmek könyvére. Bibliát és szentek életét nem olvastak bent.

Legfeljebb ha négy-öt nõ-szent élete írásának az olvasásában volt gyakorlott a lektrix.

Hát ezért kellett a lektornak idõnként bemennie. A lektor gyakorlott szemû volt az olvasásban, de még õ is csak azt a könyvet bírta folyékonyan olvasni, amelynek már minden bökkenõjével megismerkedett.

Dezsõ lektor tehát olvasta, miként járul Magdolna Jézus lábához, és miként önti reá a nárdipiztikos kenetet, s hogy a tanítványok ezen a pazarláson elképednek, miként feleli Jézus:

Szegények mindenha lesznek veletek, de én nem...

Akkor már Margit szeme megtelt könnyel.

És könnyes szemmel hallgatta tovább az utolsó vacsora és a getsemáni kerti jelenet történetét. A lektor ügyesen emelte ki a leíró részekbõl Jézus eleven szavait. Mintha Jézus maga szólna, hangzott a teremben:

Simon, aluszol-e?

A királyleány szemébõl mind sûrûbben görgedeztek a könnyek.

Mikor a lektor odaért, hogy Jézust a fõpap elé állítják, és némelyek kezdének õreá pökni, és õ orcáját bekötni és nagy csapásokkal verni, Margit térdre borult, és a könyökét a székre támasztva a vélumába takarta az arcát.

Ó, Istenem, Istenem! - sírta a fejét ingatva.

Erre a többi apáca szeme is megtelt könnyel.

A lektor maga is megindultan olvasott tovább. A keresztre feszítésnél már gyakorta törülgette õ is a könnyeit.

- Itt következne a Boldogságos Szûz siralma - mondotta -, de igen sírtok, szórorok. Nem olvashatok, ha sírtok.

- Nem sírunk! - nyögte Margit, könnyes arcát a fráterre emelve. - Csak olvasd, olvasd! Megtartóztatjuk a sírásunkat!

És a lektor olvasta:

...Minek utána a feszítõk a kereszt fának alóla eltávoztak volna, a keserves anya fölemelteték a földrõl, és felemelé õ szömeit. És láta három kereszt fát feligazítva, és középen látá az õ szent fiát függve, immár halálra változtatva... Fejére kulcsolá õ szent kezeit, s mondta: Jaj énneköm!... Ó, keménységes keresztfa! Ki löttél eznapon énfiamnak anyja, mire vetted el éntõlem õtet? Én õtet ölelgetõm vala én karjaimmal, te pedig szorítod kemény vas-szegekkel! Én õtet takargatám lágy ruhában, te pedig öltözteted önnön vérének ruhájába...

Országszerte becsült ájtatos imádság volt ez akkoriban. Kegyetlen szépségekkel teljes és magyaros ízû szólásairól ítélve bizonyára magyar elmének munkája.

A lektor sohasem bírta végigolvasni: a hangja elfulladt.

Hát csak behajtotta a könyvet, és fölkelt könnyes szemmel. Némán meghajolt.

Kimentek a klastromból. A friss tavaszi szellõ szinte balzsamként lehelt az arcukra. Verebek csicseregtek, döngõ méhek hordták a virágok sárga porát.

- Lektor fráter - szólalt meg Jancsi. - Micsoda ruhában volt Margit? Hiszen szörnyûség!...

A lektor vállat vont:

- Mennyit korholja pedig Olimpiádesz, hogy ne tegye. De az ilyenekben nem engedelmes. Csak mikor a király jön vagy a királyné, akkor kapkod magára jobbféle vélumot, jobbféle köpönyeget.

- Borzasztóan megváltozott.

- Meghiszem azt. Sündisznókat neveltet odabe’. Tudod-e, mért? Viselnéd te azt a derekadon, amit õ, majd te is megváltoznál.

Jancsi rezgõ szívvel lépett be a kertjébe.