7

A sok utazásban Jancsi fráter sok kertet látott. S különösen szép kerteket látott az apáca-klastromokban, gondozott, szép kerteket, virágosokat.

Az apácák temploma néhol virágosabb volt, mint a szigeten szokott lenni. Igaz, hogy a szigeti templom kevés virággal is pompásabb volt valamennyinél. De Jancsi mégis jámbor irigységgel csodálta a nemesebb fajú violákat és más egyéb, újfajta virágokat, különösen a dunántúli apáca-klastromok kertjeiben.

...Csak egyszer hazatérhessek - gondolta -, majd tenyésztek én is. Hogy örül majd a szóror!...

A kert persze el volt hanyagolva. A kerti ház mellett úgy felszaporodott a trágya, hogy már nem is behányták, hanem ki. Ami belõl volt a kertben, feketére rothadt a két esztendõ folytán, s a tetején eleven, erõs fû és dudva vert tanyát.

Kertész szemének gyönyörûség!

Benyitotta a hátulsó kis kerti ház elrozsdásodott ajtaját, s megakadt a szeme a fal mellett embernyi magasra nyúlt liliomon. Sápadt-sárga volt a liliom levele, de kövér. Hogy került az oda? S hogy leveledzett olyan magasra április elején? Hiszen ami kívül telelt, alighogy kizöldült a földbõl!

Nézte, bámulta. Azt csak megértette, hogyan került oda a liliom.

Õ hozta egy õsszel a pesti klastrom kertjébõl, s csak odahányta a homokba. Aztán ott is maradt. De hogyan leveledzhetett ki? Bizonyára télen is hajtott.

Végre arra magyarázta a csodát, hogy az istálló melege egyfelõl, másfelõl a külsõ trágyahalom megvédte a falat a télnek a hidegétõl.

Hogy miért olyan színtelen? Azon nem ütközött meg. A pincében nõtt fû is színtelen. Nem érte napfény.

Vajon ha télen is napfényt, világosságot lehetne hozzá juttatni, virágozna-e télen is?

De hogyan lehessen az?

A máriakõvel!

De vajon a prior megengedi-e? Hátha azt mondja: Ne bontsd meg a tetõt.

Vagy azt mondja: Tartsuk meg a máriaüveget, mert lehet, hogy a templom ablakát kell idõvel javítani. A prior engedelme nélkül tegye? Nem, nem vét többé a regula ellen.

Mindezek csak csöndes tûnõdések voltak. Vándor gondolatok, amelyek átvonulnak az ember elméjén, s nem térnek többé vissza.

A kamara dohos volt. A kerti szerszámok benne rozsdásak. Középen egy öblöshasú, kormos, dróthálós fazék állt, s benne csaknem színig valami barna lé. Fölpillantott a tetõre, s megértette, hogy azért tették oda a fazekat, mert a tetõn egy zsindely megcsorbult: a hólé becsöpögött.

Kitette a fazekat az ajtó mellé. Jó lesz öntözésre.

Aztán elõvette az ásót, és körülárkolta a fákat, a hat bokor rózsát. Bõven meghordta valamennyit korhadt trágyával.

Hát azon évben oly kövéren leveleztek a fák, s oly dúsan virított a hat rózsabokor, hogy a fráterek ámulva szemlélték.

Jancsi büszke volt a mûvére. A szomszéd klastromokból is kezdtek hozzálátogatni a kertész fráterek: magvakat, gyökereket kértek, vagy cseréltek. S beszélgettek is persze a mester­sé­gükrõl. Jancsi kertje gyönyörû volt: a kerti házikó mellett virág, azontúl mindenütt nagylevelû gyökérnövények. Babot, lencsét, kásaféléket nem termelt: a koldus fráterek hoztak bõven, de már petrezselymet, répát, retket nem termett sehol olyat a föld, mint Jancsi kertjében.

Hát Jancsit a látogatások még inkább buzdították. Naphosszat dolgozgatott a kertjében. Az utakat megtisztította. A bokrokat megnyesegette. A gazt kigyomlálta.

Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy az elhervadt rózsákat letépte. Másutt a bokron maradt a hervadt virág, s elrútította a bokrot. Nála a rózsabokor mindig fiatal volt és tiszta.

Jancsi egy júliusi napon maga is gyönyörködve állt meg az egyik bokra elõtt. A bokor tele volt halványpiros rózsával, s a lombjai között egy liliom nyitotta ki fehér kelyheit.

Hogyan került oda az a liliom? Bizonyára fiókhagymácska volt, mikor a bokrot ültették. Odavetették a bokor tövébe az ásóval. Aztán a kis liliom két-három évig csak zöldült, végre kinyílott.

Bizony satnya volt, alig háromarasznyi magas, és a virága is kisded. De mégis szép.

A fráter fáradt volt, leült a bokor mellé, és eltûnõdve nézte.

Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fûvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fû közé! A pirinkó nefelejcstõl mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színû virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el!

A rózsa talán mégis a legszebb.

De a liliom meg csupa rejtelem.

Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét?

A földbõl?

A föld fekete.

És miért szeret elrejtõzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb.

Miért?

És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletébõl. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet.

Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?

És tovább fonta a gondolatait.

Vajon ha egy liliomot bevinne a kerti házba, s máriaüveggel cserélne meg egynehány zsindelyt, nyílna-e télen?

És hátha a rózsa is nyílana?

Milyen szép lenne, ha télen-nyáron virágzó volna az a bokor a liliommal együtt!

Egy verebecske szállt a szomszéd bokorra. Jancsi frátert talán nem nézte embernek. Fölemelte az egyik szárnyát, és rendezgetni kezdte a tollait.

A fráter nézte kis ideig a madárkát. Aztán a figyelme az elhervadt rózsafejekre fordult. Sok volt a hervadt virág a bokron. Hogy a madár elröppent, odament, és szedegette a hervadtakat, félig elhervadtakat, külsõ szirmukon foltosodókat is. A kötényébe szedte. Mikor már nem volt több, a trágyadombhoz ment, hogy odavesse. De hogy odaért - akármilyen gyönyörûség is kertésznek a tárgya ‑, a szeme más helyet keresett. A vizes fazékba dobta a rózsáit.

Mindez gondolat nélkül történt.

Aztán máskor is csak odadobta a rózsákat.

A napon elpárolgott a víz. A fazék megtelt rózsával.

Néhány napra rá esõ esett. A fazékba is csurgott. Megint sütött a nap. Az elázott, elrothadt rózsa leült a fazék fenekére.

És Jancsi megint csak odadobta a rózsát.

Egy kánikulai napon besározódott a gyomlálásban a keze. Vizet keresett. A fazék volt a legközelebb hozzá. Belemosta a kezét. Meg se törülte, hiszen mindjárt megszárad.

Egyszer, hogy a homlokát vakarná, valami kellemes illatot érez. Az illat rózsaszag. De a rózsának egynek se olyan erõs az illata.

Elámult.

Szimmantja a kezét, hát az olyan jószagú.

Különös! - mondja magában.

S tûnõdik: honnan jutott a kezére az az illat?

Nézi a fazék vizét, hát máknyi kis zsírcseppek úszkálnak rajta. Mint a rossz levesen.

Fölszed az ujja hegyére olyan zsírcseppeket, és szagolgatja. Gyönyörû rózsaszag!

Minderre más ember nem figyelmezett volna, de a magányban élõ ember sok olyan csekélységgel foglalkozik, amit más elbocsát a figyelme mellett.

Jancsi arra gondolt, hogy meggyûjti a rózsazsírt, sokat, sokat; egy év kevés idõ, de két-három év folyamán már valami: lesz egy kis tégelyre való, odaadja az anyjának.

- Ne szóljon semmit, csak tegye be titkon Margit szórornak az imádkozó fülkéjébe.

Talált is egy kisebb fajta mázas szilkét, amelyben ojtóviasz lehetett valamikor. Egy körtefa levelével kihalászta a zsírpontokat, s beleveregette a szilkébe.

Délután fölvett egy pergamenlapot a mûhelyében, meg egy fonalat, s kiment a kertbe: bekötötte a szilkét.

Nehogy valami féreg belemásszon.