8

A királyleány végleges beavatása után még inkább megszaporodott az apáca-klastrom népessége. Mikorra Jancsi visszakerült a szigetre, már hetvennél is többen voltak. Az erdélyi Mátyus herceg anyja is az apácák közé lépett, noha még nem volt negyvenéves.

Mózes nádorispán is (aki abban az évben a csata után lett nádorrá) beadta a leányát, Juditot, s vele a somogyi Igalt is odaajándékozta az apáca-klastromnak.

Ne tartsák ingyen az õ leányát!

De a többi fõúr is így gondolkodott.

Nem volt annál gazdagabb klastrom Magyarországon. Fényesebb nõi társaság sem. S bizony ahol sok a nõ és sok a kényen nevelt, a szigorú, klastromi regulát bajos rájuk szorítani a priorisszának.

Jancsi nemegyszer, mikor ministráló hetes volt, elképedve hallgatta, hogy egyik-másik halkan cseveg is mise közben. Orgona nem volt a templomban, s a mise csöndes részeiben ugyancsak hallatszott a csevegés.

Szikárdusz is hallotta, és nemegyszer dohogott hazamenet:

- Meglátszik, hogy már nem Olimpiádesz a priorissza!

Az új priorissza Judit volt, az elõbbi szubpriorissza. Azon évben választották Olimpiádesz helyére. S melléje egy szintén Judit nevût választottak szubpriorisszának.

Az apácák tehát - licsi-locsi - társalogtak, noha az officiumokat rendes idõben, rendesen végez­ték. És a templomi halk diskurálás még fokozódott, mikor Marcellusz elutazott Montpellier-be. Az apácák tudtak róla: hiszen úgy elbúcsúzott tõlük is, mintha a másvilágra utazna. A frátereket mind egyenként megcsókolta, az apácáknak meg könnyes szemmel ajánlotta magát emlékezetükbe. Akkori idõben Franciaországba utazni fiatalnak is nagy vállalkozás volt, hát még egy hatvanesztendõs embernek.

Tehát az apácák csevegtek, s még szabadabban, mint azelõtt. Hiába, sokan ültek a templom­ban. Asztalnál is hallgatniuk kellett. S a nõknek annyi a mondanivalójuk!

Csak Margit állt vagy térdelt mindenkor áhítatos arccal a maga kis fülkéjében. Õt nem zavarta a csevegés. Az õ lelke messze járt a földtõl.

Jancsi havonként egyszer meglátogatta az anyját. Egy ízben ismét beszédes apáca kísérte Julis asszonyt a vasablakhoz, s vele együtt odakönyökölt, beszélgetett a fráterrel.

Egy barna arcú, idõs apáca volt az, sovány és orrát mosolyogva ráncolgató. A szó úgy pergett belõle, hogy még a szeme is káprázott tõle Jancsinak.

Egy ideig érdeklõdéssel hallgatta, hogy az apáca otthon hogyan élt, hány gyûrûje volt, hány selyemszoknyája, hány bársonypalástja, hány kérõje, milyen paripája, továbbá az apró klastromi pletykákat, babonás elbeszéléseket.

Aztán egyszer õ szólalt meg:

- Valamit mondanék, szóror: a templomban nem ültök csendesen. Hiszen gondolom, hogy az új priorissza szóror bosszankodik ezen, de azt mégis szeretném tudni, hogy odabent mennyire hágjátok át a regulákat?

Az apáca elcsodálkozott:

- Csalódol, fráter! Szó sincs róla, hogy odabe’ bármi tágítása is volna a regulának. Csak biz az megesik, hogy a kóruson suttognak, és néha ebéd közben is. De hát a priorissza megszokta azt. Más klastromban is csak úgy van. De máskülönben úgy félünk tõle, mint az ördögtõl.

- Uram bocsá!

És a szájára csapintott.

Aztán az orrát ráncolva folytatta:

- Épp tegnap történt ebéd után: Margit szokta néha kivinni azt a dézsát, amelyikben a kezünket mossuk. Mikor látja, hogy a cselédek mással vannak elfoglalva, bizony kiviszi maga. Hát tegnap is. Hogy esett az esõ, visszatértünk a refektóriumba, és ott beszélgettünk egynehányan. A priorissza is. Margit meglátja, hogy a cselédek nem vitték ki a dézsát, megfogja, és vinné, de nem bírja. Mert nagyobb dézsát tettek be, mint szoktak, és tele volt vízzel. Hát szól az egyik szórornak, aki ott ült:

- Kinga!

Kinga odapillant, úgy szemszögbõl: látja, hogy Margit mire hívja. Úgy tesz, mintha nem hallaná.

Én a túlsó felén ültem az asztalnak, s magamban mosolyogtam:

- Iszen jót szólítottál, Margit - gondoltam. - Majd biz ez a kényes-begyes leány dézsát hord a kedvedért!

Margit azt vélte, hogy Kinga nem hallotta a szavát, erõsebben rászólt:

- Kinga lelkem! Segíts, kérlek!

Oly hangosan mondta, hogy a priorissza is odatekintett.

Kinga nem mert tovább süket maradni, de elsápadt dühében. Csak fölkelt, és a fogát összeszorítva fogta meg a dézsának a másik fülét...

Ebbõl értheted, János fráter, hogy a priorisszánktól bizony félünk.

Jancsi anyja megcsóválta a fejét, és rosszallóan pislogott.

A fráter azonnal látta az apáca orra ráncolgatásán, hogy valami folytatása is van a történet­nek!

- No, és aztán mi történt? - kérdezte.

Az apáca ránézett Julis asszonyra:

- Elmondjuk?

Julis asszony a fejét rázta.

- Ne, azt ne mondjuk el. Jaj, édes fiam, azt szörnyûség még elgondolni is!

- Nem, azt nem szabad - vette át a szót az apáca.

És a hangja suttogássá halkult:

- Cudar kevély leány az... De én mindjárt gondoltam, hogy valami nem jó következik. Fölkelek, és kinézek utánuk. Hogy mondok, ugyan milyen képpel tér vissza? Hát cipelik a dézsát, viszik. Kingának a szép tiszta saruja cipp-cupp a sárba. Markomba nevetek. Intek Rozáliának is, hogy nézze. Nézi az is. Nevetjük, cipi-cupi... Kinga vörösödik. Jaj, mikor az bõsz, az a Kinga... szeme: mint az áspiskígyóé. Még a hajszálai is szinte sípolnak. Hát cipp-cupp. De nem szól egy szót se. Leteszik a dézsát a csatorna szájánál. Amint leteszik, Kinga csak belekap a szennyes vízbe, kirántja belõle a törlõt, s úgy csapja arcon vele Margitot, hogy szinte csattan.

- Nesze! Nesze! - azt mondja - nesze, moslék! Nesze!

Jancsi megrándult.

- Na és...?

- Margit csak állt. Tûrte.

- Tûrte!?

- Csak épp hogy elmosolyodott; olyan szemérmesen, ahogy szokott. Ránézett, és szelíden ennyit mondott: Kinga, mit mûvelsz?

Jancsi fráter reszketett dühében.

- Kinek a lánya az a... bestia?

- Rátoldy ispáné. De kérlek, fráter, ne indulj fel annyira! Hiszen ez borzasztó, ha megtudják, hogy elbeszéltük.

- A priorissza tud róla?

- Senki. Csak alig hárman láttuk. Mink nem mertük mondani Olimpiádesznek se, és Margit is könyörgött azután nekünk, hogy hallgassunk, nehogy Kingát megbüntessék.

Jancsi a kísérõjére nézett. Az öreg György fráter volt vele. Az öreg a padon ült a sarokban, és a fejét a mellére lógatva szunyókált.

- Kérlek fráter - ismételte az apáca, a kezét könyörgõn összetéve. - Ne mondd senkinek! Hiszen megbékültek. Én összeszidtam Kingát, hogy micsoda bûnt követett el. És õ megértette. Oly sápadt volt naphosszat, mint a fal. Nyugtalanul járt-kelt a kerengõn, és végre is magába szállt. Az volt a szándéka, hogy este, mielõtt lefeküdnének, szól Margitnak, mentegetõdzik, hogy elragadta a harag. Hát este, mikor visszatérünk a kompletóriumról, leültünk néhányan az asztalhoz, hogy a másnapit megbeszéljük. Kingának akkor volt szándéka...

- No és...?

- Margit megelõzte. Bejött a refektóriumba, és megállt alázatosan Kinga elõtt:

- Szeretõ atyámfia! - kérlelte és eléje is térdelt - múljék el rólam a haragod!