9

Jancsi fráternek még a lába is reszketett.

Az elsõ gondolata az volt, hogy beront a klastromajtón, és megfojtja azt az ispánleányt!

Aztán, hogy a királyhoz, királynéhoz rohan, és megkiáltja nekik:

- Tudjátok-e, hol van a lányotok! Tudjátok-e, hogy bánnak vele!

Idõ kellett rá, míg elzihálta a dühét, míg meggondolhatta, hogy a királlyal õ nem beszélhet, csak a priorok. De hát elmondhatja-e Szikárdusznak? Szikárdusz meg se merne mukkanni a király elõtt. Még õt szidnák össze, hogy miféle ügyekben látogatja az anyját.

Hát csak magában sápadozott, szorongatta az öklét, nyügdöste a mérgét, hánykódott az ágyán.

Csak Marcellusz megjönne már!

Egy augusztusi forró csütörtökön megérkezett.

Õk éppen miséztek az apácáknál, a hûvös-fehér boltozatok alatt, s Jancsi fráter, ahogy átvitte a könyvet, a leckeoldalról az evangéliumi oldalra, egy oldalpillantással meglátta, hogy Marcellusz szikár alakja ott áll a templom közepén.

Örömében majdnem köszönt is neki. Dühös gyönyörûséggel hallgatta, hogyan trécselnek az éneklés szüneteiben az apácák bent a rostély mögött.

Szinte szerette volna biztatni õket:

- Csak bátran, bátran! Hangosabban!

A templomban ült valami tíz úrnõ is, bizonyára apácarokonok. Meg három, virágos atlasz­dolmányos, kardos nemesúr. Meg egynéhány koldus hátul a templom pitvarában meg a templom elõtt.

Úrfelmutatás elõtt, elsõ csendítéskor megszûnt az ének. Mély, áhítatos csend szokott olyankor lenni. De az apáca kisasszonyoknak sok volt a mondanivalójuk...

No, lesz ezeknek mise után!

Lett elõbb.

Egyszer csak megcsattan Marcellusz haragos hangja az apácák rostélya elõtt:

- Csend!!!

De olyan hangon, mintha oroszlán torokból szólalt volna meg, nem is emberi torokból.

- Micsoda zajgás ez itt! - folytatta. - Szajhák ülnek itt, vagy apácák! Szétkergetem mind a klastromot!

A mise megszakadt. Maga Szikárdusz is megrogyó lábbal fordult ki az oltártól, és hallgatta a falakat reszkettetõ hurrogást.

Olyan csendesség lett ott egyszerre, mintha az apácákat mind elnyelte volna a föld.

Ahogy a mise véget ért, Marcellusz intett a priornak, hogy várják meg a szeksztának nevezett officium-részt is.

Beültek a padba. Látni lehetett, hogy a királyleány visszavonul a rekeszébõl. Beült olyankor a karba a többi közé:

- Deus in adjutorium meum intende! - hangzott a kar egyik felének remegõ szava.

- Domine ad adjuvendum me festina! - hangzott a másik felének válasza.

S következett egy himnusz, egynehány zsoltár és antifona.

Soha ájtatosabban nem szólt az officium.

Jancsi szinte reszketett a bosszú-örömben, hogy Marcellusz berobog a szekszta után, és odabent viharzik tovább, de Marcellusz csak nagyokat fújt.

- Nem megyek be - lihegte kimentükben a templom küszöbén. - Nem megyek be, mert igen haragszom. Soha életemben nem éreztem ilyen keserû haragot.

Képzelhetõ, hogy bent az apácák milyen szepegéssel várták Marcelluszt minden percben: a priorissza hogyan sírt szégyenében, s hogyan kárpálta a bûnösöket!

Senki se tudhatta: mi történik odabent.

Marcellusz nagy elbúsultában lefeküdt egy cellába. Csak ebédre jelent meg. Ebéd után bevonult a prior szobájába. Miket mondott annak? - elképzelhetõ. Ámbátor az is lehet, hogy nem mondott semmit. Ismerte az öreg Szikárdusznak minden megalkuvó tehetetlenségét.

Vecsernye elõtt kevéssel jelentette a kapus, hogy két apáca áll a kerek-ablaknál: Olimpiádesz és Makonyai Margit.

- Nem fogadom õket! - toppantott Marcellusz - egy szót sem érdemelnek!

Szikárdusz könyörgésére aztán mégiscsak engedett: odament az ablakhoz.

- Mit akartok? Nincs veletek semmi beszélni valóm!

S elfordult, visszaindult.

- Margit szóror küldött bennünket - szólt utána alázatosan Olimpiádesz.

E szóra Marcellusz mégis megállt, és fél arca feléjük fordult.

- Arra kéret Margit, tisztelendõ provinciális - esdekelt remegõ ajakkal Olimpiádesz -, hogy ha mind a klastromot megbünteted, reá is kiterjeszd a büntetést.

- Miért? - hördült rájuk Marcellusz. - Õ a maga külön helyén állt: nem vétett a szilencium ellen!

- De azt mondja, hogy alázatosan kéret: együtt akar szenvedni a társaival.

- Jó - felelte zordan Marcellusz. - Holnap hát bemegyek, és kapitulumot ülök.

Másnap péntek volt. Marcellusz a mise után bement Szikárdusszal.

Húsz apáca vallotta magát töredelmesen bûnösnek.

Marcellusz arra ítélte õket, hogy az ebédlõ közepén a csupasz földön üljenek, és kenyéren-vízen böjtöljenek.

A húsz apácának, mint késõbb hallották, Margit szolgálta be a kenyeret és vizet. Aztán közéjük térdelt, és õ is csak kenyeret és vizet ebédelt aznapon.