KI-KI A PÁRJÁVAL

Az asszony sírt. S a lánya is sírt vele.

Az asszony fel-felfakadozott a zsebkendőből:

- Ne menj férjhez soha! Olga, ne menj férjhez! Férfi ronthatja meg csak a nő életét!

Olga már kislánykorában is hallotta ezt a vészintést. Szinte mindennaposan hallotta. De legkeservesebben vasárnaponkint. Az ő kalendáriumukban az év minden vasárnapjára az lehetett volna az időjóslat, hogy esős.

- De hát mért választottál ilyen férjet? - fakadt ki Olga, mikor már tizenöt éves volt -, hiszen tízezer koronával doktorné is lehettél volna, anyám. És a te műveltséged... Hogy mehettél férjhez egy kőművespallérhoz? Egy Kvabkához! Ilyen név! Kvabka Olga. Mintha béka volnék, mikor leírom.

Kvabkáné még keservesebben rázta az orrát a zsebkendőben.

- Mily ostoba vagy, Olga! Apád a szomszédunkban lakott.

- Hát ha a szomszédotokban lakott is.

- De a kertet csak alacsony léckerítés választotta el.

- Léckerítés... Mi köze a léckerítésnek...

- Te ezt nem érted, Olga. Orgonasövény virult a kerítés mellett, hogy a léc nem is látszott. Nem Pesten volt ez, hanem Szentlőrincen.

- Hát ha orgonasövény is. Tőlem lehetne akármilyen orgonasövény. Ha egyszer látom, hogy valaki nem hozzám illő, s még rá ordináré ember, hallom, hogy káromkodik, iszik...

- De akkor nem ivott, Olga, és nem káromkodott. És nem volt ordináré ember. Szép fiatalember volt, Olga, nem is gondolnád, milyen szép fiatalember. Egyenes, mint az oszlop. És hát, mikor először láttam, akkor virágzott az orgonasövény...

- Hát ha virágzott is...

- De ő vasárnaponként ott állt. Napestig ott állt, és nézett. A kalapja fel volt tolva a homlokán. A virzsínia hegyesen állt a szájában. És én nem is tudtam, hogy kőműves. Csak vasárnaponkint láttam, az ünnepi ruhájában. Kesztyűt viselt. Nem ivott akkor...

- Hát ha viselt is. Nem kellett volna meglátnod.

- Hát én nem is akartam. Bementem a szobába.

- Ez a helyes.

- És danoltam, zongoráztam. Aztán kilestem az ablakon, hogy ott áll-e még.

- De hát minek lestél ki az ablakon! Zártad volna be.

- Hát csak megnézem, hogy hallja-e valaki, ha zongorázom?

- Ne mentél volna ki többet.

- Hát én nem is. De hát mindig csak nem olvashatok, varrhatok, stoppolhatok? Megint csak zongorához ültem, és danoltam. Aztán megint kilestem az ablakon, hogy ott áll-e még. Ott állt, és nézett.

- Nézett. Hát nézzen. Bánom is én. Nem következik belőle, hogy férjhez menjek hozzá. Csak azért, mert néz.

- Nem érted te ezt, Olga. Igen bájos fiatalember volt azzal a virzsíniával. Meg ahogy fel volt tolva a kalapja, és azzal a kandari kis bajuszával. Mert akkor olyan volt a bajusza. És hát, tudod, ott a virágzó sövény fölött az a fiatal arc. És különösen a szeme, ahogy nézett... Nem láttál te soha olyan szép embert, Olga, mint amilyen a te apád volt akkoriban.

- Szép, nem szép, mégiscsak azt nézném elsőbb kicsoda, micsoda? Ha én vagyok a szüleid helyén, bizony nem engedtem volna...

- Hát ők nem is akarták, Olga. És én mondtam is apádnak, hogy nem akarják. Ahogy a költő zengi:

Nem engedik azt az egek,
hogy én téged szeresselek.

Ez bizony igen megszomorította őt. Azt felelte, hogy ha neki pénze volna, Pestre költözne, és építőmester lenne. Mert akkor már megmondta, hogy ő csak kőműves, és hétköznaponkint erre-arra dolgozik a falvakban. Akkor valami templomnak a falát is rakták. Hát kőműves, megvallotta, hogy biz ő csak kőműves. És én le is hűltem akkor.

- Isten önnel - mondtam -, én tanárnak a leánya vagyok: nem beszélhetek többet önnel.

Ő igen elszomorodott. Én persze vigasztaltam, hogy jó, hát beszélni beszélek...

- De minek vigasztaltad! Meg kellett volna fordulnod, és bemenned. „Alászolgája.”

- Hiszen úgy tettem: megfordultam, és bementem. De aztán láttam az ablakból, hogy igen szomorú... És hát az mégis tetszett, hogy az ő keze templomot épít. Aztán hát, hogy építőmester lenne, ha pénze volna. A vállalkozók különb urak, mint akármelyik doktor vagy tentamártogató. Igen kedves beszédű volt ő akkor. És én persze sírtam, hogy nekem móringom van, és azzal őt is úri sorba segíthetném. És mondtam neki, hogy csak legyen állhatatos...

- De minek mondtad neki!

- Hát... te ezt nem érted, Olga. Te nem tudhatod még, hogy a fiatal lány verseskönyvnek érzi az életét. Mondtam neki, hogy legyen állhatatos, és majd az én pénzemmel megsegít bennünket a jó Isten. Két-három építkezés, aztán magunknak is építsen. Én magam rajzoltam meg, hogy milyen házat építsen: minden szobának színes üvegből az ablakát, más-más színűből. És mond­tam öregapádnak is - Isten nyugosztalja -, de ő csak bosszankodott, hogy azt mondja: - Nem vagy te papagáj! Szamárság! Teljes életedben ostoba voltál, nem is okosodol meg soha!

Irtóztató: mennyire nem válogatta a szavait öregapád, ha felindult. Úgy szamarazott, mint az iskolában a gyerekeket. Gondolhatod, mennyire elkeseredtem. Mert a házasság szívnek a dolga és nem észé. De akkor anyám se pártolt.

- Közönséges pallérlegény az - mondta ő is -, senki se bízza rá a házát.

Én hát csak sírtam, szomorkodtam. Mert mondom magamban, ha pallérlegény is:

A szerelem mindent pótol.
A szerelmet nem pótolja semmi.

Csak azért is biztattam apádat: legyen erős, állhatatos! Türr tábornok mészároslegény volt valamikor, Sachs költő varga, Lenbach festő kőműves. Csak legyen erős! És magam is erős voltam. Akkoriban olvastam egy szép angol verset. Csak fordításban, persze, de igen szép fordításban. És igen megkapott ez a sora:

Jövel egy szoknyában édes Dönbár Fáni.

Még éjjelenként is ez a sor dongott a fülemben. És nagy elgyönyörködéssel mondogattam: Jövel egy nadrágban édes Kvabka István!

- No és Kvabkáné vagy.

Kvabkáné ismét a zsebkendőjébe temetkezett:

- Nem hívhatnak mindenkit Eszterházynak. Ismertem én Oroszlánhegyi nevűt is; szappanos volt és zsidó, szőrös képű zsidó. Azelőtt Löwingernek hítták.

- Még Löwinger is különb név...

- És én nem tűrök ilyen megjegyzéseket, Olga! „Tiszteljed atyádat!”

Olga szokva volt már ehhez a nyakonöntéshez is. Unalommal bámult az ablakon át a szemben álló ház palalemezes tetejére.

Tehát - gondolta - az orgonasövény kerülendő. Ha nincs orgonasövény, nincs ereje semmi Kvabkának. És ha akármiféle Kvabka akárhogyan néz is, nem nézem a nézését, és akkor a szemét sem látom, és akkor nem jelenik meg nekem a szeme.

- Ha atyám - szólalt meg aztán -, hát akkor mért bánik rosszul az anyámmal?

Kvabkánénak ismét megeredtek a zsilipjei. Fölkelt, és a lányára ölelkezett:

- Olga, neked van eszed: te nem mégy férjhez soha!

Olga az anyja tanácsa nélkül is így gondolkodott volna. Kisgyermekkorától kezdve látta, hogy mikor az apja nincs otthon, csendesség, kedvesség, boldogság az élet. Vasárnaponkint azonban egy veres bajszú részeg ember fekszik az ágyban, s a ház csupa aggodalom és kedvetlenség. Mint mikor viharfelhő sötétlik az égen, s nem tudható, hogy csak esőt hoz-e, vagy jégveszedelmet, vagy sújtó villámokat.

Az anyja félénken kérdi:

- Mennyi pénzt hoztál haza?

Vagy még óvatosabban:

- Hoztál-e valamit haza?

Vagy csak ennyit:

- A piacra mennék...

Vagy ha délben kel fel az apja:

- Megelégszel egy kis paradicsomos levessel?

Akármi a kérdés, a felhőnek csak morgás a válasza, vagy mindjárt villámlás. S ha semmit se szól az asszony, akkor sincs különben.

- No, megnémultatok? Vagy már én szót se érdemlek? Hat nap dolgozom, mint a fuvarosló: a hetediken még ne is egyek?

Az asszony nem mer szólni, csak magában gondolja: Talán így mondanád: Még ne is igyak!

De az ember bizonyára meg is érzi, amit az asszony gondol, mindjárt válaszol is rá:

- Ki parancsol énnekem? Ki az úr a házban? Hat nap vonom az igát: a hetediken még egy pohárnyi kis örömet se igyak?

Többnyire így kezdődik. S Kvabkáné mindig azt gondolja rá:

Iszen ha csak egy pohárral innál...

Amire Kvabkának már karikát hány a szeme:

- Hát aztán? Ki parancsol nekem abban, hogy hány pohárral igyak? Hogy a gerenda szakadjon rátok!

Hát bizony ilyen a házasság, ahol a selyem a pokróchoz megyen férjhez. Hát még ha a selyem egyetlen gyermekül nevelődött, és csecsemő korától kezdve Mitakarsz Drága Kincsem volt a neve. Az ilyen selyem leány aztán pillangó fejjel röppen neki a hetedik szentség gyönyörű gyertyájának.

Olga sose tudta meg, hogy az anyjának telegramon ment a szülők beleegyezése.

A mindig köhécselő, bús apa kiadta nagy keserűen a móringot, sok pecsenyétlen ebéden, sok évig viselt kabáton, phűde-büdös szivarokon és átkozott szűk lakásokon apránként meggyűjtö­getett tízezer koronát. Két szobára való bútort is adott. A zongorát is, persze. De Kvabkát nem bocsátotta maga elé.

- Neked lehet a férjed - mondta a lányának -, de nekem nem lehet a vőm.

Az esküvőn se volt jelen, csak az anyja. Az esküvő nem is volt parádés. Csak mint a kurta polgári esküvők szoktak lenni: se menyasszonyi ruha, se hintók. Egy szál rózsa volt minden nászpompa - egy szál rózsa a menyasszony kezében. S egy könnycsepp a nászkíséret - az anya szemében.

No, kedvetlen nap! De azért virágos reménységekkel vonultak a maguk budai kis egyszobás fészkébe. Várjunk csak: majd megmutatják ők, hogy ki gondolkodott okosan! Négy-öt vállalkozás, és utána a maguk külön kis palotája - minden szobán más színű ablakok.

- No, de ennek örömére, asszony, ma künn vacsorázunk.

S vacsoráztak a Tiroli nő-nél. Utána:

- No, egy kis feketekávé.

Kellemes szokás, hogy azzal a fekete itallal muzsikaszó is jár. S még rá, hogy véletlenül olyan kávéházba léptek, ahol maga a cigánykirály, XXXVI. László őfelsége zengette a hegedűt.

- Már ilyen órában csak nem iszunk hitvány Duna-vizet!

- Hát mit?

- Pezsgőt, galambom, pezsgőt. Hiszen urak vagyunk tán mink is. Pincér! Pezsgőt!

Kvabka a következő napon egy öltözet fekete ruhát csináltatott, s megrendelte a Vállalkozók Újságjá-t.

Pályázott is valami vasúti tárház építésére a délvidéken - persze csak amilyenre közönséges kőművesmester pályázhatik. Meg is bízták vele, mert olcsóbb volt a többi ajánlkozónál. Ötezer koronát le kellett tennie biztosítékul.

- No, de ennek örömére, asszony...

S megint vacsoráztak a Tiroli nő-nél, megint betértek feketére, megint megvetették a Duna-vizet, s muzsikáltattak László királlyal.

Az építkezés tavasszal kezdődött volna, s Kvabka február végén el is indult, hogy a helyet megszemlélje, hogy munkásokat fogadjon, téglát, meszet rendeljen, kavicsbányát béreljen, állványokat szerezzen.

- No, de ennek örömére, asszony...

Hát a vacsora csak megvolt ennek örömére is tirolian és feketén, és pezsgősen és muzsikásan, de aztán, mikor az építkezés helyére érkezett, nem sok okot talált ott az örvendezésekre. A kavicsbányákat lefoglalta, elbérelte évekre valami más vállalkozó. Téglagyár meg csak kettő volt azon a vidéken, annak is előre megvette egy másik vállalkozó minden gyártmányát.

- Tyű, hogy a gerenda szakadjon rá!

Keserű-bosszúsan tért vissza, s a búját csakis egy tiroli vacsora enyhítette a szokott toldalékokkal együtt.

Pályázgatott aztán más mindenféle építkezésre is. De nagy építkezésekre nem volt diplomája, pénze se, a kicsinyekre meg nem is igen hirdetnek pályázatot. Csak két házacska volt minden vállalata: egyik Soroksáron, a másik Örsön. Egyiken rajta vesztett, mert nem jól számított. A másikat meg oly lassan építette, hogy szerződésszegés címén másra bízták a munka továbbját.

Bizony, egy év nem telt belé, Kvabkáné már látta, hogy a színes ablakok helyett egy kegyetlenül igaz ablakot juttat csak az élet őneki.

De már akkor közéjük szállott a kis harmadik. Kvabka bizony már csak pallér marad, malter­poros kalapú, meszes könyökű pallér. De hát pallérnak is jó a fizetése - jobb, mint akármiféle doktori diplomás tanárnak -, majd csak elvacsorázgatnak zenétlenül is és pezsgőtlenül is. Hány becsületes kőműves megél tisztességesen. Még kalapra is jut az asszonynak, és vasárnaponkint csakolyan kesztyűs, mint a professzornék.

Hát meg is éltek volna. Az asszonyféle olyan madár, hogy mindenféle kalitkában el tud helyezkedni. Csak hát Kvabka - mint afféle túlságosan okos ember - évről évre buzgóbban érdeklődött a politika iránt. Parlamentben nem politizálhat minden kőműves, de hát mire való találmányok a kocsmák? Hétköznap csak megvolt Kvabka politika nélkül is, legfeljebb hogy elolvasta este a Népszavát. Szombaton este azonban egyenesen a kocsmába ment. És hát ki-ki tudhatja, hogy politikával kevés szóval, kevés időben végezni nem lehet. Sok a közbeszóló, sok az ellentmondó, sok a homályos elméjű: az ilyeneknek új meg új magyarázatok, okosítások, világosítások kellenek - hogy a gerenda szakadjon rájuk! S közben-közben persze meg is szárad a garat: meg kell locsolgatni.

Míg Olga kicsi volt, Kvabka az ünnepek délutánját többnyire a családja körében töltötte. Pénzt hol vitt haza, hol nem, de valami csemegét vagy játékot mindig vitt haza Olgának.

Hát Olga meg is volt elégedve az apjával. Úgy tizenkét éves koráig meg volt elégedve. De akkortájt már Kvabka igen belemerült a politikába - volt úgy, hogy csak vasárnap délelőtt érkezett haza -, már hát ha volt, aki kísérje. Mert bizony a széles nagy politizálásban erősödik a lélek, de gyengülnek a lábak. De még akkor is vitt néha ajándékot a leányának.

Egyszer valami erdélyi kőműves egy cifrán varrott mellénnyel ajándékozta meg Kvabkát, azt vitte haza.

- Csináljatok belőle kabátkát vagy szoknyát, vagy amit akartok.

Pénzt azonban nem bírt előkaparni a zsebéből, csak valami négy koronát.

Azon a héten házbérfizetés lett volna: Kvabkáné nem aludt az előtte való éjszakán nyugtalan­ságában. A négy korona és a cifra mellény... Vélte, hogy pénzen vette Kvabka. Bizony földhöz csapta a mellényt, és sírva fakadt, hogy micsoda sorsot választott ő bolond fejjel.

- Egy ilyen részeges semmirekellő!...

Kvabka aztán megmutatta, hogy ő nem olyan részeg, mint amilyennek látszik: törni, zúzni nem tud, aki igen részeg. Bizony sok minden hevert ott a jelenet után darabokban és cserepekben. Szerencse, hogy az asszonyi test, bár szintén agyagmű, nem földi göröncsér műve...

Olga érzése akkor fordult először az apja ellen:

- Ne bántsa már! Ne bántsa! - sírta, az anyját átölelve.

- Még te is! - robbant rá Kvabka.

És Olgának is szerencséje volt, hogy az emberi test nem földi göröncsér műve.

Kvabkáné a ház gondozójánál várta meg a leányával a vihar végét. Három fogát köpte ki az udvaron, az különösen elkeserítette, s a bal szemöldökén is volt egy olyan daganat, mintha diónyi krumpli nőtt volna a bőre alatt.

- Szegény anyám, ha tudta volna - zokogta a konyhai vízvezetéknél. - Hova menjünk, Olga, hova? Akárhová, csak itt nem...

S könnytől vizes arcát tapogatta:

- A negyedik is mozog.

- Miklós bácsihoz - sírta Olga.

Miklós bácsi az egyetlen rokona volt Kvabkánénak: az anyja testvérbátyja - falusi postamester Erdélyben. Az apja már akkor elköhögte a végsőt. Az anyja félig megvakultan annál a Miklós bácsinál húzódott meg... Kétezer és egynéhány száz korona nyugalmi díját annak adta volna, de a lányának is kellett olykor juttatnia. Mert szegény Kvabkáné bizony nemegyszer virradt a házbérfizetés napjára pénztelenül. Olyankor dróton jajdított az anyjához: Csak most az egyszer: nyolcvannyolc koronát.

Ez a csak most az egyszer néha kétszer is megismétlődött az év folyamán.

- Miklós bácsihoz - sírta hát Kvabkáné is.

És sírva tapogatta a hátát és vállát.

- Nem volna egy kis sósborszesze? - kérdezte a gondozónét - csak egy kanálnyi is, ha volna, a hátamra, hogy... jaj...

- Nincs - felelte kissé büszkén az asszony -, nálunk nincs affélére szükség.

- Ó, Istenem...

- Miklós bácsihoz - sírta Olga.

Mikor már bizonyos volt, hogy Kvabka elaludt - csak úgy ruhástól, cipőstől dőlt az ágyba -, a két nő visszatért. Összeszedték-lopták csendesen, könnyesen az ünnepi ruhájukat, fehérnemű­jüket. Egy rossz vászonkoffer meg egy ruhásskatulya volt a padláson: abba gyömöszöltek be mindent.

- A télikabátot csak úgy a hónunk alá, Olga.

Nyár volt akkor, és az asztrahánprémes télikabátot nem lehetett magukra venniük.

- Az imádságoskönyvedet, anyám.

- Petőfit és Aranyt is...

- Inkább a rózsaszappant.

- Gallérjaidat, ingeidet...

A szagos szappanokat igen kedvelte Olga. Parfümökre nem telt, hát a zsebkendői közé is mindig rózsaszappant tett. És mindig széles, kihajtós gallért viselt. A gallér fehérsége igen illett az arcához.

Kapkodtak, gyömöszöltek. Kvabkáné közben a tükörbe is nézett, s könnyes szemmel látta, hogy a homlokán is daganat és zúzódás van. A csizmahúzóban ütötte ki a fogát, de hogy a homloka hogy sérült meg, nem tudta.

- Ó, pogány! ó, gonosz! - nyögedezte -, soha többé nem látsz ez életben.

Mikor aztán indultak volna, akkor eszmélkedett csak Kvabkáné, hogy hiszen útiköltségük nincsen.

- Előbb a zálogházba, Olga.

- Zálogházba? Hát te még látni akarod Pestet, anyám? Vesszen ott inkább a karperecem is.

- Hát akkor adjuk el, amit nem vihetünk magunkkal.

- Adjuk el a télikabátunkat, anyám.

S mindjárt oda is kínálták a ház gondozójának. Százkoronás áru volt az asszonyé, és nyolcvanöt koronás az Olgáé. Mind a kettő vörhenyessárga, szép kabát. Akkor télen vették. A gondozóné az ablak irányában forgatta mind a kettőt, hogy van-e rajtuk molyrágás. Az Olgáén volt egy kicsi, de épp a háta közepén. A gondozóné csak ötven koronát ígért a kettőért.

Ezen megint sírtak egyet.

- Nem, annyiért nem! - mondta könnyet csordítva Kvabkáné.

S visszavitte a két kabátot a konyhába.

Megint sírtak.

- E miatt a két kabát miatt maradjunk-e itt? - mondta aztán Kvabkáné -, gyerünk ki, Olga, az állomásra; nézzük meg: mennyi az utazás díja? Ha ötven koronából futja, vessük az ördög ölébe azt a két kabátot.

Mentek.

Olga megnézte a díjtáblát, és szinte örömmel jelentette:

- Negyvennyolc korona kettőnknek, személyvonaton, harmadik osztályon.

Siettek vissza.

- Eredj be hozzá, Olga: mondd, hogy készítse a pénzt.

S ő meg a maguk lakásába lépett - utoljára.

Ott azonban, hogy a kezébe vette a két kabátot, megint sírva fakadt. Ráborult a két kabátra, mint ahogy Ráckel siratta a két gyermekét. De aztán arra is gondolt, hogy ő azt a Miklós bácsit soha életében nem látta. A családban nem valami jócsontként emlegették azt a Miklós bácsit. Papnak indult volna, de már a negyedik gimnáziumból kicsapták. Dorbézolás miatt csapták ki. Akkor elbujdosott. Évek múltán tudták meg, hogy egy erdélyi grófnál kertészkedik. Később egy másik falubeli postamesternek a leányát vette el. De a postamester csakhamar meghalt, és a leánya lett az utódja. Miklós bácsi is eltanulta a postakezelést, és egyszer csak letette az ásót, kapát, oltókést: ő lett a postamester. De a postamesterség vékonyan fizetett hivatal. S még rá Miklós bácsi három emberre valót eszik. Kövér is - ahogy az anyja elmondta -, oly kövér, hogy alig szuszog. Mit mond az a Miklós bácsi, ha ő csak úgy bepottyan hozzá Olgával együtt? Hátha ijedten fogadja őket, mintha valami szerencsétlenség esett volna a házába.

Aztán hát az anyja is mivel fogadja?

- Ugye megmondtuk!

És másnap is és mindennap, és minden órában:

- Ugye megmondtuk!

Nem, oda nem mehetnek. Inkább cselédnek áll. Inkább főz, súrol, mosogat. Szolgálója lesz nálánál műveletlenebb asszonyoknak. És alázatos fejjel mondogatja nekik:

- Naccsága, csókolom kezét...

Elszenved tüskés szavakat, görbe nézéseket, gőgös parancsokat, de legalább lesz békességes vasárnapja; ha rosszul bánnak is vele, nem potyog ki tőle a foga.

De hát hova tegye Olgát? Olgának iskolába kell járnia: valami diplomát szereznie - úri­asszonynak lennie. A diploma is móring. Talán méltóságos asszony is lehet vele. De hátha ő is épp a rosszat választja? A legnemesebb almák közt is találkozik férges.

Inkább maradjon akkor a maga kenyerén. Diplomával úgyis úri hölgy. A férfiak csak házasság­kötés előtt viselnek kesztyűt, és tolják a homlokuk fölé a kalapjukat, és csupa mosolygás a lelkük, és csupa virágnyújtás minden szavuk. Jobb, ha nem lesz kutyája egy férfinak se.

Kvabka az ágyban hortyogásba fogott.

- Ó, gonosz! Mikorra fölébredsz, bezzeg hiába keres a szemed! Nem, soha többé nem látsz engem. Bár én se láttalak volna soha.

Megint sírt egy sort. Aztán az ajtónak indult, s arra gondolt, hogy be kell zárnia. De hát hogy jön akkor ki Kvabka? Ha meg nyitva hagyja az ajtót, valaki belopódzik, és összeszed mindent. Elviszi az ura ruháját is. Ha meg rázárják az ajtót, Kvabka úgy dörömböl és lármáz, hogy a ház népe összefut.

- Megszökött a felesége! - susogják -, megszökött.

Aztán hát ki főz holnap ennek a semmirekellőnek? Ki mos reá? Elzüllik, elrongyosodik, még többet iszik, munkát se kap, csavargó lesz, csavargó koldus, tömlöcök lakója.

Megint sírt keservesen, s megtapogatta közben a homlokát és hátul sajogó csontjait. Végre is fölkelt: lerázta a könnyeit, és előolvasott az ura tárcájából hatvan fillért.

Kilépett, és a gondozóné ablakára nézett. Olga ott állt, várt az ajtóban.

Kvabkáné magához intette:

- Eridj a boltba - rebegte a sírástól náthásan -, s hozz egy palack sósborszeszt.

Kvabka másnap aztán, hogy megébredt, csak bámulgatott a szoba közepére. Csaknem huszon­négy órát aludt: eszmélkedett. A feleségére nézett: látta, hogy ágyban fekszik, és mindenféle borogatás van rajta.

Kvabka szeme pillái rezegtek. A nézése olyan volt, mint a kárt tett macskáé.

Olga vörös szemmel, némán vitte az ágyhoz az apjának a reggeli kávét.

- Nem iszom többé bort - mondta Kvabka, mikor már felöltözködött -, nem, istenemre mondom...

S engesztelőn nézett a feleségére.

- Van is neked - nyögte Kvabkáné -, három fogamat kiütötted.

- Nem akartam. Istenemre mondom, hogy nem akartam.

- Nincs teneked istened.

- Van, hidd el, édes feleségem, hogy van. Mikor józan vagyok, mindig van. És én a mai naptól kezdve mindig józan leszek. Olyan józan leszek, mint a vizeskupád. Soha többé az én nyelvem bort nem ízlel. Esküszöm neked, csak most az egyszer higgy nekem. Olga, a karperecedet kiváltjuk a jövő héten. Nem iszom többet.

- Esküdj meg a leányod életére.

Kvabka könnyes szemmel esküdött meg. Olga fejére tette a bal kezét, s úgy esküdött:

- Isten engem úgy segéljen, és az én Olgámat is, hogy soha többé bor az én torkomon le nem megy. Soha, de soha...

Megcsókolta őket, és mind a hárman sírtak.

És aznaptól fogva Kvabka nem is ivott bort többé soha.

Csak pálinkát.

Mikor Olga a polgáriba járt, ott már az első osztályban gyakorta hallott sugdosódni, hogy egyik­nek-másiknak szívbeli ügye van. Csodálkozó szemmel nézett az olyan lányra, és rosszallón.

Tavasszal, mikor a napfény már melegítette a köveket, néhány fiú ácsorgott az iskola kapujával szemben. Ő addig nem ügyelt rájuk, de egyszer meglökte Sípos Berta - vele egy utcában lakó tanulótársa volt az a Sípos Berta -, meglökte a könyökével, és sebesen susogott:

- Látod azt az alacsony négyszögfiút? Azt a zöldes kabátosat. Talján Bözsit várja.

Olga megállt, és visszatekintett.

Talján Bözsit csakhamar meglátta. Bözsi kissé piros volt, de nyugodt színű. Vidáman lépe­getett Miskolczi Adéllal, és rá se nézett a fiúra. Akkor se, hogy előtte elhaladt. De a szeme szokatlanul ragyogott.

- Nekem ugyan nem kellene - biggyesztett Olga -, és semmiféle férfi.

- Nekem se - felelte Berta - ilyen sárga szájú...

S ő is biggyesztett. Mindjárt másra is fordult a beszédjük: a számtani példáról beszélgettek, hogy nehéz lesz.

De másnap már Olga, amint kilépett az iskola kapuján, egyszerre a fiút nézte a többi között, a zöldes kabátú négyszögfiút. Egészséges, piros képű kölyök volt, csónakként felhajló talpú cipőben, tizenhárom vagy tizennégy éves.

A fiúnak cigaretta füstölgött a szájában, hogy a szeme szinte könnyezett belé.

Olga visszatekintett, hogy Talján Bözsi hol van.

Bözsi tán a harmadik volt mögötte, s megint Miskolczi Adéllal. Szótlanul lépkedtek el a fiú előtt. De Bözsi felpillantott rá, ahogy előtte ellépett. A pillantása nyugodtnak látszott, mégis megcsillant benne valami. Egyik lány a másikra szokott úgy rápillantani.

Attól fogva Olga utálta azt a Bözsit. Őelőtte ült az a Bözsi, az előtte való padban, s meg­történt, hogy visszafordult, és csevegett egyikkel-másikkal. Ha Olgához is szólt, Olga röviden felelt, és nem nézett reá.

Májusban aztán még több fiú ácsorgott az iskolával szemben. Olga már tudta: mért ácsorognak ottan. Olyan arccal haladt el mellettük, mintha az ő szeme úgy volna alkotva, hogy a férfi­teremtményeket nem látja meg.

Csak egyszer történt, hogy elmosolyodott. Egy bársonygalléros fiú is jelent meg aznap a többi között, s mikor a leányok kijöttek, monoklit tett fel. A monoklisra se nézett rá, persze, egyik lány se, de azért valamennyi félremosolygott. A fiú mögött egy nagy újfundlandi eb vakkant meg, és akkor a monokli leesett, és eltörött a kövezeten. A lányok a keblükbe nevettek, s a monoklis fiú nem mutatkozott többé.

Olga abban az időben kezdett bontakozni a gyermekkorból. Az arca kissé megnyúlt, és a termete is. A színe fehérebb volt a szokottnál, és a szeme körülete mint a betegágyból fölkelt gyermeké. De nem is volt ő teljesen egészséges soha: a hidegtől szenvedett mindig. Akárhogy bagyulálta is az anyja, alig múlt el róla az egyik torokbaj, nátha, köhögés, már jött a másik.

- Jaj, Olgám, meg ne fázz.

Még májusban is a nyakára tekert az anyja mindig egy feketés szegélyű, fehér selyemkendőt.

- Jaj, meg ne fázz.

S benyomta a szélét a kabát alá. Pedig gyapjútrikó lélekmelegítőt is viselt még akkor is.

- Meg ne fázz, édes.

Ezért volt a szeme olyan beteges-bús, s az arca is olyan színtelen. A szemöldöke mindig aggodalmat fejezett ki. És a feje tartása is olyan volt, mintha mindig egérlyukat keresne, hogy belebújjon az emberek elől. De ha szólnia kellett mégis valakivel, a szemébe nézett, s akkor már az arca nem volt félős, inkább gyanakvó. Sárgásbarna volt a szeme, mint az anyjáé, de nem olyan bizalmas meleg. Távolról és árnyékban fekete szemnek látszott, hideg fekete szemnek. Az apja tekintete volt olyan hideg. A férfiak nem fordultak meg, mikor mellettük elhaladt, de ha mosolygott, a nők is rajta felejtették a szemüket. Szép, apró foga volt, s az arca olyankor ártatlanul kedves, mint a kisgyermeké.

Még azon év őszén történt, hogy Olga egyszer akaratlanul is rápillantott az egyik fiúra. Új fiú volt az, akkor látta először: szőke, tizenöt éves forma, kékszemű. A ruhája nem volt ugyan elegáns, de az arca - az arcot nem boltban árulják. Sok királyfinak nincs olyan finom arca, mint némelyik csordásbojtárnak.

A fiú nem volt csordásbojtár, bár királyfi se, még a kettő közt való emberrend közepénél is bizonyára jóval lejjebb való. A szeme Olga szemébe nézett, s Olgának valami szokatlan sugarú volt az a nézés, mintha nagy édességgel járná át teljes valóját. Csak egy perc hosszat. De Olga mellében megrezdült valami ismeretlen húr, és valami édes zenének egy édes akkordja zendült át a szívén.

Bertával ment akkor is. Nem szólt neki semmit a fiúról, sem a rezdülésről. Mikorra a másik utcába értek, már maga is elfeledte.

Másnap azonban megint ott állt a fiú.

Olga, mikor közelébe ért, csak épp hogy szemszögből pillantott reá. A fiú szeme rajta volt. Olga megint érezte azt a különös rezdülést. Azt az édes akkordot. Megint nem szólt róla. Csak furcsállta, hogy mért éppen őt nézi az a fiú, mért nem az is a többit?

A következő napokon már nem nézett a fiúra. De ahogy elment előtte, valami kellemes zsibbadást érzett a mellében. De akkor se vitte az érzését tovább az utcánál.

- Te, Olga - szólalt meg az egyik napon Berta -, az a fiú téged várogat, az a piros nyakkendős.

- Melyik? - csodálkozott halkan Olga.

- Az a piros nyakkendős. Téged bazsalgat.

- Engem?

És egy kis pirosság gyulladt az arcába.

- Engem?

- Téged. Bizonyos, hogy téged.

- Térjünk át a másik oldalra - susogta Olga.

Berta duhogott:

- Ilyen nyálasok!... szóba se állnék velük.

- Én se - mondta szorult mellel Olga -, én se.

- Legalábbis kadét legyen, akinek elfogadom a köszöntését.

- Kadét se.

- De azét már lehet. Az már úr. Annak már van jövője.

- Én kadétét se - mondta határozottan Olga.

S attól fogva sose ment el a fiú mellett.

De azért mindig tudta: mikor van ott a fiú, mikor nincs.

A nagy szünetben persze nem látta, de szeptemberben megint látta, és szinte mindennaposan látta.

A fiúnak mindig csak őrá tűzött a szeme.

Valami szegény fiú lehetett, mert felső kabátja nem volt, csak köpönyege, s az is rövid. Mikor már fagyott és havazott, akkor is csak abban állt ott. Aztán el is maradt. Csak tavasszal jelent meg ismét, mikor már a kövek melegedtek a verőfényben.

Olga szíve ismét megrezdült akkor. De abban az időben újra kezdődött a kőművesek munkája is, és az apa, hogy bort nem ivott már, egyre tántorgóbban és lármásabban tért haza.

A sósborszesz már úgy állt mindig a kamrában, mint a petróleum.

- Olga, ne menj férjhez soha!

A fiú meg-megjelent az iskola kapuja közelében, és a szemét úgy forgatta Olgára, ahogy a bibliai Lázár szemét festik a gazdag tornáca előtt.

Olga azonban nem nézett reá.

Már akkor nem Bertával járt, csak magában, mert Bertáék a Krisztinavárosba költöztek át, Budára. Egyszer találkozott csak velük, mindenszentek délutánján, a villamoson. Egy duzzadt ajkú fiú is állt Berta mellett, egy-két évvel idősebb Bertánál, de épp olyan kövér nyakú, a szemöldöke is olyan magas ívű. És ahogy a kezére nézett, látta, hogy a körme is keskeny, mint Bertáé. Irigyelte Bertát, hogy van fiútestvére: ha őneki is volna, hogyan járhatna-kelhetne ő is a városban.

Hát Olga bizony csak magában járogatott már haza az iskolából. És érezte, hogy a fiú már kíséri is. De soha nem tekintett vissza. Sem a könyvét el nem ejtette, hogy fölvetesse vele. Csak éppen hogy otthon kissé több érdeklődéssel nézett a hazaérkezésekor a tükörbe.

A széles fehér gallér igen illik az arcom színéhez - gondolta.

Nem sokáig szemlélte a gallérját és az arca színét, és nem vidáman.

Néha elgondolkodva könyökölt a könyvén, és megrázta a fejét:

- Ő is csak férfi lesz, ha megemberedik.

Egyszer úgy érezte, hogy a fiú csaknem a nyomába lép, hogy kíséri. S nem marad el. Még akkor is mögötte van, mikor hazaér.

A kapuban visszatekintett.

A fiú köszönt. Az arca vörös volt, mintha lángon perzselődött volna meg. Szinte áhítattal köszönt.

Olga nem fogadta.

A következő napon Olga, mindjárt, ahogy kilépett az iskola ajtaján, odanézett, ahol a fiú állani szokott.

A fiú nem állt ott.

Aztán még néhány napig odanézett Olga.

A fiú nem várta többé.

Csak álmában látta megint egyszer.

Mikor megébredt, sokáig ült elgondolkozva az ágyában.

De aztán ellegyintette:

- Olyan lett volna, mint a többi.

Mikor Olga már tizenhét éves volt, a Nefelejcs utcában laktak, földszintes lakásban. Mint mindig. A pallér a lépcsőt nem kedvelte.

A két nő ott sem ösmerkedett senkivel. Cselédet nem tartottak, csak épp hogy ami udvari dolog volt, az udvarossal végeztették, a vicével, ahogy Pesten mondják. Az ajtó elé ők sosem ültek ki. Ha az udvaron áthaladtak, maguk elé néztek a földre, nehogy valaki szót kezdjen velük.

Olga nem is igen ismert mást a házban, csak a gondozót meg az udvarost, s az egyetlen szomszédjukat, egy kalaposnak a családját, azt is csak onnan, hogy az ajtóra volt írva a neve.

Kalaposék egyébiránt sokan voltak: négy-öt kislány is járt ki és be az ajtón. Mind sárga hajú és szinte szemöldöktelen. A szemük színe azonban szépen kék, szinte sötétkék. És így tetszetős képűek is lettek volna, de mikor nevettek, nagy, lapos foguk rontott a szépségükön. Egy nagyleány is mutatkozott olykor az ajtóban, álmodozó szemű, mindig mosolygó leány. Az is sárga hajú és alig-szemöldökös. A hajának egy fürtje szépítően hajlott le mindig domború, fehér homlokára. Engedelmes, jó lélek lehetett, mert gyakran hallatszott nyáron - mikor nyitva voltak az ablakok s a konyhaajtó - vidám klarinéthangja:

- Ahogy parancsolod, mama.

A testvérei Malvinnak szólították.

Délben mindig hazatért az apa is, két órakor meg egy húszéves forma, eleven tekintetű legény. Az is szőke, alig-szemöldökös és nagyfoggal nevető. A bajuszát és szakállát beretválta, és estefelé eljárt hazulról. Vacsorára se tért haza. Az udvari ablakon át mindig lehetett látni az együtt vacsorázó családot.

Az a legényfiú komoly tisztelettel köszönt Olgának, ahányszor találkoztak.

Olga a feje hideg bólintásával fogadta, és rá se nézett. Mégis hát tudta, hogy kicsoda. A nevét is hallotta, hogy Berci.

Délutánonkint hegedűszó hangzott a házban. Néha kettő is. Egyik az emeleten - ott valami gyerek nyivolgott, és mindig csak rövid ideig. Másik a földszinten. Az már szépen szólt. Szobában muzsikált valaki, zárt ablak mögött.

Olgának a kottái csak szonátakották voltak - az anyja leánykorából -, hát csak épp az anyja kedvéért ült néha a zongorához. Magyar kottája csak egy volt: Darumadár, gyere velem. Azt gyakorta játszotta - jobban mondva: zongorázta. Az a földszinti hegedű sok mindenféle nótát zengett, és hát azon a hangszeren már igazán játszott a kezelője. Olga érdeklődéssel fülelte.

- Hol hegedülnek? - kérdezte az anyját.

- Valamelyik szomszédban.

Egy vasárnap délután az ő nótája szólalt meg a hegedűn.

Olga fülelt. Kinyitotta az ablakot. Fülelt.

Az udvaron künn magoltak a nagy fogú kalapos leánykák a küszöbön. Könyv volt az ölükben, s darálták a mondatokat.

Olga megszólította az egyik nagyfogúcskát:

- Mondja csak, kedves: maguknál hegedülnek? vagy...

A leányka elmosolyodott.

- Berci, a bátyám.

Olga becsukta az ablakot, és nem hallgatott többé a hegedűre. És nem zongorázta többé a nótáját.

Hogy a Liget közelében laktak, délutánonkint kijártak a Ligetbe.

A Ligetben virág csak ott virágzik, ahova a kertész ülteti, de szerelem mindenfelé. Olga min­dennaposan láthatott fiatal párokat, akik a legszélesebb úton is úgy sétálnak, mintha keskeny volna és oly meredek, hogy a nő csakis férfi karján érezheti biztonságban magát. A vitézkedő rend pedig maga is átkarolja a sétáló leányzót, a még nagyobb biztonság kedvéért.

De akár a vitézlő rendhez csatlakozik a leány, akár a polgárihoz, minden leány arcán az élet öröme sugárzik. S a legény is, akár a vitézkedő rendhez tartozik, akár a polgárihoz, valamennyi igen becsülő szemmel pillantgat a mellette lebegő blúzra és szoknyára.

A fűben, egy akác alatt, csirizes körmű legény ült. A hátát a fához támasztotta, s könyvet olvasott. Hangosan olvasott egy fekete hajú leánynak. A leány konyhai képű volt, kerek orcájú, mint a nyári édesalma, és a haját bizonyára pomádéval kente meg elöl, hogy a fél homlokára olyan igen odaragadt. Félkönyéken hevert a legény mellett, és álmodozó arccal hallgatta az olvasást.

Milyen boldogok - gondolta Olga.

S a nyelve már mozdult, hogy mondja is az anyjának.

De az anyja épp akkor szólalt meg:

- Én is éppígy sétáltam apáddal, mikor még csak jegyesek voltunk. És mink is hevertünk így a fűben. Szentlőrincen. Csak épp hogy nem apád olvasott, hanem én. Igen kedvelte akkor még apád a költeményeket.

Az iparcsarnok előtt Malvinnal, a kalapos leányával találkoztak. Egy tűzoltó altiszt karján lebegett. A tűzoltó csinos, barna legény, felgöndörített a bajusza. Lakkcsizma volt a lábán, és olyan hegyesen lépegetett benne, mintha minden lépésére egy körmöci arany pendülne ki a csizmája sarkán. A leány szeme még álmodozóbb volt, mint szokott lenni, s a homlokára hajló fürt még regényesebben árnyékolta a szemét. Piros ajka félig nyitva volt, mintha hallgatva is szerelmet lehelne, és széles fogai kifehérlettek.

Olga érdeklődéssel szemlélkedett rá a tűzoltóra, és a szíve elszorult:

- Milyen szép, vidám legény! Ez nem olyan férj lesz, mint a többi.

És azon éjjel megint megjelent az álmaiban az a kopottas ruhájú, kékszemű fiú. A bazári piros nyakkendő is a nyakán. És nézett, csüggedt fővel, édes-komolyan, hogy a két szeme olyan volt belé, mint két reszkető, kék csillag.

A keze a kalapjához mozdult. Köszönt.

Olga szívére édes áramlat nehezült, hogy a feje is meghajlott belé: fogadta a köszöntést.

Olga abban az időben már teljesen felviruló leány volt. De félénk szemű, és a színe még mindig betegesen fehér. Mintha a házinyúllal volna valami atyafiságban. Ruhában is a fehér színeket szerette. Szoknyának is világos színeket választott, ha sötét volt a kabátja vagy éppen fekete. Kedvelte a gerleszínt és frezszínt, a világos pepitát és a türkiz színt. A kihajlós gallér a nyakán egyre szélesebbedett. Maga varrta. Már ötujjnyi szélesre varrta. A kalapján is fehér galamb­szárnyat viselt. De az ő fehérségei hidegek voltak. Összevont, vékony szemöldöke alól szinte aggodalmasan nézett a világra, s különösen a férfiakra.

Mikor a polgári iskolát elvégezte, bizony idegenkedett a kereskedelmi iskolától: átallta, hogy valami irodában vagy bankban, vagy üzletben, férfiak között dolgozzon.

Inkább a tanítói pálya. Vannak nőiskolák. Apácák is alkalmaznak világi nőket az iskoláikban, ha a maguk rendjéből nem telik.

De éppen mikor a beiratkozás ideje volt, az apja nem vitt pénzt haza. A későbbi napokban meg valami hibát követett el az apja: elküldték. Hetekig nem talált munkát. Erdélybe egyre gyak­rabban kiáltott a telegram: Csak most az egyszer.

Az a tél aztán kedvetlen emlékezetű volt mindenképpen. Kvabka az előző nyáron, egy délben több örömet ivott a kelleténél, s délután melléje lépett az elsőemeleti járódeszkának. Hat hétig feküdt a kórházban, s azután még egy hónapot kellett várnia, hogy erősödjön. No, akkor megfogadta - még a kórházban megfogadta, esküvel fogadta -, hogy ezentúl már pálinkát se iszik.

- Soha többé!

Mikor aztán megint munkába lépett, olyan pálinkaszagosan tért haza, hogy a felesége eltántorodott:

- Hát nem megfogadtad?

- Állom is - felelte Kvabka dülöngőzve -, nem pálinka az, amit ittam.

- Nem pálinka? Hát mitől lélegzel akkor pálinkaszaggal?

- Tea: nem pálinka. Bizonyosan a rum szagát érzed te. De hát már teát se igyak? Szakadjon rád a gerenda!...

Hát bizony Kvabka be-beteázott, s egyre gyérebben akadt munkája. Egyre gyérebben. A két nő meg egyre gyakrabban járt a zálogházba. Cselédjük nem volt, maguk dolgoztak. Azelőtt mégis­csak ráértek, hogy olvasgassanak is délutánonkint meg esténkint. Kvabkáné az iparoskör kölcsönkönyvtárából hordta a könyveket. Mindig két könyvet: egy regényt meg egy verses­könyvet. A regényt Olgának, a verseskönyvet magának. Egyikük varrt, másikuk olvasott. Ha Olga olvasott, a regényt olvasta. Az érzékeny helyeken sírtak, a vidám helyeken nevettek.

- No, ez szép - mondták rá.

És kedvvel olvasták tovább.

Mióta Kvabka teára kapott, az a kis mulatságuk is elmúlt. Ötven fillér sok pénz: csak üldögéltek, keseregtek. Kvabkáné már nem is szavalgatott. Ha arra gondolt, hogy verseket mondjon, csak Poe-nak a Hollója jutott az eszébe.

Van-e balzsam Gileádban? ó mondd,
                       ó mondd meg nekem!
Szólt a holló: Sohasem.

Mindig sírtak rajta, hát azt csak ritkán mondta el, és csak sétálásuk közben, nyári délutánokon, a Liget fái alatt.

Hát csak úgy versek nélkül búsulgattak otthon, prózában.

Olga olykor az ablakban ült. Foltozgatta a fehérneműket. Újravarrta a ruháit. Csak két szok­nyája volt már: egy pepita meg egy gerleszín. Blúza is csak kettő: két fehér. És egy őzszín kabátkája esős időre.

Ült, varrogatott. Közben persze ki-kipillantott az udvarra is. S mindenkire búsan, hidegen. Csak ha kalaposék Malvinját látta, arra tekintett hosszasabban.

Malvinnal valami történt. Mindig színtelen volt, és igen elgondolkodó. A haja fürtjét már nem fésülte a homlokára, s az öltözködése se volt már gondos. A hangja, ha hallatszott is, már nem a vidám klarinéthang volt, s a mozgása sem volt olyan eleven, mint azelőtt.

Egy februári napon nagy nyugtalanság látszott kalaposéknál. Ki és be futkostak. Csupa ijedt arc.

A lakók is odacsődültek az ajtó elé.

Olga is kinyitotta az ablakát: mi történt?

S hallgatta, miket beszélnek:

- Egy kisasszony halt meg.

- Nem halt meg, csak valami hirtelen baj...

- Mérget ivott, mondják.

- Szublimátot. Telefonáltak-e a mentőknek?

- Bizonyosan.

- Essen ki a szeme annak a tűzoltónak - morgadozott az udvarosné -, mindig gondoltam én, mikor együtt láttam őket...

- Itt vannak a mentők!

És a sokaság kétfelé vált az udvaron: jöttek a mentők.

Malvint a kórházba vitték.

A következő napon a kalaposéknál megint nagy jövés-menés, nyugtalanság. Az egyik kislány gyászruhában fordul ki az ajtón. Aztán a többi is.

- A férfiak mind gonoszak - irtózkodott Olga.

S attól fogva valahányszor a miatyánkban a gonosztól szóhoz ért, mindig a férfiakra értette.

Abból az évből még két különös emléke maradt Olgának.

Az egyik egy névtelen levél volt. Olga címére, s benne két színházi jegy: földszinti ülőhelyre, a városligeti színházba, vasárnap délutáni játékra.

Írás csak ennyi:

Az egyik szereplő küldi. Boldog lenne, ha a két helyet elfoglalva látná.

A két nő sokat tűnődött: ki lehet az ajándékozó? A levél nem postán érkezett, csak be volt dobva az ablakon át az asztalra - vasárnap délelőtt, míg ők a misén jártak. (Kvabka abban a hónapban Székesfehérvárott dolgozott, s vasárnaponként csak délután fordult meg otthon.)

Ki hozta a két jegyet?

- Csak olyan hozhatta - vélekedett Kvabkáné -, aki meg is akart bennünket látogatni.

- Csak valamelyik leánytársam lehet, aki velem járt iskolába - lobogott örömében Olga. - De hát melyik? Melyik színészkedik?

- Megnézzük a színlapon.

- Ne, ne nézzük meg: kellemesebb lesz a meglepődés, ha ott ismerem meg. A színlapra nem az igazi nevüket nyomatják a színészek.

S tovább tűnődtek: Olga nemigen pajtáskodott egy leánytársával se, és az írás is férfias. Bizonyosan valami gyerek hozta, és az dobhatta be az ablakon.

Mégis hát elmentek. Bizonyos már, hogy hiúságból küldte valamelyik leányismerőse a két jegyet, hogy lássa őt Olga a színpadon. A levelet is azért íratta férfival, nehogy az írásáról kitalálják.

Valami szörnyűséges drámát játszottak: egy délamerikai ültetvényes tanyájára belopódzik egy vad tekintetű, nagy gorilla, s elrabolja a bölcsőben nyugvó gyermeket.

A gorillát persze keresik, hajszolják, sziklákon, bokrokon által. A színpad közepén áll egy fa, arra kap fel végre a gorilla. Bal karján a gyerek, a jobbja hol újabb kapaszkodásra kész, hol kapkodva vakarja felfelé az oldalát, s meredt szemmel les le a lombok közül.

Puskát hoznak, de rálőni mégse mernek, mert a gyermek nála van. Piros csizmát tesznek hát a fa alá, a rég ismert majomfogót, hogy a gorilla letegye addig a gyermeket, míg a csizmát húzza.

A gorilla azonban a csecsemőt nem teszi le egy percre se: vele együtt ereszkedik le a fáról. S bizony, nem húzza fel az a csizmát, hanem csak felkapja, és eliszkol.

Végre sok mindenféle bajlódás után hurkot vetnek a nyakába.

Borzalmak és nevetségek váltakoztak a játékban. S Olgáék elégedetten tértek haza.

Olga még otthon is irtózkodott a gorillán. Meredt hupikékgyűrűs, nagy szemén. Különösen kellemetlen volt, mikor őrájuk is rájuk forgatta a szemét, s nem is egyszer.

- Vele álmodok az éjjel - mondta Olga még este is.

S a háta viszolygott.

De hát még mindig nem tudták, hogy ki küldötte a jegyet. A szereplő nők között Olga nem ismert meg senkit, hogy leánypajtása lett volna valaha.

Még lefekvéskor is ez a kérdés váltakozott az elméjében a majomtörténetnek ismétest-ismét szeme elé játszódó képeivel.

De aztán a majomról eszébe jutott: hogyan megnevették az elmúlt télen az ólomöntést. Szilveszter estéjét az apja akkor az egyszer otthon töltötte. Gipszben volt a lába, mert eltört december közepe táján. De hát attól bocoroghatott már a szobában.

Együtt vacsoráltak hát. Kvabkáné puncsot csinált - az ura tanította meg reá. Aztán éjfél felé feküdni készültek.

Kvabkáné ránéz az órára, aztán Olgára:

- Mindjárt éjfél: öntsünk ólmot.

Beszélte néha, hogy leánykorában ólmot öntött, és az ólom figurája valóságos Kvabka volt. Nem fotográfiai bizonyossággal, csak hát egy férfiember, aki a jobbját feltartotta, és valami lapos nyúlladt ki a kezéből. A virágcserépcsésze oldalára hullt ott az ólomnak az a része, s azért nem formálódott meg jól az a tárgy a figura kezében. Ki könyvnek nézte, ki lepénynek, ki bankónak. Csak mikor férjhez ment Kvabkához, akkor világosodott ki, hogy vakolókanál volt az.

- Olga, önts ólmot.

Olga vonakodott:

- Minek az. Megmondtam már...

- Ah, azt minden leány megmondja, aztán egyszer csak előtte is ott van...

- A virágos sövény - mosolygott Olga -, én arra elég okos leszek.

- No, csak öntsünk. Ha úgy lesz is, ahogy te mondod, nem jön ki semmi. Nem vesztettünk vele semmit.

S kiment a konyhába, hogy ólmot keressen.

- Ha nincs más - szólalt meg Kvabka az ágyban -, levehetitek a mérőónt.

Olga elgondolkodva ült a székén.

Eszébe jutott, hogy azon a nyáron Berta is szólt neki az ólomöntésről. A Ligetben találkoztak vele. Fiákerozott egy igen fiatal hadnaggyal. Berta elegáns, bodros-csipkés fehér ruhában, kényesen megdőlve ült a hadnagy mellett. Divatos, fellapított szélű szalmakalap a fején, fehér strucctoll rajta. Rózsaszínnel bélelt, fehér napernyővel keretezte az arcát, és egy csomó szegfű piroslott a kezében. A hadnagy még pelyhedző bajszú, kis fiatalember. Keskeny ajkai: csak mintha egy vonal ceruzával volna keresztbe rántva az orra alá, s a vonal vége lefelé végződik. Világot fitymáló lájdinántábrázat.

Olga elbámult: hogy kerül Berta fiákerba, abba a pompába? És sem a testvére nincs vele, sem az anyja. Csak nem asszony tán már?

S bámult a szépségén is Bertának, a hintófutásban repkedő fehér ruháján és a szerencséjén. Mint ahogy a laboda bámulhat szeptemberben, mikor az őszirózsa nyílik. Tavasszal még mind a ketten semmike zöldek. A laboda megnőttön is zöld. Az őszirózsa csupa szín, csupa szépség. Hát hiába: ki a szerencsével születik együtt, ki a szerencsétlenséggel.

Berta is meglátta őt, és felcsillanó szemmel integetett neki a kocsiból. A hadnagy is odanézett, és szalutált Olgának.

Harmadnapra megint találkoztak.

Olgáék a tejcsarnokban ültek akkor, a szélső asztalnál. A neve napja volt Olgának, s azzal ünnepelték meg, hogy aludttejet ettek a tejcsarnokban. Már hát csak ők ketten. Berta akkor is bérkocsin haladt el mellettük, de akkor csak egylovason. Csakaz a bodros fehér ruha rajta, csakaz a fehér strucctollas, pompás kalap, csak épp hogy a szegfű nem piros a kezében, hanem fehér szegfű, öt szál fehér szegfű.

Éppen keresztben locsolták ott az utat: az egylovas meglassúdott.

Berta rászemlélődött a tejcsarnok közönségére, és megismerte Olgát. Mindjárt szólt is a hadnagynak. A hadnagy előrehajolt a kocsishoz. A kocsi megállt.

Berta leröppent, és Olgához sietett:

- Csakhogy látlak, Olgám! Tegnapelőtt nem állíthattam meg a kocsit. Édesmamád talán? Csó­kolom kezét. Hogy vagy? Tanulsz még? Van-e már...

És a szívére koppantott.

- Nincs - felelte Olga mosolyogva -, de neked már...

- Vőlegényem. Be is mutatnám, de oly buta: egy szót se tud magyarul.

S mosolyogva tekintett a hadnagyára, aki, mintha tudta volna, miről van szó, szintén mosoly­gott, és ismételten szalutált Olgának. Közben már cigarettára gyújtott, és méternyire hosszan lövellte a füstöt a szája szögletéből.

- Csak annyit tud, hogy janapot meg keszenem. Cseh az istenadta.

S nevetett. Az öt szál fehér szegfűvel játszott: beleveregetett vele a bal tenyerébe. De talán csak azért, hogy jobban előtűnjenek a gyűrűi.

Olga is mosolygott. Az arca kissé kipirosodott, hogy ő csak olyan szimplán van öltözve: kékcsíkos fehér blúz és pepita szoknya, s a fején olcsó szalmakalap, amelynek sárgultsága elárulja, hogy kétéves. Szimpla fehér selyemszalag a kalapon, oldalt csokorba kötve. És semmi gyűrű, csak egy vékonyka aranykarperec a csuklóján.

- Adél azt mondta, Miskolczi Adél, hogy Aradra költöztetek.

Berta arca elkomolyodott.

- Oda. A szüleim ott laknak már. Egy kis véleménykülönbség van köztünk a vőlegényemet illetőleg. De hát én azt tartom: ki-ki a párjával.

S mosolyogva tekintett a kocsin ülőre, akinek vékony vonása az orra alatt a két végén megint felfelé görbült, és az ujjai hegyét a csákójához érintette.

- Ólmot öntöttem szilveszterkor - folytatta Berta -, és nekem kijött. Rögtön meg lehetett ismerni, hogy katonatiszt. A sors ellen hiába minden okoskodás. Ki-ki a párjával. De pá, kedves: sietünk, egy nyaralót nézünk meg itt a város szélén. Majd ha megint találkozunk, többet csevegünk.

- Te, micsoda parfümöd van?

- Dsoki klöb. Finom, ugye?

- Igen finom.

- Ha majd asszony leszek, küldök neked egy flakonnal. Pá.

S arcon csókolta Olgát: visszaröppent a vőlegényéhez.

Még a kocsiból is kedvesen integetett. Sugárzott róla a boldogság.

Olga szeretett volna még egy kérdést utána kiáltani, hogy mikor lesz az esküvő, de elkésett vele. S nyomban rá helyeselte is, hogy nem kérdezte: Berta bizonyára meghívta volna az esküvőre, vagy hogy az asztalhoz. Neki nincs az efféle ünnepekre ruhája.

Mégis furcsállta, hogy Berta nem kérdezte a lakását.

Kvabkáné is utána bámult a kocsinak.

- Ki-ki a párjával - mondta elgondolkodva -, ezt nem Petőfi írta. Talán Goethe. Goethét nem ismerem annyira. Apának volt pedig Goethéje, de csak egy kötet. Te, Olga, szilveszterkor ólmot öntünk.

Olga azonban csak a fejét rázta rá.

Azután elfelejtették, persze, az ügyet. Bertával se találkoztak többé. Csak szilveszter éjjelén jutott Kvabkánénak az eszébe.

- Ha semmi, semmi - mondta -, de megpróbáljuk.

A gyorsforralón hamar hígult a kanálnyi ólom. A rántottasütőbe öntöttek vizet. Olga moso­lyogva eresztette bele a sustorgó ólmot.

- Semmi! - mondta szinte diadalmasan.

- Megálljunk csak - intett az anyja -, nem lehet azt olyan egy kapásra...

S vizsgálódva hajolt az ólomcsuradék fölé.

Olga is szemlélte.

Valami lapos görbeséget ábrázolt az ólom: mintha egy igen vékony lábú, köpönyeges ember állna meghajoltan, mint akinek az orra vérzik. De lehetett azt fának is nézni, oldalt hajló, lógó lombú fának.

- Szomorúfűzfa - mondta Olga.

- Ez nem szomorúfűzfa - rázta a fejét Kvabkáné. - Te, ez olyan, mint valami majom.