|
Doktoréknál azon
az estén nagy vacsorára terítettek. A torta, amit a cukrászinas hozott, ott
virított már az asztal közepén. Mellette virágtartóban egy nyaláb sárga
krizantém. Körös-körül tündöklött a sok ezüst evőeszköz és metszett
üvegpohár.
A szobaleány
friss vasalású fehér kötényben forgott az asztal körül. Józsi inas fehér
cérnakesztyűben rakta a borokat. Maga az asszony violaszín estiruhában
sleppezett ide-oda. Szép, magas asszony, tiszta homlokú, jámbor arcú.
Klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt klastromi. Az ilyen
testalkatot királynőinek mondják, ámbátor nem tudom, miért volna a
királynék testalkata különb, mint másoké? Én legalább még ahány királynét
láttam, egynek se volt a termete királynői.
Egy idősebb
asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba öltözött, hegyes orrú, kis
sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak testvérnénje volt. Ott lakott az
orvoséknál a fiával, egy tizenkét éves majmocskával együtt.
- Az öreg
nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add - mondta az inasnak.
Ez a rendelkezés
egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy festett Milton alá.
Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótyavetyéjén vette az orvos nénje.
Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.
Még egy
feltűnően szép arcú, de lomha járású asszony volt az ebédlőben:
Földiné komaasszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.
A vacsorán nem is
volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal, a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra
elegáns, cigányosan barna, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobb
kezén mindig fekete kesztyűt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát
takargatja vele.
A másik, az öreg,
angolosan beretvált képű agg ember. Az a szépasszonynak az apja. Nem
szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis kimozdították, hogy a vidéki
öregúr készen találjon egy jó barátot.
No de nem volt
nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha nem volt már foga, s egyáltalán
olyan elaggott volt, hogy már a szempillái is kihullottak. Olyan volt, mint egy
feltámasztott múmia.
A vidéki öregúr,
akit a ház ünnepelt, boldog arccal, de kissé idegenül mozgott e sürgölődés
és pompa közepette. Nem is illett az alakja se oda: fekete atillában volt, és
szürke magyar nadrágban. A csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A
zsebórája láncán pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl
volt kunkorítva viasszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna
Kossuthhoz, ha a bajuszát nem sodorja; de falusias hegyes bajuszt viselt, és ez
kissé mokánnyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna, ha
nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal korában sohasem
hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.
Hogy a koma (a
francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább furcsította az öregúr
atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr nem érezte ezt. Neki inkább a
frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta. Teljes életén falusi ember volt,
sose látott másképp frakkot, csak pincéren.) Az öreg Mayer is hosszú fekete
redengotban jött el. A redengot széle, persze, hátul magasan állt, elöl
alacsonyan, mint a görbe hátú embereken szokott, de azért ünnepi volt.
Bemutatták
egymásnak a két öreget.
- Hány
esztendős? - kérdezte a vidéki.
Az öreg Mayer a
füléhez tette a kezét.
- Hány
esztendős? - ismételte a kérdést a vidéki öregúr.
- Nyolcvannégy -
felelt erre Mayer készségesen.
- Szép kor -
bólintott reá amaz.
És Mayernek
a fülébe kiáltott:
- Én még csak két
hetes vagyok.
- Pah, pah, az is
szép - felelte az öreg Mayer.
- Akkor én
urambátyámnak fogom szólítani.
- Én meg
öcsémnek, pah, pah.
És a két öreg
nevetve szorított kezet.
A tanár is
beleelegyedett a beszélgetésbe:
- Nehéz
lesz megszoknia a fővárosban; attól tartok, nehéz lesz.
- Nem tudom
- felelte vígan az öregúr -, de nem is aggódom. Mi kell már énnekem? Legföljebb
egy-egy pipa jó dohány. Ejnye - szólt a vejéhez fordulva -, te, Imre, a pipámat
a vasúton felejtettem.
- A
pipáját, bácsi? - kérdezte Bárányné elmosolyodva. - Hát pipázik? No, ez
eredeti!
Földiné is
nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.
- Pipázik?
Hát pipázik? Ni, erre kíváncsi vagyok, hogyan pipázik a bácsi?
- Csakúgy,
mint más - felelt az öreg.
Nem
értette, hogy mi van ezen nevetni való, de tetszett neki, hogy eredeti embernek
nézik.
- A pipázás
mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás - jegyezte meg az orvos.
- Hát eddig
nem ártott - felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.
És elbámulva
szólott:
- Mi ördög
lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!
Sohase
látott még villamos lámpást.
- Hogyan
kell ezt meggyújtani?
Az orvos
tréfálkozott az öreggel:
-
Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.
S amíg bal
kézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta, mintha az ujjával
gyújtaná meg.
Mindezt
komolyan csinálta. Azon faképű emberek közé tartozott, akiknek arcán a
komolyság és vidámság nem okoz elváltozást.
A szemöldöke
majdnem teljesen hiányzott, s talán emiatt volt a szeme kifejezéstelen.
Földiné annyira
kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek is segített neki. A fiúban
cirkuszi emlékek ébredtek.
Bárányné
megszorította a fia karját.
- Micsoda
illetlenség ez, Jenő - súgta neki.
De akkor
már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt, mintha köhögne, és
amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev faarcán nem jelentek meg
soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is, csak a szája nevetett, a
szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen volt ő, ha bosszankodott is.
A dühe
éppoly nem igazinak látszott, mint a nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját
megvágja az ilyen ember, csodálkozunk, hogy vérzik.
Hát
nevetett.
És
megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.
De az
öregúr így sem értette.
- Azt
mondod, villám ez, valóságos villám. De hát honnan jön? A felhőből
csak nem jön ide?
Eközben
leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról az agg
Mayer, balról a leánya.
A vacsora
ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még emelni az
orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott, és a cvikkerjét megigazítva,
szólott a szokott fahangján:
- Annyira
családias körben vagyunk, hogy itt hangos felköszöntőnek nem is volna
helye, de kedves apánknak a megérkezése a mi családi életünkben oly nagy és oly
örvendetes valami, hogy a közönséges beszéd hangja önkéntelenül is ünnepi
formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött. Itt van a maga helye, azok
között, akik magát szeretik. Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely
még az életéből hátra van, a mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten
hozta! Isten tartsa!
A doktor
érezhetőn készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme megnedvesedett.
- Éljen, éljen! -
kiáltotta a francia tanár szertartásosan.
A leánya megcsókolta
a kezét és az arcát az öregnek. A többi koccintott vele.
- Pah, pah -
mondta az öreg Mayer -, miről van szó. Izé, névnap?
- Nem - kiáltotta
a tanár -, csak egy Isten hozott.
Mayer úr
bólintott és koccintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat evett.
- Csak a pipámat
ne hagytam volna el! - motyogta az öreg Csurgó.
Aztán
előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt, és megtörülte a szemét.
- Már én csak
olyan vagyok - mondotta -, mint a lenyugvó nap.
Aztán hogy ez a
gondolat még inkább elérzékenyítette, ismét így szólott:
- Csak a pipámat
ne hagytam volna a vasúton.
Jenő diák
ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldokolt nevettében.
- Van-e sok
beteged? - kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a beszédet.
- Egyre több és
több - felelte az orvos. - Hát még, ha más lesz a rendelőszobám! Pompa -
ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a bársonybútorok avultak már.
- Selyemplüsst
veszünk - újságolta a doktorné a komaasszonynak. - A kertésszel meg
szerződést kötünk, hogy mindig friss pálmákkal lásson el bennünket.
- A szalonunkban
minden zöld lesz - toldotta a beszédet Bárányné. - Nekem régi kedves
gondolatom, hogy zöld szalont csináljak.
- Mit szalon -
szólt közbe a doktor -, váróterem a fő, nem a szalon. Az én szalonom a
betegeké.
- Tegnap magam is
majdnem páciensed lettem - mondotta a koma -, de nem jöttem el, mert úgyis
tudom, hogy a te patikádra tehén van festve címerül.
- Hát ez az igaz
- felelte az orvos. - Minden más orvosság csak a gazdagoknak való.
Vacsora végén a
tanár az apósához fordult:
- Mondja el apám
a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele negyvennyolcban?
A doktorné
érdeklődéssel emelte föl a fejét:
- Rózsa
Sándorral?
Bárányné is
könyörgött:
- Mondja el,
Mayer bácsi, még én se hallottam.
A doktor
magyarázta az apósának:
- Mayer bácsi a
szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett. Különben jogot
végzett ember.
Az öreg Csurgó
tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra, s fölemelte a poharát:
- Éljen! Én is
harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.
- Melyik izénél?
- kérdezte az agg Mayer.
- Bem alatt.
- Én a Nagy
Sándor ezredében voltam.
Aztán
összenyomogatta a szempilláit, vagyis a szeme szélét, és elmondta:
- Hát pah, pah -
mintha egy láthatatlan csibukot szína -, ez akkor volt, amikor én az izét
vittem a másik táborba.
- A pénzt -
magyarázta a tanár -, tábori pénzt.
- A pénz egy
ménkű nagy izébe vót beizélve, pah, pah.
- (Vasasládába.)
- Osztán csak
olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne izéljen, pah, pah.
-
(Parasztkocsira.)
- Oszt ahogy megy
a kocsi, pah, pah, az alföldi izén, hát mán pah.
- (Apánk is
parasztnak volt öltözve.)
- Oszt
aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett az eső. Hát felvettük. Ahogy
mellém ül, oszt az izéje szétnyílik, akkor látom, hogy két nagy izé, pah, pah,
van a derekán.
- (A szűre
szétnyílott, és pisztoly volt az övében.)
- Hát énbennem is
elhűl az izé. Pah, pah, mifene embert vettem én, fel? Eközben egy izéhez
érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy megkérdezzük, nem mutatkozott-e
izé erre?
- (A csárdában
kérdezősködtek az ellenség felől.)
- Egyúttal
enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom, gyöjjön, pah, pah,
egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta, hogy izé vagyok...
- (A keze
vékonyságáról látta, hogy úr.)
- Hát vele
is úgy beszéltem, ahogy izével kell.
-
(Magyarral.)
-
Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: én itt maradok.
Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi van az izébe,
azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg pénzét nem bántom.
Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah, Rózsa Sándor.
- Bámulatos! -
mondotta az orvos. - A bácsi halálos veszedelemben forgott.
Az öreg Csurgó
kezet nyújtott Mayernak, s koccintott vele.
A tanár a fejét
rázta:
- Nem így szokta
ezt elmondani. De napról napra fogy az esze. Maholnap be kell íratnom a Frimm intézetbe.
Az orvos
halkan kérdezte:
- Még
mindig olyan zsugori?
A koma némán
legyintett a levegőbe.
A mellékszobából
gyereksírás hallatszott.
- Hozza be, dada!
- szólott elmosolyodva az asszony.
Egy ölbeli
csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sírást. A lángra bámult,
akármerre fordultak vele.
Minden kéz
a gyermek felé nyúlt.
- Milyen
szép! Milyen gyönyörű!
- Angyal! -
kiáltotta a tanárné.
A
szépasszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.
- Az
anyjához hasonlít - mondotta a tanár.
- Az
öregapjához inkább - szólt a doktor mosolyogva.
Az anyja ceccegett
a gyereknek, és az öregúr felé fordította:
- Ki az?
Nagyapó!
Nagyapó
kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.
- Laci
fiam! Gyere nagyapóhoz!
A gyerek
azonban nagy szemet meresztett a tüskés bajszú fehér emberre, és sírva fakadt.
El kellett bújtatni az anyja kebelébe.
Az inas a
tortához adott tányérokat, s a doktornak szólott halkan:
- Egy
asszony van itt. Beteg.
-
Úriasszony? - kérdezte hasonló halkan az orvos.
- Nem.
Délután is itt volt. Szegényasszony.
- Miért nem
küldted el?
- Nem megy.
Ez a halk
beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a gyerekről a
figyelmet.
Az asszony
kérdőn nézett az urára.
- Valami beteg -
felelte az unalommal.
- Hát eriggy ki,
fiam - dörmögte jólelkűen az öreg. - Hiszen várhatunk.
- Nem segíthetek
rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.
S hogy az
inas kiment, bosszúsan folytatta:
- Kurtán,
őszintén megmondtam biz én neki, hogy halál az orvossága. Persze, nem
kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól tartottam, hogy
nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak hamarosan végeztem vele.
Mindenki
hallgatott. A halál említése hideg szellőként érintette a társaságot.
Az orvos metszett
a tortából.
- Gyomorrákja
van. Hát mi fenét csináljak vele?
- Ugyan, Imre! -
szólt Bárányné a fene szóért.
Nem szerette az
ilyen parlagi szavakat.
Tardyné is
csodálkozva nézett az urára. Sose hallotta tőle a fenét emlegetni.
- Könnyű
pedig azon segíteni - mondotta az öreg.
Az orvos vállat
vont:
- Ugyan, apám!
Gyógyíthatatlan betegség.
- Nem a’ -
erősködött az öreg. - Látod, a parasztba nem áll gyomorrák soha.
- Jól beszél a
bácsi! - udvariaskodott a koma.
Az öreg-tüzesen
folytatta:
- Hát mér nem
esik a parasztba gyomorrák? Azért, mert sült tökkel él!
A Jenő
gyerekből is kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan nevettek.
Most már az asszony is röstelkedett:
- Ugyan, apa!
- De halljátok -
szólt az öreg az asztalra ütve -, nem bolondság ez!
- Pah, pah,
miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.
A csecsemő
tátott szájjal bámult a piros képű vidéki arcra, s feléje kapdosott.
- Nézze, nézze,
apa, hogy szereti! - szólt a gyönyörködés éneklő hangján a doktorné.
Erre az öreg is
elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:
- Szeretsz?
Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!
A gyerek
nevetett, persze, csak úgy, mint a csecsemő szokott: az élet nevetett
belőle.
Az inas
visszatért, és a doktorhoz hajolt:
- Az asszony nem
megy el.
Az orvos
bosszúsan rándult meg:
- Hát mit akar?
- Itt áll a
folyosón, az ajtó előtt. Azt mondja, itt áll reggelig, ha kell.
Az orvos a fejét
csóválta:
- Még ennem se
lehet nyugodtan!
- Hát tégy vele
valamit - mondta az asszony kérlelő hangon.
- De hát mit
tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen elvégre mindenkinek ez a
vége!
- No - azt mondja
az öregúr fölkelve -, hát most már enyém az a beteg. Te lemondtál róla, hát az
enyém.
Azzal kiindult.
Mindnyájan
furcsállták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott, mikor az ajtót
kitárta előtte.
Az öreg leverte a
morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a szalvétával a csizmáján is.
Kikopogott az előszobán át a folyosóra. Minden szava behallatszott, ahogy
az asszonnyal beszélt:
- Maga az,
lelkem?
- Én vagyok -
felelt egy szomorú női hang.
- Az a
gyomorrákos?
- Én vagyok. A
doktor urat várom.
- A doktor úr nem
gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon, meggyógyulhat. Csak egyék
sült tököt. Mert erre a bajra patikai orvosság nincsen. De a sült tök, az
bizonyos.
- Hol vegyek sült
tököt? - rebegte maga elé.
- Hol? Hát a
piacon. Csak árulnak tán?
- Megnézem.
- Vagy kér
akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.
- Megkeresem.
- Aztán, persze,
ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nemigen lehet mást, legfeljebb
híg ételt, de később lecsúszik más is. Van-e gyermeke?
- Két kislányom
van, nagyságos uram.
- Kettő? Nem
sok. Nagyok-e?
- A nagyobbik
tízesztendős, a kisebbik hat.
- És szegény
maga, ugye?
- Bizony özvegy
vagyok, nagyságos uram.
- Ne mondjon
engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.
- Úgy fogom
mondani: tekintetes uram.
- Hát nézze, itt
ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el, hogy lássam. Csak az
öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet, nem vagyok én kanonok. Hát
csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.
- Jólelkű,
kedves ember - mondotta odabenn Földiné.
- És olyan
becsületes arcú - jegyezte meg a professzor. - A fővárosban az arc csak
fejdísz, cégtábla. Vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.
- Pah, pah,
miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.
Aztán, hogy senki
se felelt, elaludt a székén.
Az öregúr
visszatért.
- Adjatok egy
pipát - mondotta a vejének.
Mindnyájan
elmosolyodtak.
- Pipát? Nem
pipázunk mink. Tessék szivar, atyus.
Az öreg
kelletlenül gyújtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen nehezen vált meg a
birtokától.
A Duna mentén
volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi, jó termékeny föld. Az öregúr már
évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt húsz évvel halt meg,
azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a leánya maradt (a doktorné),
Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve mindig az apácáknál lakott, hol az
angol apácáknál, hol a Sacré Coeur intézetekben, mígnem egy betegsége
alkalmával az intézet betegszobájában megismerkedett az orvossal, s a
klastromból ment férjhez.
Az öregúr az
elhagyatottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról értesítették,
hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék minden hónapban írtak
neki, hogy költözzék hozzájuk. A birtok árán a veje hidegvíz intézetet
építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a föld jövedelmez.
- Hát eladtam -
fejezte be az öreg az elbeszélését. - Eladtam harmincezer forinton.
A doktorné
elhűlve nézett reá.
- De édesapám -
mondotta elfulladó hangon -, hiszen azt írta, hogy harmincötezerért kérik.
- Annyiért kérték
- felelte nyugodtan az öreg -, de a házat nem adtam hozzá.
- De hát miért
nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?
- Innen ugyan nem
eresztjük vissza! - duplázott rá a doktor.
- Arról szó sincs
- erősítették az asszonyok is.
Az öregúr
hümmögött.
- Hát - mondotta
végre -, nem is azért. Hanem, látod - folytatta a leányához fordulva -, az én
apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a tornácon. Az anyám ott forgolódott
azok közt a falak között. Nem akarom, hogy más is ott járjon, más is ott éljen.
Megmosolyogták az
öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek jólesett.
Éjfél felé komáék
felrázták az agg Mayert, és elbúcsúztak. Nem messze kellett menniük, csak egy
emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet csókolt az anyjának, meg egy
titkos lökés után az öregúrnak, s aludni tért. Az öreg a vejével maradt meg a
két asszonnyal.
Akkor nyugtalanul
pislogott a vejére.
- Hallod-e, nem
bontja-e föl valaki azt a ládát?
- Már hogy
bontaná - felelte a vő.
- Hogy nyúlnának
ahhoz? - szólt a doktorné is.
És magyarázattal
fordult Báránynéhoz:
- Apánk ott
hagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábíztuk a szállító vállalatra.
Bárányné
megnyugtatóan biztosította az öregurat:
- Holnap reggel
itt lesz.
- Csak azért
mondom - szólt nyugodtan az öreg -, mert abban van a birtok ára.
- A harmincezer
forint? - kérdezte elsápadva Bárányné.
A vő csak
percek múlva bírt megszólalni:
- Hát hogy
lehetett azt odatenni, apám!
Az öreg
röstelkedve pislogott:
- Olvastam,
hallottam - mondotta a szivarról a hamut a tányérba ütögetve -, hogy a
vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az újság.
- No de ládába
tenni akkora összeget! - szólt Bárányné a kezét összecsapva.
- És még kint
hagyni a vasúton! - rebegte a doktorné.
- Hiszen ti
mondtátok, hogy hagyjam ottan! - felelte az öreg. - De mindjárt gondoltam én,
hogy nem jó lesz.
A doktor
izgatottan járkált a szobában.
- Apánk helyesen
cselekedett - mondotta aztán nyugalmat erőltetve magára -, mink vagyunk a
hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan jólesik neki a nyugalom.
|