3

Az öregúrnak egy kis udvari szobát adtak. Ott ébredt föl másnap hajnalban.

- Kati! - szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.

Senki se felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.

Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egy darabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakaskukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a villamos lámpást és meggyújtotta, ahogy tegnap megtanították rá. Megnézte az óráját: öt óra.

Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.

A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.

- Parancsol, nagyságos úr?

- Én nem vagyok nagyságos - felelt az öreg. - A csizmámat!

S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:

- Micsoda lustaság! Már öt óra elmúlt, és még hevertek?

Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő? Az udvar sötét volt. Az eget nem lehetett látni.

- Mit gondolsz - mondta bizalmas házi hangon a szobaleánynak -, nem lopják el az én ládámat?

A szobaleány nagy szemet nyitott.

- Micsoda ládát?

- A ládámat, az utazóládámat.

És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.

A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.

- Ne tessék búsulni, megérkezik az bizonyosan.

- No, akkor jó - mondotta az öregúr.

Felöltötte a bundáját, és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása, persze, mindenkit fölébresztett.

- Apám - kérdezte az orvos is fölriadva -, kell valami?

- Kell ördög - felelte vígan az öreg. - Csak fölkeltem, mert reggel van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?

- Hát ilyen korán nem - felelte kedvetlenül az orvos. - Feküdjön vissza, apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!

S visszahúzódott.

Az öreg csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tűnődött, hogy vissza­feküdjön‑e? Végre is nem feküdt vissza. A fejére nyomta a kalapját, és kibotorkált.

- Itt nem harangoznak hajnalt? - kérdezte a szobaleányt.

- Nem tudom, tekintetes úr - felelte az.

És utána nézett. A fejét rázta. Mosolygott.

Már akkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt. Az öregúr kilépett, s végignézett a József körúton. A körút, persze, néptelen volt, de az utcai lámpások meg­világították. Tetszett az utca képe az öregúrnak.

A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszosvászon gallér fedte. Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.

- Úgy látszik, jó időnk lesz - mondotta az öregúr elégedetten.

A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.

Az utcára, közel hozzájuk, egy kávéház ablakai világítottak ki. A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői út sarkán. A világosság odavonta az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban, és benézett. A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott?

Az öregúr megszólította:

- Mi van itt?

- Semmi - felelte a pincér.

- Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?

- Nem, uram, kávéház.

- Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.

Bement, és megkávézott. Eközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni? És hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.

A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a bundazsebben, egy csomó lúdtoll szopóka is. Az öregúr nagy boldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat. Az öregúr a villamosokat bámulva ballagott az Üllői úton. Valahány villamos elhaladt mellette, mind­annyiszor megállt, s bámulta. Persze, azt hitte, hogy a Körúton megyen. Csak a Kálvin téren eszmélkedett:

- Nini, micsoda nagy piac ez!

Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta. Megcsodálta.

- Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! - mormogta aztán. - Ideje, hogy visszatérjek.

S hogy akkor épp a Baross utcából jött a villamos, arra indult.

Akkor már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia, s a Múzeum felé indult.

Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.

A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtűntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt, és megszólított valakit:

- Ugyan kérem, kinek a háza ez?

Végre is látta, hogy senki se tud válaszolni - ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.

- Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! - mondotta meg-megállva. Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott volt efféle dübörgés és zakatolás.

Eközben nyiladoztak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta.

- Hát itt árulják a könyveket!

De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci körúton át a Lipót körútra, s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett járnia; meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hídhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új Országház temérdek pompáján.

Körüljárta, körülbámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.

Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is? Talán át is sétált volna, de egy bolti kirakatban gyönyörű nagy szemű szőlőt pillantott meg.

- No - mondotta -, ezt megveszem az unokámnak.

Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.

Papirosba köttette, s lógázta a kezében.

Már akkor dél felé járt az idő. Megint eszébe fordult, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.

De hogy jusson haza?

Megszólított egy szivarra gyújtó köpönyeges urat:

- Ugyan, kedves öcsém, merre lakik az én vőm, a doktor?

A köpönyeges úr bosszúsan nézett reá.

- Öccse magának a sziámi elefánt!

S tovább sietett.

Az öregúr megrökönyödve bámult utána. Percekig tartott, míg lecsillapodott a felháborodása. - Micsoda goromba fráter! - duhogott meg-megállva. De eközben egy remekül festett söröskancsón ragadt meg a tekintete. A sör magasra habzott, s alul átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.

Az öregúr megkívánta a képről a sört. Bement, és elhelyezkedett az egyik asztalnál. A szőlőt letette maga elé, s elévonta a pipáját: rágyújtott. Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:

- Hát, fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?

- Én nem járok már iskolába - felelte elmosolyodva a fiú.

- Nem jársz? Hát mi akarsz lenni, hogy nem jársz? Csavargó?

- Vendéglős.

- Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Itt Pesten könnyű az iskolázás.

- Én nem vagyok pesti.

- Hát nem a vendéglős fia vagy?

- Nem.

- Hát?

- Az én apám vasúti őr Nógrádban.

- Vasúti őr? Hiszen akkor te kellner vagy!

- Az.

- És ilyen korán!

A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparosféle. Leültek a szoba másik sarkába, és németül beszélgettek. Az öregúr nézte őket. Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok. Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.

S játszottak a szomszéd asztalnál.

Az öregurat elbájolta a két kis fehér arcú gyermek:

- Hogyan hívnak? - kérdezte a nagyobbikat.

- Irénkének - felelte az föl se pillantva.

- Hát a húgodat?

- Mariskának.

- Hát kell-e szőlő?

Nekik adta a szőlőt. Gondolta, majd vesz útközben másikat.

A gyermekek befutottak a szőlővel.

Unalmában a falon függő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt a legyek látoga­tásától, és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal megismerte.

- Hm. Ez is olyan szeplős, mint a vőm.

És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel. De hogyan jut haza?

S tűnődve nézett maga elé.

- Vissza fogok menni azon az úton - mondta végre -, amelyiken jöttem. A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a legény.

A pipája már kiégett. Letette az asztalra, és fizetett. A pénzt egy kövér asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt, és kiballagott. Csak úgy találomra Újpest felé indult, s ki tudja, hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.

No ennek megörvendett:

- Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!

A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.

Megszólította az egyiket:

- Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?

Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.

- A doktor urat? - kérdezte nagyot nézve a kocsis.

- Igen, Tardy doktor urat, a vőmet.

- Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani, hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.

Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet.

A levélcím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában: ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:

- Budapest, nyolcadik kerület, József körút hatvankettő. De mennyiért visz el?

- Egy forintér, nagyságos uram.

Az öregúr a fejét rázta:

- Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.

Azonban alig haladtak a Király utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:

- Megálljunk csak! Baj van!

A kocsis megállott.

- Vissza kell mennünk a sörházba - mondotta az öregúr -, ott felejtettem a pipámat!

- Melyik sörházba, kéremalássan?

- Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.

- Melyik utcában van?

- A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!

- Mégis, merre felé?

- A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiú meg a kellner.

- Hát - mondotta a kocsis -, én nem tudom, melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.

- Jó - mondotta az öreg -, hát csak lassan hajtson.