4

Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát, persze, nem találta meg. A kocsissal is patvar­kodott, mert öt forintot kívánt a négyórai kóborlásért. Végre is kifizette, és bosszankodva lépkedett föl a lépcsőn.

Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.

Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.

- Hol járt? Hol maradt?

Az öregúr csak legyintett:

- Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!

Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát, amely vélhetőleg már a vasút föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.

- Lássátok - mondotta az öreg -, eljött volna ez a láda utánam, magától is.

Elővette a ládakulcsot az erszényéből. Háromszor is melléje dugta a zárnak, míg beletalált.

Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyúlt, és elővett onnan egy nagy, vörösre fakult bugyellárist.

Az asszony ijedten kapott a kezéhez:

- Gyerünk a másik szobába.

Mert a cseléd már terített.

Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.

Bárányné se követte őket.

Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.

- Harminc darab ezres - mondotta a vejének. - Nesztek, olvassátok meg, nincs-e híja?

A vő kezet csókolt, és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:

- Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kíván, édesapánk?

Az öregúr mosolyogva rántott vállat:

- Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostul.

Erre megint kezet csókoltak az öregnek, és megölelgették, az arcát is megcsókolták.

- De most már ebédeljen, atyuska!

Aznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét ünnepelték. Károly volt a neve.

Hogy délután aludt egyet a nagy fáradtságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő megint volt bőven. Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta töviről hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, nép nyüzsgésétől. Mosolyogva hallgatták.

Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép tajtékpipa volt, bárány térdű, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz olyan pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet meg a komája, egy vén siket ember. Magának csak egyet hagyott meg. Nemigen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.

A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.

Mert a pipa ismeretlen valami már a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.

De hát miért mosolyogták meg!

Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője; egy ómagyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.

Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit. Egy gerleszínű nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.

- Édes apácskám, csak nem fog ezekben járni?

- Hát miért? - felelte az öreg. - Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.

Bárányné hegyes orrán megjelent az a ráncocska, amely mindig egy gondolatnak az elhallgatását jelentette. Csak a második gondolatát szokta kimondani:

- Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz - mondotta az öccsének -, és végy neki városi ruhát.

Az öreg nyugtalankodott:

- Kell a manónak!

- De, apácskám - könyörgött a doktorné -, lássa, az öreg Mayer is mai viseletű ruhában jár, pedig az is magyar ember.

A doktor segített a rábeszélésben:

- Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk, apám, szép téli kabátot, prémest.

Az öregúr azonban még mindig vonakodott:

- Ez az atilla új - mondotta a rajta levő fekete atillára. - Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.

- Négy esztendeje - szólt Bárányné.

- De, édesapám - fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor -, ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.

- Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban - toldotta a szót Bárányné.

Az öregúr kedvetlenül szipákolt.

- Bezony hiba - mondotta nyugodtan. - Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap meg az utolsó magyart. No, szerbusztok, jojcakát.

Megcsókolta a lánya homlokát, s bement a szobájába.

A doktor is a felöltőjéért nyúlt.

- Elmégy? - kérdezte szelíden az asszony.

- Beteghez. A kaszinóba is fölnézek. Adj valamelyes pénzt.

És cigarettára gyújtott.

Az asszony esdeklőn nézett az urára.

- Kérlek, ne vidd el mind.

- Adj, amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is. A különbség csak az, hogy ha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.

Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.

- Különös vagy te, Imre - mondotta a szemöldökét fölemelve. - Most itt van megint a kezedben az életed szerencséje, és te...

A doktor megvetőn pillantott.

- Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön. Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.

A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc ezrest.

- Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet el.

De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.

- Lásd - mondotta diadalmasan a doktor a nénjének -, ez az igazi feleség!

És megölelte a feleségét.

- Nem viszem el mind - szólott nagylelkűen. - Csak egy ezrest. Nesze, kérlek, a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.

Még egyszer megcsókolta a feleségét, és elsietett.

Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Ismét a kávéházban reggelizett. De a kávéház ajtajában visszafordult, és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.

A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról, és megnézegette.

- A maga pipáját elvesztettem - mondotta az öregúr.

És elbeszélte neki, hogyan kóborolta be tegnap várost.

Aztán nagy elégülten rágyújtott, és visszasétált a házhoz.

Már akkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirka barnította az aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.

- Hát te ki lánya vagy? - kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.

- Harsányi Pálé - felelte az elpirulva.

- De nem idevaló vagy?

- Nem.

A cselédek körbevették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött, és hogy tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?

Az orvos cselédjei azonnal meghírelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik, és a cselédekkel igen barátságos.

Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:

- Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Eriggy, Jenő: hívd a bácsit reggelizni.

S kedvetlenül ültek az asztalhoz. Voltaképpen ártatlan semmiségről volt szó, de hogy a hegyes orrú hölgy megbotránkozott benne, a doktorné is más színben látta. Szégyellte, hogy az apja annyira falusi.

Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajtékpipára. A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat, és nyilamlást érzett a szívében.

- Én már reggeliztem - mondotta vígan az öregúr -, de azért leülök közétek.

S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.

Végre a doktorné megszólalt:

- Atyuska - mondotta kérlelő, szelíd hangon -, hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.

- Mi nem szokás?

- A cselédekkel összeállani...

- A cselédekkel? Hogy beszélgettem velök? Hát azok nem emberek?

A doktorné engesztelőn, könyörgőn tette össze a kezét.

- Nem szokás, édesapám.

Bárányné kifakadt:

- Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival konfidenskedni! Szemtelen nép!

Az öregúr hüledezve nézett rájuk. Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett, de látta, hogy a család rosszallja a tettét. Hát csak hümmögött. Beletekintett a pipájába.

- Te, Jenő - mondotta a gyereknek -, piszkáld ki ezt a bagót.

Bárányné hirtelen fölkelt, és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tűnődve nézett rá.

A doktorné csengetett a szobaleánynak.

- Manci - mondotta -, vigye ki ezt a pipát, és tisztítsa ki.

Utána halotti csend egy percig.

Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.

A doktorné színtelen arccal nézett maga elé. Végre az urához fordult, aki álmos, vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:

- Eriggy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.

- Nem kell nekem - mondotta kedvetlenül az öreg.

- De így nem járhat, apácskám - fakadt ki a doktorné. - Ezek a cselédek is azért olyan bizalmaskodók, mert a falusi ruha nevetséges nekik.

A nevetséges szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.

- Az én állásomra való tekintetből - szólalt meg komolyan az orvos is. - Ez a bunda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.

Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felsőkabátját, föltette a kalapját.

- Gyerünk!

Mintha csak gyermeknek szólott volna.

És az öregúr ment vele. Egy kicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégiscsak ment, ment, mint a kötélen húzott tehén.

Egy óra múlva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy nyíratlan fehér szakálla maradt meg falusiasnak.

Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behúzódott a szobájába. Fel és alá csoszo­gott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda tetszett neki, mert hasonlított a bundájához: prémes gallérja volt, és elöl zsinórfonatok.

Dél felé aztán mégis elunakodott: felöltötte a bundát, és kiment a levegőre.

Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapo­gatta a csengettyűnyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszúkás négyszögletű zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e vagy biliárdasztal?

Az öregúr leballagott: megnézte.

- Micsoda kert ez - mormogta. - Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide a nap se süt be.

Az udvaron egy kék zakós, lompos ember söprögetett. Megszólította.

- Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?

- Én nem vagyok szolga - felelte az, a söprést abbahagyva -, én házmester vagyok, vagyis ügyelő.

És sértődötten nézett az öregúrra.

Az is meghökkent kissé, és csendesebb hangon szólott:

- Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?

- Nem.

- Hát mire ügyel?

- A házra.

- A házra? Erre az egy házra? Vagy minden házra?

- Csak erre az egyre.

- Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?

Az ügyelő vállat vont:

- Azért mer kell.

- Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?

- Hát tolvaj van itt elég - felelte barátságosan az ügyelő.

Fésületlen hajú, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.

Ő is elővont egy kurta szárú kis pipát. Bizonyosan megkívánta az öregúrtól.

Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját.

- Tömjön ebből.

Az ügyelő hálás mosolygással nyúlt a zacskóért. Belekandított, beleszagolt:

- Nem trafik! - mondotta vidáman.

- De nem ám.

Az ügyelő rágyújtott. Tetszéssel nézett a pipából előbodorgó kék füstre.

- Nagyságos úr mindig ilyet szí?

- Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

- Bocsánat, nem tudtam.

- Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez az udvar igen szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?

- Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.

- Kár. Pedig lássa... hogy is híjják magát?

- Seres István, szolgálatára.

- Hát lássa, István, ez nem jól van így. Nagy háznak nagy udvar való. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert tegnap bejártam, be ám, akaratlanul is.

- Fájin dohány - mondotta az ügyelő, a szippantásokat az orrából eregetve. - Pesten nem lehet ilyet kapni.

S fölkiáltott az emeletre:

- Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat tiltja aztat!

A faaprítás megszűnt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.

- Ezek a cselédek - magyarázta az öregúrnak -, nem tudnak rendet. De megtanítom őket! Nemhiába voltam én katona! Tudom én, mi a rend!

S újra söprésbe fogott.

Ezt a beszélgetést ismét látták az emeletről. A doktorné sápadozott. Bárányné az orrát ráncolta.

- Mégis föl kell világosítani a bácsit - mondotta a fejét csóválva -, hogy ne társalogjon az ilyen szemét néppel.

- Majd elszokik - védte az apját a doktorné. - Faluhelyen kevés az ember, és ott így szokás.

- Ne szóljunk neki - vélte a doktor is. - Majd megismeri a városi szokást, aztán abbahagyja a falusit.

A doktorné hálásan pillantott az urára.

Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten laktak. Vagy négy szo­bá­juk volt ott. A legnagyobb az utcai szoba, azt maga az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott. Az volt egyúttal a vendéglátó szobája is.

A doktor felkísérte az apósát, s becsöngetett.

Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:

- Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik, mikor fölébred.

- Hát talán máskor jövünk - mondotta az öregúr.

De akkor már a tanárné is belebbent:

- Dehogyis, azt nem engedjük.

S a belső ajtóhoz hajlott.

- De hiszen fent van.

Erre aztán erősen kopogott, s hogy belülről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.

Ódon-ó bútoros, tágas szobába léptek: nagy, vedlett bőrszékek, széjjelhúzható vén, kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt századbeli alabástrom lábú óra. A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatú ágy a sarokban.

Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karosszékét kínálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját: remegő kézzel négy szivart tett az asztalra. S megint bezárta a szekrényt, eltette a kulcsot.

- Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? - kérdezte a doktor halkan a tanártól.

- Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak - felelte az elmosolyodva.

És az apósához fordult:

- Nincs itt hideg, papa?

Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.

A szobába felhallatszott a villamoskocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübör­gése.

- Nem zavarja, bátyámuram, ez az utcai lárma? - kérdezte az öreg Csurgó.

- Pah, pah, nem, öcsémuram - felelte nevetve az agg. - Szeretem. Mindig az ablaknál ülök. Pah, pah, - nézem. Nem szelel az izé? Tessék, ez jobb. Ma már drágább a szivar is, és rosszabb, mint a mi időnkben volt.

- Minden drágább - hagyta helyben Csurgó.

- A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?

Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:

- Pah, pah, hát levetette a magyarizét?

- Le - felelte röstelkedve Csurgó -, lehúzták rólam.

- Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem, elnyűttem.

A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.

- Már nagyon remeg az öreg keze - mondta halkan a doktor.

- Hinnéd-e - felelt a tanár hasonló halkan -, hogy az öreg még most is maga beretválkozik!

- Lehetetlen!

- Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsem hogy három hatost adjon a borbélynak, inkább fél napig is elborotválkozik.

- Ráér - felelte a doktor.

Azzal magukra hagyták a két öreget.

- Pah, pah - szólt Mayer a vendégének -, hát itt marad, öcsémuram?

- Itt - felelte az öreg Csurgó -, a birtokomat eladtam, aztán most már nincs gondom. A pénzt nem kell szántani, se csépelni.

Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.

- Vigyázzon rá! Vigyázzon!

- Mire?

- Pah, pah, a pénzére.

- Odaadtam a vőmnek. Az jobban érti, hogyan jó kamatoztatni.

Az agg Mayer rosszallón csóválta a fejét:

- Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd ha meghalok, pah, pah.

És mélyen bent ülő szemei megnedvesültek.

Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeyről, a mai politikáról, mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.

Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország éppúgy lehet szabad állam, mint Svájc. Az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte fönntartó erőnknek.

- Ők védik az erszényt, pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.

- Kifosztják az országot! - dörgött az öreg Csurgó.

Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsúzott.

- Hát hogy mulattak? Miről beszélgettek? - kérdezték doktorék kíváncsian.

Az öregúr kedvetlenül legyintett:

- Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.