|
Másnap az öregúr
köhögött és tüsszögött. Az orvos megvizsgálta: baloldali tüdőhűlés a
baja. Napokig nem eresztették ki a szobából.
Az öregúrnak
azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott az emeleten, és az
zavarta őt.
- Adjatok másik
szobát - mondotta -, itt a fejemen járnak az emberek. Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok, és hogy a
padlásomon jár valaki.
Hát áttették
éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott meg egész éjjel nem
aludt az öreg a kocsik robogásától meg a villamoskocsik csengetésétől.
- Adjatok másik
szobát.
Hát csak
visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön,
majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.
Az öregúr aztán
minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt, és felizentetett az
emeletre, hogy tiszteli őket, lent
is laknak.
Persze, az izenet
sosem jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás,
és az öregúr bosszankodott.
Azt kérdi az
egyik napon az inastól:
- Te, Józsi, hogy
van az az asszony?
Az inas megértette, hogy melyik asszonyról van
szó. Vállat vont:
- Tudom is én!
Az öregúr
megbotránkozott ezen a feleleten:
- Ejnye, hogy az
ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!
A doktor erre a
szóra toppan a szobába.
- Nézzed már -
bosszankodik az öregúr -, azt kérdeztem ettől a kölyöktől, hogy hogy
van az az asszony? Hát csak vonogatja a vállát. Hiszen ha valakinek a kutyája
beteg, még azzal is gondolok.
A doktor
összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.
Az öregúr
ráduplázott:
- Most azonnal
elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy hogy és miképpen vagyon az állapotja!
A doktor azonban
egy pillantásával visszatartotta az inast.
- Édesapám -
mondotta nyugodtan -, azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon
tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda
szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha
meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.
S kiment a
szobából.
Az öregúr csak
magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.
- Nesze -
mondotta megenyhült hangon.
S egy koronát
nyomott az inas markába.
- A vőmnek
igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.
- Hászen -
felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan -, ha éppen kívánni tetszik...
nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter utcán. A 77. szám.
- Ösmered?
- Ösmerem. Náluk
inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.
- Hát nem járt
itt azóta?
- Járt biz az,
instálom.
- Járt? Hát nem
engem keresett?
- De a tekintetes
urat kereste.
- Hát mér nem
eresztetted be?
Az inas vállat
vont:
- Elküldtük.
Az öregúr ezen
megint megbotránkozott:
- Elküldtétek?
Hát mér küldtétek el?
Az inas a vállát
vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az öregúr megint felfortyant:
- Te küldted el!
Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy te itt? Lesz gondom rá,
hogy kívül kerülj a küszöbön.
- De nem én
küldtem el, tekintetes uram! - mentegetődzött az inas. - Bizony Isten nem
én küldtem el. És nem is láttam. Lehet különben, hogy nem is ő volt itt,
csak én gondoltam.
- Hát persze hogy
nem ő volt - szólt lecsillapodva az öregúr. - Bizonyosan más volt az, akit
elküldtek.
Egy napszámosféle
kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A kéregetőt a veje
utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje meg holmi jótékony
intézeteket.
De az asszony
mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne
megtudakolni, használt-e neki a sült tök?
Valami nyomottság
ült akkoriban a családon. Az öregúr a veje nagy elfoglaltságára értette a
nyomottságot. Hisz szinte jólesett látni, hogy a kérdésén földerülnek. Ő
ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.
Hát nevetett
ő is.
- A lidérc vigye
el - mondotta -, nem megy ki az eszemből az az asszony. Mégis törődni
kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?
- Mindenkinek van
valakije - szólt megnyugtatóan az orvos. - És ha nincs senkije, hát keres
magának, amikor bajban van.
- Hát nem mindig
- felelte rá az öreg. - Lássátok, én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt
senkim. Még el se mondtam nektek.
És elbeszélte,
hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott, és ködöt látott.
Megdöbbenve csönget a cselédjének, s kérdi tőle, hogy fagyott-e az éjjel?
- Dehogy fagyott,
tekintetes uram - feleli álmélkodva a cseléd. - Ki hallotta, hogy már Szent
Mihálykor fagyjon?
- Csak a ködrül
gondoltam, Kati.
- Micsoda ködrül,
tekintetes uram?
- Micsoda ködrül?
Hát csak nem vagyok vak!
És az ablakra
mutatott.
Kati se szól
többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is, hogy nem köd a
szürkeség, hanem az ablak szennyes.
- Hát ezen
bosszankodtam én meg - fejezte be az öregúr. - Rögtön hívattam is a zsidót: megkötöttem
vele az eladási szerződést. Vesződjék tovább a mennydörgős
mennykő a cselédekkel! Adjátok ide a pipámat.
A Jenő
gyerek kereste a pipát, de nem találta. Akkor az öreg maga állt neki a
keresésnek, és rá is talált a sifonér tetején.
Nagy örömmel
gyújtott rá. És amíg szívogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz,
amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyújtózva, magában dorombol.
Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a bundáját, és
megkereste a botját is.
A leánya útját
állta:
- Hová, apuskám?
Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?
Mert borongós
november végi nap volt az, nem sétálásra való.
- De kimegyek -
felelte az öreg.
Darabig maga elé
nézett, tűnődött, hogy megmondja-e, hová indul? De annyiszor
megmosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.
- Csak kimegyek -
ismételte szelíden. - Járok egyet.
Az utca neve és a
házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől is, merre menjen.
Odatalált.
|