8

Az első januári kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A bútorok már ki voltak cserélve. A meggyszínek eltűntek, s a helyüket különféle zöld színek foglalták el. A falat sötétzöld tapéta borította. A képkeretek ugyanolyan színűekké váltak. A díványok és székek pompás salátaszínt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem került.

Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig festők között mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához vonzódott, s mindhalálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között élt. Buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátjai is többnyire festők voltak.

Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik Rafael:

- Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínű fal, karminnal festett képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa bútorok; rózsaszínű a lámpás is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz, kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hószínűek lesznek, de még gyémántport is hintetek rájuk. Csillogni fognak, mint a hó.

Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín való, gondolta: zöld fal, zöld bútorok, zöld ruha, zöld lámpások és lehetőleg sok pálma.

Doktorék mindenben követték az ő ízlését. A doktorné sárgába hajló világoszöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőszín-zöldet. (Özvegynek sötétebb szín való.)

Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős lámpásokat, oly beteg színűvé vált az egész család, hogy valamennyien lehangolódtak.

Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viaszszín arca olyan színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna oda be a szalonba.

A doktorné nyúlánk és szelíd alakja beillett volna másvilági léleknek. Bárányné meg olyan volt, mint lédi Mekbet lehetett a gyilkosság után való reggelen.

- No - mondotta keserűen a doktor -, most már csak egy tál spenót kell az asztalra.

- Bolondság, merő bolondság! - dörmögött az öregúr.

- Mit ért a bácsi ehhez! - fakadt ki Bárányné. - A falusi szalonok... No, köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a sarkában.

- Nálunk nincsenek szalonok - felelte nyugodtan az öregúr. - Nálunk van ebédlőszoba, az a szalon is.

- Hiszen mindegy az - csillapította őket a doktorné.

A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni. De mit beszélnek majd a városban holnapután?

A doktor különösen bosszús volt. Szerette volna lehasogatni a zöld kárpitokat, és kidobni minden bútort.

Azonban Bárányné nem engedett az igazából:

- Nincs ízléstek - mondotta. - Csak ami megszokott, az nektek a szép. Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!

A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:

- Jenőkém, hozd ide a pipámat.

Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a gyerek átment a másik szobába.

A család hallgatva evett tovább.

A gyerek kis idő múlva visszatért:

- Nem találom, bácsi.

- Ejnye - mondotta az öregúr -, ugyan hol is tettem le? Keresd te is, Józsi - mondotta az inasnak.

A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.

- Gyújtson szivarra, apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.

- A manót! - szólt elbámulva az öreg. - No, akkor megkóstolom.

A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.

Rágyújtott.

- De hát én nem értem, mi itt a baj? - mondotta a társalgást ott folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. - Ha zöld, hát zöld. Eleinte furcsa, de aztán megszokjuk.

Eddig maga is bosszankodott a zöld színre, de vacsora után a dohányfüst illata minden lelket megbékít.

- Nem érti, atyuskám - magyarázta a doktorné. - A hölgyek, akik eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás elsápaszt minden arcot.

- Olyanná válik itt minden ember - magyarázta a doktor is -, mint a zöld béka.

- Hászen azon könnyű segíteni - mondotta az öreg. - Tegyetek piros ernyőt a lámpásokra.

- Pompás gondolat! - kiáltotta megörvendve Bárányné.

Szinte rohanva ment a ruhásszekrényéhez, és fölhányta ott a különféle ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a lámpásokra ernyőt.

Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte be. A szalon becsülete meg volt mentve.

- Zseniális gondolat, atyuskám! - szólt a doktorné az öreget megölelve.

- A bácsinak vannak ötletei! - mondotta Bárányné -, de hogyan eltitkolta eddig a szakértelmét!

Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.

Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette:

- No - mondotta a fejét csóválva -, ha ilyet szí az angol király, szeretném megkínálni a magam dohányából.

Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánnyal is.

- Te, Imre - mondotta délben a vejének -, bizonyosan ellopták a pipámat.

- Ki lopta volna el - felelte álmosan a doktor -, nem pipázik Budapesten senki se.

Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.

Azon a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek jönnek a házba. Már régen unatkozott. Sehogy se értette meg, hogy hogyan múlhatnak el hetek, hónapok vendég nélkül.

Holmi asszonyfélék jártak ugyan hozzájuk, de azokkal ő nem is állott szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok? Ruháról, színházról meg egymás hibáiról.

- Te, Gizám - mondotta a leányának délben -, add elő az atillámat meg a csizmámat. Mégis, ha vendégek jönnek, illő, hogy felöltözzek.

- Dehogy, atyuskám - felelte a leánya megrettenve -, így illik magának redengotban. Olyan jól illik ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami öreg főispán.

És megcsókolta az apja arcát.

Öt óra tájban aztán szállingózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szépasszony rózsaszínű színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer, persze, nem volt velük.)

A szamovárt meggyújtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlét, sonkát, kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is jól beleillett a zöld szalonba.

Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.

- Micsoda pompás szalon! - mondogatták őszinte elámulással.

Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy színész. Azok nem bámulták a szalont, nem értettek hozzá.

A doktor bemutatta az apósát:

- Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár, doktor Sánta, Csepeli színész.

Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezüket.

- Isten hozta, kedves öcsémuraim! Hát maga színész? Bizonyisten, papnak néztem volna.

A színész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította az öregurat, hogy nem pap.

Aztán egy hírlapíró jött, elegáns, nyúlánk fiatalember; később egy öreg hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak szólítottak a többiek.

- Ki ez? - kérdezte az öreg halkan a vejét.

- Bányavári Grószné - felelte a veje. - Nehogy szidja előtte a zsidókat.

A hírlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mindjárt a sonkás asztalhoz telepedett.

Az öreg hozzálépett:

- Valahonnan ismerem magát, öcsém - mondotta tűnődve -, de nem jut eszembe, honnan.

- Lehet - felelte a hírlapíró nagyot nyelve. - Én sok emberrel érintkezem.

- Hopp, megvan! - mondta az öregúr nagy örömmel. - Hiszen maga az órásné lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e, fiatal barátom?

A hírlapírónak a torkán akadt a falat.

- Csitt - mondotta fuldokolva. - Kérem... kérem... talán másról is tudunk beszélgetni.

És bosszúsan nézett az öregúrra.

Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta, szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol a szivarosláda?

A doktorné akkor nyújtott át az egyik orvosnak egy teáscsészét.

- Hát teával itatod az urakat is? - mondotta az öregúr elbámulva. - Csak nem isznak ilyen löttyöt! Te, Imre, hát mért nem hozatsz fel bort?

- Jól beszél, urambátyám - mondotta a színész földerülve.

A doktor is iparkodott jónak ítélni a megjegyzést. Intett a szobaleánynak, hogy hozzon bort.

Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:

- Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És tetszik önnek ez a városi élet?

- Tetszeni tetszenék - felelte az öregúr a vállát vonogatva -, csak olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a boltosok nevét olvasom... A minap a Szerecsen utcán mentem végig.

Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból, és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban, folytatta:

- Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar ember nem olvas Ábendblattot!

- Kérem, kérem - szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón mozgatva -, azért ha valaki Ábenblattot olvas, vagy hogy német neve van, nem következik belőle, hogy német.

- Már engedelmet kérek - felelte az öregúr a fejét csóválva -, akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok a magyarságáért.

Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.

Hunyadi úr ezalatt bőven besonkázott, aztán szivarra gyújtott, és megnézte az óráját:

- A kultuszminiszternél is ma van zsúr - mondotta. - Megígértem, hogy elnézek.

Az öregúr ismét megfogta:

- Az asszonyt csak nem hagyta ott, tisztelt barátom? - kérdezte halkan, bizalmasan.

- De ott hagytam - felelte Hunyadi hidegen. - Semmi közöm véle. Ne is tessék emlegetni.

- Ej-ej - mondotta az öreg elgondolkozva -, mégis kellene segíteni azon a szegény asszonyon. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már nem is bír fenn járni.

Azonban a hírlapíró, akihez beszélt, eltűnt előle. Az öregúr bámulva nézett körül, hogy hova lett. Eközben hozták a bort, s az öreg egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.

A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az öregnek. Koccintott az ivókkal, és csendes gyönyörűséggel szopogatta a magáét.

- Ehhez most már csak a pipám hiányzik - mondotta a színésznek.

- A pipája? Hát pipázik? - kérdezte a színész.

Mert oly elegánsan fel volt öltözve az öreg, hogy nem lehetett a ruhájához hozzáképzelni a pipát.

- Pipáznék, öcsém - felelte az öreg -, de tegnap nagy rendezkedés volt itt, aztán a pipám elveszett.

- Vegyen másikat.

- Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem árulnak, öcsém, még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a díványos ember vitte el, aki a díványt hozta.

- Meglehet - hagyta rá a színész.

- Bizonyos, öcsém, bizonyos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De nini, a vőmnek a rendelőszobájában még nem néztem. Hátha véletlenül oda tette be a cseléd, hogy el ne lopják.

Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelőszobába.

Míg a pipáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hírlapíró a szomszéd házba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elújságolta ottan a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt a doktoréknak, azok azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.

A lépcsőn egy monoklis országgyűlési képviselő csatlakozott hozzájuk meg egy prémes bundájú, fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar megtelt azokkal az eleven, csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a teapárás levegő az éltető elemük.

A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja, tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)

Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné cigányosan le a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé nyújtotta:

- Ha ezt tudtam volna - selypítette Báránynénak -, zöld ruhában jöttem volna el. A gondolatod, Giza, kiállítási aranyoklevelet érdemel.

- Nem az én ötletem - mentegetődzött a doktorné.

És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.

A grófné jelenléte az előkelőség parfümjével árasztotta el a szalont. A férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.

A Park klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.

A grófné mosolyogva fordult a doktornéhoz:

- Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghívót.

A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.

- A pipám! - harsogta diadalmasan. - Megtaláltam! Megtaláltam!

Általános elképedés. Doktorék megdermednek.

De az öregúr csak a maga örömével van elfoglalva: ragyogó szemmel áll a társaság közepett, és elmondja, hogy két napja keresi a pipáját; hogy erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelőszobában, a cserépkályha tetején megtalálta.

- Ott volt! Ott!

Elővonta a dohányzacskóját, és a színész mellé ült: pipát tömött.

Bárányné fölkelt, és hozzá ment:

- Remélem, bácsi - susogta fulladozva -, remélem, hogy nem véli tömjénnek a dohányát?

- De még a tömjénnél is különb ez, húgom - felelte diadalmasan az öregúr.

Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.

- Tréfa, hölgyeim, csak tréfa - szólalt meg az orvos vívóterembe illő nyugalommal -, apánk csak tréfál: a szomszéd szobában szokta ő elszíni az esti egy pipa dohányát.

Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét. Csak ekkor eszmélkedik. A leányára tekint: az is halványan és búsan int neki.

- Hát, persze hogy nem itt szívom el - mondotta az öreg jólelkűen. - Tudom én, hogy a városi orrocskák finnyások.

S csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, mely szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.

Ott nem volt senki. Darabig röstelkedett az öregúr:

- Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok! De hogy is gondolhattam arra, hogy közéjök ülök a pipával.

Mégis jóízűen bodorgatta a füstöt. Elgondolkodott. A beteg asszonyra gondolt. Hogy a télen lerokkant, nem eresztették ki: azt mondták, hogy síkos a kő, öregember könnyen megcsúszik, és eltöri a lábát. Azóta, ki tudja, mi történt a szegény órásnéval? Talán már a karácsonyt ágyban töltötte!

Megnézte az óráját: hat óra múlt húsz perccel. Délben említették, hogy kilenc óra előtt aligha terítenek aznap vacsorára. És hát az utca világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.

Az öreg letámasztotta a pipáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s kiment az előszobába, elkérte a bundáját az inastól.

- Csak elmegyek - mondotta -, mindjárt visszatérek.

Megtalálta a Práter utcát. Útközben benyitott egy boltba, és vett két narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak viszi, azokhoz megyen mert az anyjuk beteg.

A boltos biztosította, hogy szép gondolat, mire az öreg kezet nyújtott neki.

Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke a feladatát írta nagy komolyan a kis petróleumlámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy órakerékkel játszadozott a díványon.

Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett beszédbe, mind a ketten folytatták a mulatságukat.

- Vendégek vannak nálunk - mondotta az öreg -, hát megszöktem. Mert nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?

- Tetszik látni - felelte szomorú mosolygással az asszony. - Fekszem már naphosszat.

- És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igaz is, hiszen nincs már itten.

- Hunyadi úr csak reggel tér haza - felelte az asszony. - Akkor megvetem az ágyát, s áttele­pedek a díványra.

- No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell neki mondani, hogy...

- Tizenkét koronát fizet.

- Mindegy!

- Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a jószívű varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba esténkint. Mert csak este fűtünk.

Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy örül az öregúr látogatásának.

- Nohát, ez nem jól van - szólt az öreg a fejét rázva.

Belekotort a mellénye zsebébe, és kivett két húszkoronás bankót:

- Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?

Az asszony a fejét rázta:

- Nincs.

A szobába egy nagy fejű ember nyitott be kopogás nélkül. A varga volt. Befedett lábosban hozott valamit. Hogy az öregurat meglátta, megállt, és nagy komolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?

- Az öreg tekintetes úr - mondotta magyarázatul az asszony. - Nézze csak, Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.

A varga letette a lábost az asztalra, s lekapta a kalapját:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus.

- Mindörökké - felelte az öregúr.

- Íme, ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában, és mindeneket megvigasztal. Így van ez, uram. Ön nem is tudja, hogy önt az Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta: Kelj fel, és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve, teljesítvén az Úrnak akaratát.

A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz, horpadt kalapját alázatosan tartotta a kezében, s hogy a télikabátja nem volt a mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De, persze, nem sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.

- Vacsorát hozott, ugye? - mondotta az öregúr. - Nohát, csak egyenek.

A varga erre megterítette az asztalt újságpapirossal, s letette a lábost a két gyerek mellé.

- Csak egy kis kását főztem nekik, kukoricakását - mondotta eközben. - Minden este ezt főzök, mert ez a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek. Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.

Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az asszonyhoz vitte:

- Magának meg itt az aludttej.

Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy a tyúk iszik.

A varga aztán belenyúlt a télikabátja zsebébe, és egy összehajtogatott papiroslapot vont elő:

- Lássa, órásné - mondotta fontos arccal -, ahol legnagyobb a veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az újság. Az van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.

És elolvasta a közleményt.

- No, ezt megpróbáljuk! - mondotta az öregúr. - Jól beszél, Fábián öcsém, hogy: „In tempestate securitas” Veszedelemben a segedelem.

Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:

- Igazán? Hát volna még reménység?

Aztán elszomorodott:

- Az báróné volt.

A varga tiltakozón emelte föl az ujját:

- Az Isten színe előtt mindenki báróné.

- Úgy van - bólintott reá az öregúr.

Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta, trüsszenteni fog, hát a zsebkendőjéért nyúlt, a zsebkendő helyett azonban a narancsra tapintott.

- Nini - mondotta -, majd el is felejtem.

A két leányra nézett. A kisebbik már ott hagyta a kását, és visszatért a díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr melléje ült:

- Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.

A kisleány szemérmesen nézett reá, aztán elmosolyodott, és óvatosan belenyúlt a bunda zsebébe. Kivette a narancsot, és megmosolyogta. A narancsról az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett ki.

- Örülsz neki? - kérdezte az öreg.

Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára hajtotta.

A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata volt ez, de az öregurat mégis elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge, meleg madártest volt az is, ilyen ártatlan kis lélek.

Magához ölelte a kisleányt:

- Szeretsz engem? Szereted a bácsit?

- Szejetem - felelte a gyermek.

Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven megbeszélték a színészetet, festészetet, divatot, politikát, a távol levő ismerősök hibáit, s végül megígérték, hogy gyakran el fognak látogatni a kedves zöld szalonba.

Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné felleges arccal fordult a sógorasszonyhoz:

- A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.

- No - mondotta a doktor is -, ez már több a soknál!

Bárányné epésen nevetett:

- Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?

A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:

- Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.

A doktorné félénken mentegetődzött:

- Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? De hát bízzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.

A doktor hevesen járt föl és alá, s eközben megpillantotta az ablakhoz támasztott pipát. Felkapta, és a kályhához vágta.

A szép ezüstös tajtékpipa kettétörötten hullott a szőnyegre. Ebben a pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.

- No, mi az? Mit bámultok rám? - mondotta jóságos hangon. - Azt hittétek, megszöktem, ugye?

Megpillantotta a pipáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.

A doktorné hozzálépett és megölelte:

- Ne haragudjék: én törtem el... véletlenül!