9

Az öregúr egy délben, a feketekávénál megszólalt:

- Adjatok valami pénzt nekem. Délelőtt, ahogy bemegyek pipát venni a boltba, alig hogy két krajcárom maradt.

A szemek elnyílottak az asztalnál; nem a pipára, mert hiszen az öreg már másnap panaszkodott, hogy hiányzik a pipa, hanem a pénzkérésre.

A pénz említése éppen azon a napon súlyos szó volt. A doktor az előtte való estén kártyázta el a szanatórium utolsó tégláit, s reggel azzal tért haza, hogy adjanak neki revolvert, vagy lőjék agyon, mert ő nem érdemli meg, hogy éljen!

Az asszonyok megrémültek, és sírva kérték, hogy ne cselekedjen olyan szörnyűséget! A doktor végre is nagy nehezen engedett nekik, de kijelentette becsületszavára, hogy nem kártyázik többé.

- Csak azt a hatszáz forintot tudjam megfizetni - mondotta borultan.

- Micsoda hatszáz forintot?

- Kártyaadósság - nyögte. - Ugye, mégis jobb, ha főbe lövöm magamat?

Bárányné, aki kútkőként ült mindig a pénzén, felajánlotta, hogy kifizeti előre az ő háztartási járulékát. Száz koronával járult havonkint a háztartás költségeihez, s még azonkívül a házbér harmadát is fizette. Hát elsietett a takarékpénztárba, és kivette onnan a hatszáz forintot: átadta az öccsének.

Mindezek a drámai jelenetek a hálószobában játszódtak le. Az öregúr még csak nem is sejtette, hogy az ő szép birtoka, tehene, lova, birkanyája ráment négy hitvány disznóra.

Az öreg aznapig sose szólt pénzről. Maradt neki a zsebében annyi, hogy addig elég volt. Gondolta, ha elfogy, majd adnak.

A szavára tehát egy percnyi köves csendesség volt a felelet. Aztán a doktor egykedvűen intett a feleségére:

- Nálad van a kassza: adj.

A kasszában nem volt több pénz, csak húsz forint, amit délelőtt három beteg tett az orvos asztalára. Az asszony fölkelt, s kinyitotta a Wertheim-szekrényt: fatálat vett elő, és az asztalhoz vitte.

- Mennyi kell, apácskám? Elég lesz tíz forint?

- Elég, elég - felelte az öreg jólelkűen.

Már mindennap kijárt délutánonkint a házból. Nem kérdezték tőle, hova jár. Örültek, hogy elszórakozik.

Azonban egy hét múlva ismét kellett pénz az öregúrnak, s megint egypár nap múlva.

Eleinte adogattak neki tíz forintot, öt forintot, aztán három forintot, aztán két forintot. Az öregúr mindig azt mondogatta: elég - elég.

Végre egy napon a doktorné nem adott neki többet, csak egy koronát:

- Elég lesz ez is, apám. Minek vinne magával többet? Elcsalják, ellopják.

Az öregúr azon a napon szokatlanul kedvetlen volt. A fejét rázta, s nem nyúlt a pénzért.

- Ez nem elég nekem! Ma énnekem legalábbis ötven korona kell. Lehet, hogy száz is. Nem tudom. Talán nehezetekre is esik, de nem gondolom, hogy fogok még valaha kérni ilyen nagy summát is.

Ez a pénzkérés is délben történt, mert csak délután járt ki az öreg, hát csak délben szólt a pénzért.

A család megütődve nézett reá. Ezúttal az orvos faarcát türelmetlenség vonaglotta át:

- De hát, édesapám, mire van magának költsége? Hiszen mindent megtalál a háznál, ami kell.

Báránynénak az orra is idegesen mozgott. Látszott rajta, hogy alig állja megjegyzés nélkül.

Az öregúr zavarodottan vakarta a haját a füle mögött:

- Hát... meghalt az a szegény asszony... tudod, az órásné...

- Melyik órásné? Micsoda órásné?

- Akiről te is lemondtál. Az a gyomorbajos.

A család régen elfelejtette az órásnét. Arról, hogy az öregúr odajár, nem tudtak semmit. Hát csak elhűlve néztek reá.

- De hát, bácsi - szólalt meg végre Bárányné -, temetkezési vállalat-e a mi házunk?

Az öregúr felfortyant:

- Magamra vállaltam, hát magamra vállaltam!

A doktorné sietett az apja csillapítására:

- Nem azért, apácskám... Tudjuk, hogy irgalmas szívű. Csak szokatlan ez a fővárosban.

- Mi szokatlan? Az irgalmasság? Nem bánom én, ha szokatlan is! Ha a fővárosnak szokatlan, én nem vagyok főváros! Én csak Csurgó Károly vagyok. Az asszony az én betegem volt, hát én temetem el!

Kiszorították az öregnek a pénzt. El is ment vele. De ahogy elment, megtanácskozták az ügyet:

- A bácsi sok pénzt költ - mondotta Bárányné. - Minden gazember a zsebébe nyúlkál.

- Az öreg a második gyermekkorát éli - jegyezte meg ridegen az orvos. - Kötelességünk vigyázni reá.

A doktorné homlokára aggodalom borult:

- Csak ne haragítsátok. Elvégre meg kell gondolnunk, hogy ha takarékpénztárba tette volna be a vagyonát...

Bárányné hevesen vágott közbe:

- Hát mért apa? Kötelessége volt, hogy nektek adja!

A doktorné félénken felelte:

- Addig, míg él, nem kötelezi rá a törvény.

A doktor fölkelt, és föl-alá járt a szobában:

- De így nem tarthat tovább - mondotta hevesen. - Adj neki valami kerek havi pénzt, tíz-húsz forintot, azontúl aztán: „Nincs!”

Már február vége felé járt az idő, de azon a napon mintha utolsó erejét fújná ki a tél, havas zivatar dühöngött.

Az öregúr soká elmaradt, és a doktorné már aggódott, hogy baja esik.

- Nem kellett volna elbocsátanunk magában - mondotta. - Ki tudja, hova ment? Legalább az inas elkísérhette volna.

Már a vacsoránál ültek, amikor végre hallatszott az ő rövid csengetése az előszobában.

A doktorné ki szokott lépni az apja elé, de akkor éppen a gyermek volt az ölében.

Az ebédlőbe behallatszott, ahogy az öreg dirmeg-dörmög az inassal, amíg a bundáját leveti. Aztán az ebédlő ajtaja megnyílik, s az öregúr belép. Egy kis hatéves forma sápadt leányka is van vele. A kezénél fogva vezeti. A leányka félénken néz barna téli kendője alól. A kendő havas. A cipőcskéje is havas.

- Egy kis árvát hoztam - mondja rezgő hangon az öregúr -, nézzétek, milyen kedves. A másikat egy varga fogadta örökbe.

A családot le lehetett volna festeni ezzel a címmel: A kővé vált család.