10

Zsuzsika az éjszakát a házmesteri zugban töltötte. Másnap aztán a doktor a méltóságos Grószné pártolásával betette egy árvaházba.

Az öregúr morgott, bosszankodott. Hiába magyarázták neki, hogy mindenféle népet nem lehet befogadni úri családba; a házbér olyan nagy Budapesten, hogy mindenki szorosan lakik, és hát a doktornak magának is van gyermeke, meg ki tudja, hány lehet is még.

Az öregúr belékábult a sok magyarázatba, s végre is letette a fegyvert. De azért mindennap eljárogatott az árvaházba.

Lassanként hátrább szorult. A zsúroktól elkedvetlenítették, pipázni nem lehetett az új zöld szalonban, sem a váróteremben, hát csak a cselédszobában szívogatta a pipáját.

Azt meg a leánya nem nézhette.

- Apánk el fog kedvetlenedni - mondotta aggodalmasan.

Végre is a doktor kibérelt neki egy egyszobás kis lakást a harmadik emeleten. Valamikor a vice lakott ottan, de aztán hogy a háziúr a kiszolgált katonát fogadta meg, a vice fölöslegessé vált.

- No, apám - mondotta a doktor délben -, hát most egy jó, külön szobácskához jut. Itt fölöttünk kibéreltem az emeleten egy pompás kis külön álló szobát.

Az öregúr már akkor érezte, hogy ötödik kerék ő, gyanakvón nézett a vejére.

A leánya segítette:

- Hogy ne járjon, apácskám, senki a feje fölött, se az utcai robogás ne zavarja. Csak hálni jár fel, apácskám, máskor mindig közöttünk lesz, csakúgy, mint eddig.

Az öregúr mindjárt ebéd után megnézte a szobát. Hát egy külön álló sarokszobácska volt az. Ablaka a szomszédos telekre nyílott, egy üres telekre; az ősszel bontották ott le a házat.

Amint az öregúr az ablakon át megpillantotta az eget, megörvendett. Régen hiányzott neki, hogy az eget lássa. A falusi ember megszokta, hogy a felhőket vizsgálja, este meg a holdkeltét is lássa olykor.

A szoba már be volt bútorozva a doktornak az ócska bútoraival; a falon friss meszelés fehér­sége; a padlón új sárga festés. A falon egy kőnyomatos Kossuth-kép. S a vaskályha ontotta a meleget.

- Hozzátok fel a dohányomat meg a pipámat - mondta elégedetten.

S odaült a karosszékbe az ablak elé. Nézte az eget.

Aztán, hogy a pipáját felvitték, először is arra gondolt, hogy egy nagy üveg konyakot vesz. Még a télen, mikor meghűlt, rendelt neki a veje konyakot. A patikából hozták, persze az orvosnak nem patikai áron. A konyak fölmelegítette az öreget, és most már kívánta, megszokta, mindennap kérte. De csak vacsora után adtak neki egy-egy pohárkával.

Hát a rendes délutáni sétájában vett egy nagy üveg konyakot meg egy pohárkát meg dugóhúzót. Fölvitte este a bundája zsebébe rejtve a szobájába; beletette a ruhásszekrényébe, s a szekrényről levette a kulcsot.

A konyakból ivott aztán lefekvés előtt jó két pohárkával, de nem ízlett úgy, mint az, amelyet a veje adott.

Ez bizonyosan a homár miatt van - gondolta. - Ördög vigye el azt a tengeri férget, elrontotta a szám ízét.

Megkóstolta aztán a konyakot reggel, éhgyomorra, de akkor se ízlett.

- No - mondotta -, most már látom, hogy a konyak rossz, nem az ízlésem.

Délután megint bement a boltoshoz:

- Hallja-e, barátom, hát micsoda konyakot adott maga nekem? Az istenfáját magának.

- Mér, nagyságos uram?

- Csak tekintetes.

- Hát talán nem ízlik a konyak, tekintetes uram?

- Bizony nem, vigye el a manó, pedig azt mondta maga, hogy a legjobb, ami a bótba van.

- Tessék kérem, van nekem jobb is.

És leemelt a palackerdőből egy aranyos kupakú, hosszú üveget.

- Ennek az ára három forint. Van drágább is, ha tetszik: egy üveg öt forint.

- Az nem kell.

Kezébe vette a háromforintosat, s körülnézegette.

- Szeretném mégis megkóstolni, mielőtt elvinném.

Öntöttek neki egy hasonló üvegből. Az öregúr megízlelte.

- No, pakolja be.

Otthon aztán a kis külön magányában megint megízlelte, de már akkor nem ízlett annyira.

- Mégis az ötforintosat kellett volna megvennem - dörmögött. - De hiába, fösvény vagyok, zsugori vagyok, Mayer vagyok én is. Az ötforintos az igazi.

Megvette aztán az ötforintosat is. Bezárta mind a hármat a szekrénybe, s hol az egyikből ivogatott, hol a másikból. Olykor összekeverte a két jobbikat, olykor a rosszabbikat keverte össze a legjobbal, olykor mind a hármat.

A csöndes külön szobában megvolt az öreg. Naphosszat pipázott, újságot olvasott, vagy a pipáját tisztogatta, mint azelőtt otthon, vagy az ablak elé állott, és nézegette az eget.

Már a márciusi felhők szállongtak az égen. A levegőt az első tavaszi sugarak langyallták át. A nap reggelenként besütött az ablakon.

- Vajon milyen az őszi vetés? - tűnődött az öreg. - A Pogány-dűlőt bizonyosan felszántották már.

A két fiatal tulokra gondolt, amelyet ő nevelt legutóbb: gyönyörű két fehér állat volt. Bizonyára most fogták először ekébe őket, talán épp ma.

S képzeletében látta a Pogány-dűlő nagy barna tábláját, amint a két fehér tulok lassan ballagva halad rajta.