11

Egy reggel az öregúr korábban ment le, mint szokott. Azon éjjel a feleségéről álmodott. A felesége új ingeket varrt neki, szép fehéreket, valami újfajta gyolcsból. Ezt akarta elmondani a leányának mielőbb.

S tartogatta össze a fejében az álom részleteit.

Az asztal már meg volt terítve, de az edények és szalvéták érintetlenül állottak.

- Mi a manó - mormogta az öreg -, de későn kelnek fel máma!

S az ablakhoz lépett, hogy a kárpitot feleressze.

A reggeli nap besütött a szalonba. Az ezüstneműek csillogtak az asztalon. Eközben pattogó szavakat hall a szomszéd szobában. Bárányné pattog, a doktor nénje.

Az öregúr megdöbbent. Azt gondolta, hogy az asszony a leányával pöröl.

Figyelt:

- Az én nevem ugyan nem kerül a váltódra! - hangzott az éles hang, mint a fűrészreszelés. - Nekem fiam van! Nekem a vagyonom a fiam vagyona! A te becsületszód? A te becsületszód elavult bankó! Rongy!

Az öregúr állott megdermedten.

A doktor tompa esdeklő hangja hallatszott válaszul. A szavait nem lehetett érteni.

Ismét a Bárányné hangja epés kacagással:

- Igen? Az kellene? Soha többé egy fillért se!

És a hangja vijjogva emelkedett:

- A feleséged pénzét elkártyáztad! A szanatóriumot elkártyáztad! Az én apai örökségemet elkártyáztad! Az apósod birtokát elkártyáztad! Még mi van hátra? Semmirekellő!

Az öregúr szívére ólomzuhatagként hullottak a szavak; körüle elsötétült a világ! Most értette meg, hogy a veje miért olyan fakó és kivörösült szemű reggelenként, hogy a leánya miért oly bús és hallgatag, Bárányné miért oly rendelkező. És hogy az ő birtokát elkártyázta! A sok száz éves családi birtokot, amelyet az apák szorgalma fenntartott, az ő szorgalma gyarapított!

Be akart rohanni, hogy pofon üsse, összegázolja azt a gazembert, de a tagjai nem mozdultak - a lába kővé változott.

Ekkor megnyílott az ajtó. A doktor jelent meg a küszöbön. Nyugodt volt, mint mindig; a szeme vörös, mint mindig; fakó arca azonban még fakóbb volt, mint máskor.

Az öregúr a szoba közepén állt. Szeme, mint a megfojtott ember szeme, reá meredt a doktorra.

Az ember összerezzent. Egy döbbenéssel megértette, hogy az öregúr mindent tud már.

Máskor jó reggelt szokott mondani, most belefagyott a szó. Leült a kártyások flegmájával némán az asztalhoz.

És egy percnyi kínos csend következett.

Az öregúr még egyszer végignézte egy hosszú, megvető pillantással, aztán belépett a szomszéd szobába.

A szobában égett a villamos lámpás. A leánya ott ült a bölcső mellett, reggeli rózsaszínű otthonkában. A bölcső szögletére hajolt, és sírt.

Az öregúr megállt a szoba közepén, és fájdalmas sóhajtás hördült a melle mélyéből:

- Szegény leányom!

Aznaptól fogva nem szólt többé a vejéhez. Mikor terítettek, leült a többivel, s evett szótlanul; mikor elvégezte, elment szótlanul. Ha a nők kérdést intéztek hozzá, röviden felelt, vagy egyáltalán nem felelt. Azon a napon megrokkant, mint a régi ház, s attól fogva mindennap egy évet öregedett. Egy fel-alá bolygó, sötét, néma panasz lett az alakja, egy néma, bús szemre­hányás, amely mindennap megjelenik kétszer az asztalnál, s azt mondja:

- Az én életem munkáját te semmizted el!

A házbeliek nem mertek vele szólni. Úgy néztek reá, mint a begyöpösödött régi vulkánra, amelynek földje remeg, s csak idő kérdése, mikor fog újra kirontani.

De hát a vulkánok is nehezen törnek ki, ha egyszer megöregszenek. Az öregúr magába süllyedve hallgatott.

Az első napon az a bús gondolat hánytorgott a lelkében, hogy visszatér a kúriájába. Hiszen azt nem adta el. Azonmód áll, amint otthagyta: a bútorok, a képek, régi hétköznapi ruhái a szekrényben. Csak vissza kell utaznia, csak be kell lépnie.

Úgy ám, de mit mondanak otthon? Akivel csak találkozik a faluban, mindenki azt fogja kérdezni, hogy miért tért vissza?

Aztán hát miből él? A birtok már Rosenbergé, a falu kocsmárosáé, csak épp a házat tartotta meg, meg a kiskertet. A gyümölcsöskert már nem neki terem, az istállókban már nem az ő marhái állanak, a baromfiudvaron nem az ő csirkéi szaladgálnak.

Ki tartja el?

Ha csak háromezer forintot is fenntartott volna magának, a kamataiból szegényesen eltengőd­ne, de egy fillérje sincs, annyija sincs, mint esténkint a falu koldusának.

Hát csak maradt az öreg, könnytelen szemmel, de nem könnytelen szívvel.

A fejében villámokkal terhes, nehéz felhő sötétlett. Maga is félt attól, hogy ebből a felhőből egyszer csak kidördül a vihar!

Ez az esemény azonban a doktort is megváltoztatta: kedves, hízelgő modort öltött mind a két asszony iránt. Éjszakánként mindig otthon maradt. A szeme vörössége is elmúlt. Látszott rajta, hogy dolgozik, hogy más ember akar lenni.

De az öregúr nem nézte, nem látta. Semmit nem látott már benne, csak a kabátos vadállatot, amely eldúlta a vagyonát.

Egy napon, március vége felé újságolja lenn a cseléd:

- Az öreg tekintetes úr tegnap nem ment el hazulról. Úgy látszik, ma se megy ki.

Mert akkor szokott takarítani a cseléd, mikor az öreg odajárt.

A doktorné megdöbbent:

- Csak nem beteg talán?

- Nem - mondja a cseléd -, nem látszik betegnek.

Bárányné orrán megjelent a ránc: elmosolyodott:

- Mikor adtál neki pénzt?

- Már régen nem kért.

A doktorné besietett, és kivett egy húszkoronás bankót. Föl akart vele menni az apjához az emeletre, de megállt a szoba közepén határozatlanul.

- Nem, én nem viszem fel.

Megrémült attól a gondolattól, hogy négyszemközt áll az apjával.

- Majd lejön este úgyis - mondotta Bárányné.

Az öregúrnak csakugyan a pénze fogyott el, azért nem ment ki.

Amíg a pénze tartott, eljárt az árvaházba: vitt a Zsuzsikának cukrot, süteményt, kandírozott gyümölcsöket. Aznap, mikor az a szörnyű leleplezés történt, aznap is elment, de elfelejtett venni ajándékot, csak ott jutott eszébe az ajtóban.

De nem is eresztették be. Azt mondták, hogy Zsuzsika betegszobában van: az orvos tilalma, hogy nem szabad hozzá bemenni senkinek.

Az öreg meghökkent:

- De hát mi a baja?

A portás feltelefonozott az emeletre, hogy mondják meg, mi a baja Polgár Zsuzsinak. Azt felelték vissza: torokbaj.

- Torokbaj? Csak nem difteritisz talán?

A portás megint feltelefonozott. Azt felelték vissza, hogy aligha difteritisz. Nem lehet bizonyosat tudni.

No, akkor csakugyan nem szabad hozzá bemennie.

Hát csak az ajándékot vitte el másnap: egy szép kis bábut.

Harmadnap aztán, mikor a pénzét kereste, nem talált, csak egy tízfillérest a zsebében.

És akkor kezdte gyötörni a pénztelenség.

Hol szerezzen? A leányától kérjen? Nem, százszor nem! Hátha éppen kártya utáni állapot van a kasszában? Nem, onnan nem kér ő többet.

Otthon ült. Hírlapot sem olvasott már. Olykor fel-alá járt a szobában. Olykor nézéstelen nézéssel bámult ki órákig.

Délutánonként megszólalt egy zongora valamelyik szomszédban. De különös zongorázás volt az: csak egy hang szólt mindig. A hang vastagon kezdte, aztán mintha egy végtelen grádicson haladna fölfelé, egyre vékonyodott, följebb és följebb emelkedett csörgedezve, mígnem vékony pilingeléssé gyengült. Mikor aztán már kavicszörgésforma éktelenségig jutott, megint meg­indult a magasból lefelé, és vastagodott, szállott, hanyatlott egyre lejjebb és lejjebb, mígnem annyira elsüllyedt, hogy otromba dörgéssé semmisült, és egybeomlott a kocsik dübörgésével.

Az öregurat meglepte először ez a különösség. Szinte érdeklődéssel hallgatta, ahogy megint előkerült a hang a mélységből, és hágott, emelkedett, vékonyodott, mintha valami bánya mély­ségéből jönne, s fölmászna létrán a felhőkig, de még azon is felül, aztán megint vissza­ereszkedett éppen úgy, mint előbb.

Vagy ötször elhallgatta érdeklődéssel. Aztán megunta, aztán meg bosszankodott, s bezárta az ablakát. De még akkor is hallani vélte, vagy hogy hallotta is. Az érchúrok átrezgették az ablakot, s most már olyan volt neki, mintha a padló is emelkedne a hangokkal, aztán meg lefelé süllyedne.

Ha az alsó lakásban történik ez, bizonyára azonnal átküldi a cselédet, hogy csukja be az ablakát az a zongorasintér! - most azonban csak nyugtalanul mozgott föl és alá a szobájában. Végre is bedugta a fülét vattával.

Szerencsére csak a délutáni órákra volt kiszabva ez a zongoragyötrelem. Délelőtt nyitva tarthatta az ablakát, s nézhette az eget, a háztetőket vagy az üres telket, amelynek kövei között kizöldült a gaz. Egyszer, ahogy így az ablakon lefelé méláz, látja, hogy az agg Mayer baktat nagy lassan az utcán. Mért ment ki? Nem szokott kijárni!

S az a gondolata támadt, hogy az öreg Mayertől kér. Nem kérne tőle sokat, csak tíz koronát. Elvégre ismerősek, bizalmasak. Alig volt nap, hogy délutánonként le ne ment volna hozzá. Az agg beszéde érthetetlen volt, de legalább ő is beszélhetett. A pipáját is elvitte mindig, s beszélt igen sokat. Az agg Mayer pislogva hallgatta, s megjegyzéseket vetett közbe, amelyek tele voltak izé-vel s a láthatatlan csibuk szívásával, de azért elmulattak.

Hát tíz koronát fog kérni, nem többet, csak tíz koronát. Az elég lesz egy hétig is a villamosra is, ajándékra is Zsuzsikának. Aztán majd csak ad a leánya, és ő megtéríti a kölcsönt.

Lesietett. Utolérte Mayert.

- Jó napot, bátyámuram! Hova, hova?

- Pah, pah, a takarékpénztárba. Ilyenkor váltom be az izéket, szelvényeket. Hát öcsémuram?

- Én csak sétálok.

- Ma szép az idő.

- Szép napos.

Hallgatva sétáltak tovább. Az öregúr azon gondolkodott, hogy hogyan kezdje. Irtózott a pénzkéréstől, de kínzó valami az, ha üres a zsebe az olyan embernek, aki hetvenhét éves koráig mindig talált pénzt a zsebében.

És hátha Mayer arca kedvetlenséget fejez ki? Vagy éppen megijedést! Nem, nem. - Tíz korona sok: csak egy ötkoronást kér. Egy ötkoronás az ilyen gazdag embernek nem pénz. Talán még örül is, hogy szolgálhat vele.

Hallgatva bandukolt mellette, aztán újból köhintett, és megszólalt.

- Közel van az a takarékpénztár?

- Pap, pah, dehogy!

- Hát üljünk villamosra.

- Villamosra? Pah, pah.

- Elkísérem odáig, urambátyám.

Az agg Mayer tiltakozóan emelte fel a kezét:

- Fölösleges kiadás, pah, pah. Ahova gyalog mehet az ember, ne menjen villamoson.

Az öreg Csurgó elvörösödött. Az volt a szándéka, hogy amikor majd a villamos állomásához érkeznek, a zsebére tapint, s azt fogja mondani, hogy otthon felejtette a pénzét.

A szíve erősen dobogott. Hogyan kell pénzt kérni? - ezt az egyet nem gyakorolta soha. És vajon kérhet-e az ilyen embertől valamit, aki a villamosra is sajnálja a pénzét? De hát ő elvégre is megadja. S nem is fog többet kérni két koronánál.

Megint mentek szótlanul. Zsuzsikára gondolt. Szegény kis beteg madár! Ezen a szép tavaszi napon bizonyosan lent játszanak a kertben. Egy zacskó cukrot fog neki vinni, és a kislány kitárt karral röpül majd eléje, mint ahogy szokott. Angyali kedvesség van abban a kis árvában!

- Urambátyám - szólalt meg végre olyan lelki elhatározással, amilyennel csak Zrínyi Miklós törhetett ki a várkapun.

- Tessék?

- Urambátyám, otthon felejtettem a tárcámat.

Mayer megállt. Szaporán pislogott.

- Pah, pah, az baj.

- Már restellek érte visszamenni.

Mayer még szaporábban pislogott. A két szemöldöke föl- és leszállott vagy háromszor.

- Pah, pah, legalább nem költ.

És ismét folytatta aprólépéses menését.

Az öreg Csurgó már sápadt volt. Ha ez nem ad most pénzt, ki tudja, meddig nem látja Zsuzsikát! A dohánya is fogytán van! Hírlapot se olvasott napok óta! Csak egy koronát fog tőle kérni. Azt nem tagadhatja meg.

- Urambátyám - szólott ismét.

- Tessék, uramöcsém.

- Nem segítene ki a zavaromból?

- Nem - felelte az agg határozottan.

És tovább ment, anélkül, hogy felpillantana.

Az öreg Csurgó kővé váltan bámult utána, aztán megfordult: roskadozva tért vissza. Majdnem sírt dühében. Íme, ennyire jutott. Koldul már. Orcáját a szégyen pörköli egy nyomorult koronáért, s el kell szenvednie, hogy azt mondják: nem!

Arra gondolt, hogy felakasztja magát, vagy hogy leugrik az emeletről. De a leányát sajnálta. Az ismerősök susogni fognak. Nem, a leányát nem keveri szégyenbe.

Elővette a konyakosüvegeket, és ivott, nagyokat ivott.

Most már éjszakánként arra gondolt, hogy eladja az ősi házat is, eladja; de ilyenkor mindig látta az apját, amint ott ül a tornácon egy fakó, széles bőrszékben, és nagy tajtékpipából pipázgatva szemléli az udvart, az eget, a gyümölcsöskert békés lombjait. S látta az anyját, egy kis kövér, eleven asszonyt, aki folyton jön-megy, tesz-vesz valamit a folyosó túlsó végén a konyha előtt. A folyosó téglái ki vannak ott kopva, ahol az apja ülni szokott, s anyja kezének melege, mintha rajta volna még a kilincseken.

A földet, az ősi földet el tudta adni nagy nehezen Rosenbergnek, de az a gondolat, hogy Rosenberg oda fog ülni a karosszékbe az ő apja helyébe, hogy a lompos Rosenbergné ott fog ki-be járni a konyhán, ahol az ő anyja, hogy a Rosenberg családja ott fog nyüzsögni a folyosón, az udvaron, a kiskertben, ez a gondolat gyötrelmes volt neki. Nem! Inkább élni fog pénztelenül.

Doktorék azon a napon megtanácskozták, hogy az öregnek havi díjat fognak adni. Először harminc koronát állapítottak meg, aztán leszállították húszra. Minek több az ilyen öreg­embernek? Elvégre, ha valami rendkívüli kiadása lesz, úgyis szól. De jobb, ha hozzászokik, hogy minden hónap elején kap húsz koronát.

A doktorné este nyájasan megölelte, megcsókolta:

- Nem beteg, atyuskám? Talán pénze sincs már? Hát mért nem szól? No, ezentúl már magam fogom a zsebébe tenni, ha nem szól is.

És a kabátja zsebébe dugta a húszkoronást.

Az öregúr nem felelt. A húszkoronást sem utasította el. Amint a kanalat letette, búcsúzó pillantást vetett a leányára s Báránynéra. Fölcsoszogott szótlanul az emeletre.

Másnap még délelőtt elment a házból. Bement a boltba, és egy nagy csomó cukrot vásárolt össze, mindenfélét, a legszebbeket, a legjobbakat.

- No, hol a Zsuzsika? - mondotta szinte vidáman a portásnak. - A kertben van, ugye?

A portás a fejét rázta:

- Hát nem tetszik tudni? Meghalt az. Meghalt még azon az éjjelen, mikor utoljára itt tetszett járni. El is temették már.

Az öreg kezéből lehullott a csomólék. Csak bámult a portásra, mintha valami csodaállat volna. A szemében két nagy könnycsepp jelent meg. Szótlanul megfordult, s elballagott.